libertárius

A Figyelő hazai vállalkozásokat bemutató sorozatában legutóbb egy valódi pozitív példa is terítékre került. A jászberényi Kód Kft sok tekintetben azt a hazai tulajdonú, erős, jó piaci beágyazottsággal és profi vezetéssel rendelkező középvállalatot jeleníti meg, amire igazán szükség lenne a hazai üzleti életben. Ha lesz komoly magyar gazdaság, azt jórészt ők fogják a vállukon vinni.

Miért pozitív példa?

1) Az alapító család és a cég magját alkotó munkatársi gárda komoly szakmai tudást képviselnek egy adott területen (hűtőgép vezérlő elektronikák), és rendelkeznek az ennek megfelelő piaci kapcsolatokkal.   

2) A cég elérte azt a "több milliárd forint éves árbevétel, több százmillió forint éves üzemi eredmény, több száz alkalmazott" szintet, ahol már komoly, cégszerűen működő vállalkozásról lehet szó. Bár mérleg adatok a cikkben nem szerepeltek, vélhetően a vállalat saját tőkéje is jelentős.

3) A családi menedzsmentet alkalmazottakból álló menedzseri kör segíti, vállalatirányítási rendszert működtetnek. A család tagjai a menedzsment feladatok egyes elemeivel foglalkoznak kiemelten (legalábbis a cikk szerint), nem próbálják az egész bolhacirkuszt kézivezérléssel irányítani. A családi felállás klasszikusnak mondható, amennyiben a műszaki szakember alapító atya mellett (a feleség-anya támogatásával) a gazdasági végzettségű, részben külföldön tanult fiú viszi az ügyeket.   

4) Innovatív szemlélet a meglévő szakmai tudásra építve, részben az alaptevékenységen belül (szóval nem a IV. Béla energianyelő kifejlesztése a cél...).

5) Magánszférához kötődik, nem állami megrendelésekre épít. Az állami támogatások kérdése szóba se került a cikkben, elmaradt a szokásos "csináljanak valamit" sírás, aminek én külön örültem.

6) A tisztességesség kérdésére a cikk külön nem tért ki, de egy 20 éve működő, ilyen méretű vállalatot nem lehet a szürkegazdaság eszközrendszerével működtetni (ezért is nagyon fontos a méret, a kisvállalkozási státusz kinövése).

Természetesen egy Figyelő cikk alapján nem lehet átfogó képet alkotni egy vállalatról, érdekes lenne minimum az eredménykimutatást és a mérleget is látni. Nyilván vannak kockázatok a cég működésében, ezekkel a cikk is foglalkozott, de a balansz elég jó képet fest. Talán a fiú azon megjegyzése, miszerint "minden érdekli őket, amiben elektron szaladgál" volt a leginkább riasztó számomra a jövőre nézve, amennyiben a fókusz elvesztését és pet project irányok dédelgetését prognosztizálja. De remélhetőleg a papa még sokáig aktív marad, aki tudja, mihez értenek és hol képesek a többi szereplővel egy súlycsoportban játszani.   

A visszaeső, erőszakos bűnözők tartós kizárása a társadalomból jogos igény. Van egy szerintem hasonlóan jogos igény, ami azért mélyebben vágna a társadalom rothadó szöveteibe. A csalókat és élősködőket mindenki utálja. Aki adót csal, az a társadalomtól lop és a többieken élősködik. Ha mindenki csal, az nem teszi a dolgot szebbé, legfeljebb perverz Laokon csoport szerűen te szívod a lábamból a vért, én a hátadból, a harmadik a fenekedből. De nem csal mindenki, vagy messze nem ugyanabban a nagyságrendben és intenzitással.

A notórius, aktív adócsalókat és gazdasági bűnözőket a három csapás elvének megfelelően örökre ki kellene zárni a gazdasági tevékenységek többségéből. Aki nyomatékos figyelmeztetések ellenére sem képes az egyenes úton járni, az kipontozódás után soha a büdös életben aláírási joggal ne rendelkezhessen, semmi olyan jogviszonyt ne létesíthessen, ami másokra kihatással lehet és jóhiszeműséget feltételez. Cselekvőképességében korlátozott, kvázi idióta legyen. Menjen árkot ásni napszámban.   

A liberális állam nem kér sokat, de ahhoz ragaszkodik.

A HVG múlt heti számában Fahidi Gergely "az emberi jogok, a társadalmi igazságosság iránt érzékeny emberek" nevében felvázol egy rémálmot a magyar jövőről, ahol a borsodi, szabolcsi, ormánsági falvakban, külvárosokban "alig láthatunk majd 18 és 50 év közötti férfiakat", mert mind börtönben lesznek az új kormány büntetőpolitikájának köszönhetően.

Túllépve azon, hogy ez szerintem egy rasszista álláspont, ami némi túlzással a Jobbik és a kurucinfó szintjén azt látszik feltételezni, hogy a) zömmel a cigányok bűnöznek, b) majdnem minden cigány bűnöző, ez az írás szinte megható módon hozta azokat a kliséket, amelyekkel sajnos a "liberális" szót hajlamos azonosítani a magyar közvélemény. Számomra nem derült ki, hogy FG szerint a bevezetett intézkedések elérik-e majd a céljukat, vagyis a közbiztonság érzésének a javítását (ami persze nem teljesen azonos a közbiztonság javításával), vagy sem, pedig szerintem sok múlik ezen. Az intézkedések, amelyeket "meggondolatlan szigorításnak" tart, szerinte látszateredményekhez és a börtönépítészet fellendüléséhez vezetnek majd. 

Látszateredmény alatt éppen azt is értheti, hogy a tyúklopások és utcai erőszakosság által fenyegetett többségi lakosság biztonságérzete javul, amit én nem tartok annyira látszólagos eredménynek, és ami sokkal fontosabb, a szavazók sem fogják annak tartani, így vélhetően hálásak lesznek a következő alkalommal az urnáknál. A csúcs az volt, amikor FG a várható katasztrófát "az utóbbi nyolc év többé-kevésbé következetesen képviselt liberális(abb) büntetőpolitikájával" állítja szembe, ami ezek szerint valódi eredményeket ért el, beleértve gondolom a cigányság felzárkóztatását, a széles körű esélyteremtést, az elesettek oktatáson és munkahelyteremtésen keresztül történt felemelését. Amennyiben ez így van, úgy FG fölöslegesen aggódik, hiszen nyolc eredményes év után a szigorú intézkedések a jogkövető magatartás normává válása miatt csak nagyon kevés deviáns embert fognak elérni.     

Valójában persze elég nyilvánvaló, hogy az eddigi megközelítés, ha nem is mondott csődöt, de nem felel meg a társadalmi elvárásoknak. Ha máshol nem, úgy jól látszik ez a választási eredményekben, a Jobbik 30 %-os szavazatarányában éppen a szóban forgó területeken. Az FG-féle liberális álláspont belső gyengesége mindig is a szelektivitása volt, amennyiben a kívülállók számára nem elfogadható különbségeket tett bűntett és bűntett, elkövető és elkövető között. A családon belüli erőszak rossz, ellenben az erőszakosságba torkoló deviáns viselkedés relatíve mentegethető. A szociális segély alanyi jog, amit védeni kell, a magántulajdon védelme viszont megint csak relativizálható.

Félreértés ne essék, én értem a különbséget a nyomorból táplálkozó kisstílű bűnözés és a maffia között. Azt sem mondom, hogy a mostani intézkedések feltétlenül csak jó eredményekre fognak vezetni. Úgy gondolom, egyrészt itt is igaz a nem eszik olyan forrón a kását elve. Nézzük meg, mit fog tenni az igazságszolgáltatás a tyúktolvajokkal? Hogyan fogják a három csapás elvét alkalmazni a bírói gyakorlatban? Addig fasizmust vizionálni fölösleges, amíg a szigorítás inkább csak szimbolikus síkon értelmezhető. Amennyiben az intézkedések üzenete anélkül átmegy, hogy több száz ember börtönbe kerülne terménylopásért, akkor azt hiszem, itt egy fontos lépés történt, amelynek a hasznát hosszabb távon éppen a borsodi falvak cigány és nem cigány lakói fogják élvezni. A maszatoló, mindenbe kicsit beleszóló, de béna és kicselezhető állam helyett a hétköznapok szintjén egyértelművé kellene váljon, hogy van egy vörös vonal, aminek a létezéséről minden állampolgárnak tudomása kell legyen. A vörös vonalon innen szabadon és méltósággal lehet élni. Ebben a tartományban az állam jelenléte pozitív és támogató. A vörös vonalon átlépőkkel szemben kiszámítható és arányos, de elrettentő és - ami a legfontosabb - nagy valószínűséggel bekövetkező - szankciót kell foganatosítani. A magántulajdon védelme és a biztonságérzethez való jog szerintem nem tárgyalási alap.              

Az előző posztot továbbgörgetve: mi a gond szerintem ezzel az egésszel?

1) Az iparági prioritások kijelölése értelmetlen, de legalábbis ebből még nem fejlesztési program.

Egyik lehetőség, hogy szimpla tautológia lesz a vége: azok a fontos iparágak, amelyek a fontos iparágak. Magyarországon erős a gyógyszeripar, ezért a gyógyszeripar stratégiai ágazat. Magyarországon a gyógyfürdő turizmus már most is fontos, ezért ez is stratégiai ágazat. Mivel lakni kell valahol, ezért az otthonteremtés nyilván, minden országban stratégiai ágazat. Mivel a legtöbb ember a munkájából próbál megélni, ezért a foglalkoztatás mindenütt stratégiai kérdés. Stb, stb, stb.

Másik, rosszabb lehetőség, ha az állam egy végső soron valamely kompetitív magánpiacra szoruló vállalkozást vagy vállalkozási kört megpróbál felépíteni. Nekem egyébként nincs elvi kifogásom az állami vállalatokkal szemben, a kérdés annál jóval komplexebb megközelítést igényel, mint hogy az "állam rossz tulajdonos" mantrát ismételgessük. Sok esetben, pl. a természetes monopóliumként működő közmű és közlekedési vállalatok, nagyszabású infrastruktúra projektek esetében szerintem jobb lenne-lett volna hosszú távon is 100 % állami tulajdonban gondolkodni. Szükség lenne jóval nagyobb arányú állami tulajdonra a lakásállományban, és a földterületek azon részét is állami tulajdonban tartanám, amire a magánszektornak nincs kifejezetten és kifejezetten tulajdonosi formában szüksége (magyarán a spekulatív területvásárlást korlátoznám).  

Amivel gond van, az a sokszereplős, transzparens, nemzetközi versenypiacokkal kapcsolatos illúzió, miszerint a versenyt a magyar állami érdekeknek megfelelően irányítani lehet. A versenyt lehet torzítani, korlátozni, leginkább csak Magyarországra kiterjedő hatállyal, de egy ilyen piacon vagy van olyan ötlet, vezetői képesség egy vállalkozás mögött, ami sikeressé teszi, vagy nincs, de ha nincs, azt az állam soha nem fogja pótolni. Puszta feltőkésítéssel, fejlesztési források elérhetővé tételével ezt nem lehet helyettesíteni. A legjobb, ami ilyen körülmények között történhet, az az egyébként is sikeres vállalkozások kistafírozása olcsó forrásokkal, kvázi ajándék jelleggel, de ennek a társadalmi haszna legalábbis kérdéses. A rosszabb eset értelmetlen pénzpocsékolás lesz életképtelen vállalkozások finanszírozása révén. Még rosszabb, és sajnos valószínű esetben ezeknek a vállalkozásoknak a források lenyúlása lesz egyedüli célja (lásd kutyawellness).   

2) EU forrásokra építeni veszélyes függőséget jelent

Erről korábban bővebben írtam, mi a problémám ezzel az egész EU biznisszel. Tulajdonképpen ezért kezdtem ezt a blogot írni. Sajnos az elmúlt két év csak erősítette az EU illúzióval kapcsolatos fenntartásaimat. Az, hogy a második Széchenyi-terv ismét az EU pénzekben látja a magyar gazdaság gyógyírját, számomra nagyon rossz üzenetet, gyakorlatilag az elmúlt hat év tévelygéseinek tudatos folytatását jelenti. Csúnya botrányok és nagy pofára esések várnak minket ezen az úton. Úgy gondolom, Magyarországnak a magyar emberek munkájára, megtakarításaira, hozzájárulására kell építeni, csak ebből tudunk értéket teremteni, minden más illúzió.          

A "talpra állás és felemelkedés fejlesztéspolitikai programja" megint csak tanulságos módon ismétli azokat a kliséket és mutatja be azokat az irányokat, amivel szerintem esélytelenek vagyunk arra, hogy a magyar gazdaság eljusson arra a vágyakban élő szintre, ahol a vállalkozóknak megfelelő profitot, a munkavállalóknak tisztes jövedelmet, az államkasszának pedig az elvárt szintű adó-és járulékbevételeket produkálni tudja. Alapvetően materialista ország vagyunk (melyik nem az), a lózungokat elfogadja a nép addig, amíg média csevegésről és politikai deklarációkról van szó, de csak az anyagi értelemben megnyilvánuló sikert fogja igazán érvényesnek tekinteni. 

Szóval mit is szeretnénk 10 év múlva megélni? Pista, közepesen sikeres vállalkozó az adóhivatali fenyegetéstől és az üzletviteli kockázatoktól (nem fizető vevők, kiszámíthatatlan kereslet, stb) megszabadulva szeretné legalább azt a jóléti szintet megőrizni, amit most adócsalás és gyomorideg árán biztosítani tud. Esetleg, mivel evés közben jön meg az étvágy, nagyobb autót, házat, vitorlást, nagyobb elismertséget és hatalmat is szeretne. Kevesebb irigységet. Előbb-utóbb el fog jönni az emlékműépítés vágya is, a családi cég székhelyén magasló irodaépületben dolgozó gyerekek és unokák, az Alapítónak tisztelettel köszönő, boldog munkavállalók gyűrűjében. 

Zoli, Pista beosztottja döntően több pénzt szeretne, meg kevesebb csesztetést és emberibb bánásmódot a főnökség részéről. Fizetését illetően nettóban gondolkodik, az adóbevételek nem izgatják, de egy idő után a saját nyugdíja majd fogja. Mind a kettejükben közös, hogy a fehéredést (számlaadás, bejelentés, rendes adózás) csak úgy tudják elképzelni, hogy ők ne járjanak rosszul. Az adózott jövedelem ne legyen kevesebb, mint a zsebbe adott szürke pénz. A rendesen bejelentett munkavállaló ne kerüljön többe, mint a minimálbéres.  

Jenőke, leendő pénzügyminiszter és a haza majdani felvirágoztatója adóbevételt akar, hogy számtalan ambíciózus projektjét meg lehessen valósítani, továbbá természetesen kiegyensúlyozott TB kasszákat. Mindezt eladósodás nélkül. 

Erre az ellentmondásos konstellációban megjelenő problémahalmazra természetesen létezik elméleti megoldás, de ez azt igényli, hogy a világ hirtelen legyen más, mint eddig volt. Akarjuk, higgyünk benne nagyon, hogy más lesz, hátha tényleg az lesz. "Mi van, ha Jézus valóban az volt, akinek mondta magát?" Ezt a kérdést tette fel az utcai hittérítő a napokban a Deák téren. Hogy mi van akkor? Hát nekem szívás, ha nem követem az egyigaz tanokat!

A Második Széchenyi-terv valahol egy ilyen megváltozott világot vizionál, amiben a világ végre elismeri, hogy a MAGYAR az egy különleges minőségi kategória, ami definíció szerint többet ér, mint minden más hasonló dolog. Pista nem tud jobbat gyártani, mint a kínaiak? Sebaj, az övét azért drágábban vegyék meg, kerüljön majdnem annyiba, mint a sokkal jobb német, hiszen MAGYAR! Pista olyat tud gyártani, mint a németek!? Hát ez az új magyar csoda, a világ leborulva imádja, és legalább kétszer annyiba kerüljön, mint a német, hiszen MAGYAR!

Ha a világ hajlandó lesz végre ezt a szerény kis ugrást végrehajtani, és MAGYARORSZÁGOT ötszáz év üldöztetés után értékének megfelelően kezelni, akkor az új Széchenyi-terv reális, hiszen a MAGYAR áruk és szolgáltatások előtt, széles, aszfaltozott út fog állni, amire csak rá kell lépni és lehet rajta haladni. Ehhez kell egy kis állami segítség, de ez a hülyének is megéri, hiszen a siker garantált. Vagy mi leszünk a legdrágább gagyigyár Európában, de ez MAGYAR GAGYI lesz, nem holmi kínai! Vagy, még jobb esetben, a közismerten egyedülálló magyar zsenialitás a német, olasz, francia, brit, holland, belga, cseh, lengyel, spanyol, portugál, amerikai, japán, koreai, svéd, finn és ír iparral vetekedő termékekkel fog előállni, de ezért aztán mélyen a zsebükbe fognak nyúlni a tisztelt vásárlók, hiszen ez MAGYAR!

Ha a rusnya világ olyan marad, mint volt, akkor az új Széchenyi-terv kb. olyan értelmes megoldásokra fog vezetni, mint a hatvanas évek végének kommunista gazdasági reformjai, amikor pl. Körmenden felépítettek egy olyan csili-vili, korszerű nyúlvágóhidat, amivel három nap alatt le lehetett volna vágni és feldolgozni Magyarország összes nyulát. Hát mit tehetett arról szerencsétlen iparági tervező, hogy Magyarországon olyan kevés nyúl van? Hát nem elég nagy a világ, miért nem hozták ide a többi nyulat is? Mi az, hogy miért? Hát ez MAGYAR vágóhíd, azért!

Az internetes vitákban, legyen szó a nyugdíj- vagy adórendszerről, az adósok helyzetéről, munkahelyi problémákról, vagy szinte bármiről, visszatérő és nagyon széles körre jellemző felfogásbeli elem, hogy a munkahelyekre úgy tekintenek, mintha lenne belőlük x darab, akár a parkolóhelyekből az utca egy adott szakaszán. Ezeket valamikor, valamilyen módon betöltötték bizonyos emberek, ahol általában a szerencsének és a kapcsolatoknak tulajdonítanak jelentőséget, a személyes tulajdonságoknak sokkal kisebb mértékben. Az egészet valami gyanú, nemszeretem hangulat lengi körül.

Eltekintve attól, hogy munkát vállalni és végezni a legtöbb embernek szükségszerűség, sokszor valóban terhes dolog, szerintem itt is igaz, hogy olyan és annyi munkahely lesz egy országban, amennyit a lakók "megérdemelnek": munkaadóként létrehoznak, munkavállalóként be tudnak tölteni. A keresleti oldal sokkal rugalmasabb, mint a kínálati, ami viszont azt is jelenti, igazából a kínálati oldal változása tud csak nagyobb mértékű foglalkoztatás bővüléshez vezetni. Ilyen alapon minden olyan lépés, ami a munkaerőpiacra történő belépést és ottmaradást segíti, létfontosságú a gazdasági fejlődés szempontjából, és az a szemlélet, ami pl. az idősek nyugdíjba zavarásával próbálja a foglalkoztatási gondokat enyhíteni, elhibázott ostobaság.

Az idősebb emberek munkában tartása nem rontaná, hanem javítaná a fiatalok hosszú távú elhelyezkedési esélyeit, mert segíti azoknak a vállalatoknak a fejlődését, amelyek rá vannak utalva az idősebb kollégák tapasztalatára - nem utolsó sorban a fiatalok oktatása, fejlesztése terén. Természetesen csak akkor, ha értelmes, értékteremtő munkáról van szó, mert a látszatállásokat tényleg jobb és igazságosabb lenne tombolán kisorsolni az erre vágyók között. Nagyon sok munkahely kisebb vagy nagyobb mértékben személyre szabott, egyáltalán nem biztos, hogy az idősebb kolléga nyugdíjba vonulása után betöltik, vagy hasonló státuszú és jövedelmi szintű emberrel töltik be a pozíciót. 

A XXI. század sok szempontból az idősek évszázada lesz. Rajtunk, leendő magyar öregeken múlik, felszállunk-e mi is a szekérre? 

A nyugdíjasokkal és nyugdíjrendszerrel foglalkozó írásokból és vitákból ritkán lesz értelmes diszkusszió.

http://velemenyvezer.blog.hu/2010/08/03/felszalamizni_a_nyugdijasokat#comment-form

Akik a nyugdíjasok ellen hőbörögnek és kvázi éhenhalásra ítélnék őket, azoknak nincsenek szülei és idős rokonai?

Hány olyan család van, ahol a relatíve jómódú nyugdíjas szülők támogatják a gyerekek családját?

Szerintem elég sok.

Nyilván egy rossz rendszer a saját logikájának megfelelő, végeredményben  és összességében társadalmi szempontból rossz alkalmazkodási reakciókat idéz elő. Változtatni ezen lehet és kell, de most Magyarországon egyszerűbb felsorolni a rosszul működő dolgokat, mint a jól működőket.

A jelenlegi nyugdíjrendszerben szerintem egy kettős ígéret van, amit fenntartani hosszú távon valószínűleg nem lesz lehetséges: aki után rendesen és relatíve magas jövedelem után fizették a nyugdíjjárulékot, az a nyugdíjkorhatár elérése után elég magas kezdő nyugdíjat kap. Ennek az igazságosságát nehéz elvitatni, de a rendszer fenntarthatósága érdekében a nyugdíjkorhatár emelése és a helyettesítési arány csökkentése mérlegelhető.

A másik ígéret, hogy akinek a fenti alapon nem, vagy csak nagyon alacsony nyugdíjat állapítanának meg, azokat szociális alapon a nyugdíjrendszer eszközeivel támogatni kell. Ez most is probléma, és újra fog termelődni, ha a rendszerváltás után évtizedeket munkanélküliként vagy feketegazdaságban töltött emberek elérik a nyugdíjkorhatárt, akiknek már a rendszerváltás előtti évek (amikor kb. mindenki szolgálati éveket tudott felhalmozni) keveset fognak a saját jogosultságszerzési pályájukon jelenti. Ez utóbbi körrel kapcsolatban csak rossz megoldások vannak, de ezt én a nyugdíjrendszertől t-k független szociális kérdésnek tekinteném.

Édesanyám mesélte: hajdanában, valamikor az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a Kaposvári Sütőipari Vállalatnál dolgozott egy gyengeelméjű kolléga, aki a gyárudvart söprögette. Semmi gond nem volt vele, egyet kivéve: fizetésnapon az ő csekély járandóságát a lehető legkisebb címletekben, fillérekben kellett kifizetni, mert csak ezt tekintette értéknek. Ha a zsák fillér helyett egy-két papírpénzzel próbálták kiszúrni a szemét, akkor bizony őrjöngeni kezdett, így a munkaügy legnagyobb bosszúságára, a szocialista munkabéke védelme érdekében minden hónapban átváltották és zsákban fizették ki a jussát. 

Mint oly sokszor, a bolond hóbortja mögött itt is mély bölcsesség rejlett, főleg ha a két háború utáni inflációs időszakra gondolunk, amikor a csillagászati címletű bankjegyekkel nyugodtan be lehetett fűteni. A bolond alumínium kincséből repülőgépek, panelházba szerelt tűzveszélyes alumínium vezetékek és igénytelen menzakanalak készültek azokban a boldog időkben.

Adat: a magyarországi wellness szállodák férőhelyeinek száma egy év alatt 13 096 ágyról 17 220 ágyra, 31,5 %-kal nőtt.

Korábban írtam róla, hogy a sablonos, államilag vezérelt, pályázati pénzekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egészségtelen szerkezetek kialakulásához vezet. A különböző élményfürdők, wellness szállók stb kínálata szerény megítélésem szerint már a válság előtt gyorsabban nőtt, mint a kereslet (bár nyilván utóbbi is nőtt, aminek aztán a válság véget vetett). Mi a megoldás? Államilag támogatott wellness üdülés a wellness szállók alkalmazottainak egy másik wellness szállóban....

Hír: a Walt Disney 2015-ig 148 nyelviskolát akar nyitni Kínában, ahol évente 150 000 gyerek tanulna (2000 USD tandíj fejében) a Disney karakterektől angolul. A világ kétségkívül még viccesebb hely lesz, ha 30 év múlva a kínai üzletemberek "Quack, quack, quack, kis huncut, hova tetted Donald bácsi kalapját?" köszöntéssel fogadják majd nyugati partnereiket.

A Figyelő körképe (lásd előző poszt) sajnos megerősítette, hogy 13 hozzáértő ember véleményének szintéziséből nem fog valami hiper bölcsesség kirajzolódni. 13x1= max. 1.12, vagy ilyesmi. A pontok között vannak kb. evidens dolgok, amivel maximálisan egyet lehet érteni. Vannak olyan pontok, amelyek vitathatók, szerintem szimptomatikus tévedéseket tükröznek, ezekkel a korábbi bejegyzésben foglalkoztam. De van néhány olyan megállapítás is, ami szerintem szimplán baromság. A kedvencem az oktatási részben ("Legyen ismét becsülete a fizikai munkának!") nosztalgikusan emlegetett korábbi gyakorlat, amikor a szakiskolák tanulóit reggel hatra berángatták az iskolába, hogy szokják az életet. Nem tudom, a 13 szerző közül hány járt szakiskolába (gondolom egy sem), illetve hányan járnak közülük hatra dolgozni (gondolom szintúgy egy sem). Talán más dárdájával a bozótot ne...

Ugyanebben a részben van az a magvas megállapítás, miszerint "Érdemes elgondolkodni azon is, hogy a kereskedelmi médiumok által közvetített értékrend alulról veri a környező országok átlagát." Megoldás? Tiltsuk be a kereskedelmi médiát? Vagy a hat órakor kezdődő oktatásban a gyerekeknek a max weberi munkaerkölcsről fognak felolvasni, miközben a munkadarabot reszelgetik a gyakorlati órán?

A másik kedvencem annak a leszögezése, hogy "A jelenleg meglévő 74 főiskola, egyetem egy része nem ad használható, piacképes tudást." A 74 intézményben gondolom benne vannak pl. a teológiai főiskolák is, azokból sincs kevés, amelyekkel szemben kicsit abszurd ez az elvárás. A másik gond az, hogy a leggagyibb intézmények egy része elméletileg éppen hogy piacképes tudást adna (ilyen-olyan vállalkozási főiskolák), csak ezt a piac nem értékeli. Szerintem a tudás önmagában érték, és mindig lesznek emberek, akiket a tudásvágy motivál, így akkor is elmennek bizonyos dolgokat tanulni, ha előtte írásba adják nekik, hogy a büdös életben ezzel a végzettséggel elhelyezkedni nem fognak tudni. És ez így is van rendjén, szomorú lenne a világ, ha mindenkit a munkaerő piaci értékének a maximalizálása motiválna. 

A "Romakérdés és szociális támogatások" fejezet olyan, mintha a Jobbik programjából másolták volna. Már maga a címválasztás prekoncepcióra utal, miszerint a szociális támogatások csak a romák élősködését szolgálnák. Az az ötlet, hogy "bizonyos gyerekszám felett a szociális támogatás ne alanyi jog legyen, hanem csak adójóváírásként lehessen érvényesíteni", kb. nyíltan rasszista, embertelen, stb, nem hiszem, hogy van olyan civilizált ország, ahol ez így működik. Az a végső megjegyzés pedig, hogy "Talán ha apának muszáj elmenni a közmunkára, akkor a gyerek is elfogadja, hogy neki is muszáj iskolába járni", szerintem inkább úgy fordítható, hogy ha a gyerek azt látja, a munka csak egy szar és kötelező dolog, akkor még annyira sem lesz kedve a munkavállalásra felkészítő iskolába járni. Nem elég, hogy megkorbácsolnak, de még a korbácsot is nekem kell fáradtságos munkával elkészítenem?   

A Figyelő e heti számában 13 közgazdász véleményét szintetizálva próbáltak választ kapni arra, mit kellene a választások után Magyarországon tenni a szebb jövő érdekében?

A pontokba szedett megállapítások némelyike vitathatatlan evidencia, pl. hogy az IMF-fel újra kell tárgyalni a korábbi szerződést az új helyzetnek megfelelően, vagy hogy az adórendszer egyszerűsítése célravezető volna. Ugyanakkor számos olyan pont is előjött, ami tipikusnak mondható, de szerintem téves vagy életidegen felfogást mutat:

i) Kisvállalkozások helyzete és támogatása: adózás, hitelnyújtás, vállalkozói környezet

A kkv szektor abszolút slágertéma, mert különböző típusú csodavárások kötődnek hozzá. Az állam és a társadalom többi része azt várná tőlük, fizessék már be végre az adókat és járulékokat, jelentsék be a teljes bérnek megfelelően az alkalmazottaikat, ne menjenek csalárd módon, köz- és magántartozással terhelten csődbe, ne korrumpálják a hivatalnokokat, és úgy általában prosperáljanak, minél több embert alkalmazzanak, alakuljon ki a magyar gazdaságnak a sokat hiányolt hazai tulajdonú, erős pillére. A bűnözők és félbűnözők, a "másként vállalkozók" pedig takarodjanak a picsába.

A vállalkozók szerény meglátásom szerint az adóelkerülés legalizálását várják, tehát hogy eztán se kelljen több adót fizetniük, mint eddig, de ezt már legálisan, APEH fenyegetéstől mentesen tehessék. A vállalkozók alkalmazottai a jelenlegi nettó jövedelmüket szeretnék úgy megőrizni, hogy a zsebbe fizetésből és a vállalkozások bizonytalan helyzetéből adódó kiszolgáltatottságuk megszűnjön. Bejön még a hitelnyújtás, még ideálisabban az ingyenpénz igénye is vállalkozói oldalról. 

A fenti célok között nyilván ellentmondás van, azok együttes teljesítése lehetetlen. A Figyelőben és hasonló fórumokon a vállalkozások igényei szoktak nagyobb hangsúlyt kapni, de én úgy vélem, itt az államnak keménynek kell lennie, akkor is, ha ez a jelenlegi vállalkozások és vállalkozói kultúra jó részének a felszámolásához vezet. Jelentős és káros a "kiszorítási hatás", mármint hogy a féllegálisan működő vállalkozások az üzleti lehetőségeket, alkalmazottakat, vállalkozói tehetséget is elvonják a legálisan működőktől. Az adókerülés előnye pedig tudatos növekedési korlátot jelent és társadalmilag káros viselkedési mintákat tart fenn, ami az egész gazdaság fejlődését negatívan befolyásolja.

Nehéz megítélni, milyen hatással járna, ha mondjuk a most működő kisvállalkozások 50 %-a egy éven belül csődbe menne, de úgy vélem, az egyéni tragédiák lehetősége mellett középtávon jól járnánk vele. A foglalkoztatás kínálati oldaláról hiányoznak a jelenleg a szürke zónában tevékenykedő vállalkozók és az ő alkalmazottaik, akik többnyire pont azokat a dolgozni tudó és akaró, nem diplomás embereket jelentik, akikre a munkaerő piacon szükség lenne. A legálisan működő cégek pedig komoly üzleti lehetőségeket nyernének a kicsik által hagyott résekben. Ezek a cégek éppen ebből a szektorból nőhetnének ki, ahol most a rátermett szereplők is értelmetlennek látják a növekedést, mert ezzel a féllegalitás előnyét elvesztenék.          

2) Stratégiai szektorok

Na most ez egy nagyon vicces dolog. Mindenkinek van néhány jó ötlete, melyek lennének a magyar gazdaság stratégiai szegmensei, ugyanakkor ezek többnyire a múltból próbálják a jövőt olyan alapon levezetni, ami nem szokott működni. Kb. ugyanaz az eset, mint amikor egy csúcson lévő befektetési szegmensbe próbálnak friss pénzt a múltbeli hozamok bemutatásával csábítani. A jövő sikertörténetei vélhetően nem az n+1-edik múltbeli pozitív példa szolgai másolásából lesznek. A magyar gazdaságnak vannak régi múltra visszatekintően erős szegmensei, pl. a vegyipar és gépipar egyes ágazatai, akik köszönik szépen, jól elvannak a piacon, nem kell őket "kitalálni" és "felépíteni". Az ingyen pénz lehetősége mindig létrehozza az ennek kihasználására szakosodott szereplőket, de talán okulni kéne az innováció támogatás 20 éves kudarctörténetéből, és a "level playing field" megteremtésén kívül hagyni a gazdaságot, hogy fejlődjön úgy, ahogy erre magától képes. Az állam szálljon le erről a témáról, nem fog tudni önjáró stratégiai szektorokat teremteni, mert fogalmi ellentmondás van az "állami pénzből létrehozott" és a "piaci körülmények között életképes" kifejezések között.  

3) Foglalkoztatás

Itt az általános megállapításokon kívül (javuljon a foglalkoztatási arány) mintha arról lenne szó, az egy szem Kovács Pistikét próbáljuk klónozni és belőle egy füst alatt IT vállalkozót, multinál dolgozó diplomás szakembert és böcsületes fizikai munkást nevelni. Legalábbis a vélemények szintéziséből az derül ki, egyszerre volna szükség mindegyikre. Ami szükség oldalról igaz is, csak szimplán lehetetlen.

Aktív korú ember kevés van, használható pedig még kevesebb az országban. Oka van annak, hogy ki és miért került abba a foglalkoztatási helyzetbe, amelyben van, és ez nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni. Kínálati tartalék a fentebb említett kisvállalkozásokon kívül gyakorlatilag nincs vagy minimális. A nyugdíjba vonulási kor önkéntes vagy kényszerű kitolásával a további romlást lehet lassítani, de abban nem nagyon hiszek, hogy x év nyugdíj után sokan visszajönnének dolgozni, bár talán nem is teljesen reménytelen a helyzet. Ha van egy dolog, amit az Egyesült Államoktól irigylek, az a dolgozó idősek magas aránya. Cigányság nagyobb arányú bevonásáról 20 évnél rövidebb időtávon beszélni szerintem illúzió, ennek ellenére az egyik legfontosabb dolog az lenne, hogy itt elinduljunk legalább egy nagyon hosszú úton, aminek egyszer meglesz a pozitív hozadéka ilyen szempontból is. De nem holnap vagy holnapután. Még egy lehetőséget látnék: a belső migráció fokozott ösztönzését, de ez mintha tabutéma lenne, mert senki sem akar a falvak elnéptelenítőjének és a budapesti gettó fejlesztőjének szerepében tetszelegni. Pedig ahol 20 éve nincs munkalehetőség, ott eztán se lesz, vagy max a szürkegazdaságban, annak minden bajával egyetemben. Inkább éljen 3 millió ember Budapesten.            

(folyt. köv., ha lesz időm és kedvem)

A környezetvédelem kérdéséhez a magyar ember opportunista módon viszonyul. Elvben mindenki egyetért azzal, hogy a tiszta víz és levegő, a viruló erdők, a csicsergő madarak, a vidáman ugrándozó békák és egyéb állatkák kellemessé teszik az életet, szívet és szemet gyönyörködtetnek. A gond ott szokott kezdődni, ha nem csak a szomszéd dolga és kötelessége, hogy ez az állapot megmaradjon, hanem eme üdvös cél megközelítése nekem magamnak is fáradtságba, ne adj isten anyagi áldozatba kerül. Ezen a ponton a tipikus magyar ember - tisztelet a kivételnek - rögvest valami úri huncutságnak, rosszabb esetben világméretű összeesküvésnek tekinti a környezet- és természetvédelmet. 

A magyar nép vezetői többnyire a nép tipikus fiai, még ha a nép tiltakozni is szokott a megállapítás ellen, hiszen aki beül az Audiba, annak szíve azonnal idegenné, erkölcse romlottá, farka pedig (ha eddig nem volt az) körülmetéltté válik. Még ha el is fogadjuk, hogy a népi bölcsesség, ahogy a seprencefű másnaposság elleni alkalmatosságában, úgy ezen a ponton is tévedhetetlen megállapításokkal él, akkor is legalább a környezetvédelem terén a felkapaszkodott tökfilkók nem tagadják meg valódi gyökereiket.

Állami vezetőink az egész klímaváltozási mizériát nyilvánvalóan óriási blöffnek és humbugnak tartják, amit valaki egyszer valamiért kitalált, aztán innentől kezdve a lúzerek komolyan veszik, az okos ember pedig a maga hasznára próbálja fordítani mások ostobaságát. Az, hogy én ebben jórészt egyetértek velük, amint a korábbi bejegyzésekből látszik, voltaképpen lényegtelen, hiszen én abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy mindig ugyanazt mondhatom, úgyse figyel rá senki. Nekik azért néha a lip service szintjén be kell állniuk a Földért aggódók táborába, komoly arccal és ájtatos tekintettel papolniuk kell a klímaváltozás elleni nemzetközi összefogás fontosságáról. De ha bármi esély kínálkozik arra, hogy eladjuk a döglött papagájt valami gyanús hátterű üzletembernek, aki vagy maga ilyen hülye, hogy megvegye, vagy tud egy még nagyobb baromról, aki többet ad érte, akkor a vékony, civilizált máz szertefoszlik, az anyját eladó és aztán a vevőtől mosogatni visszabérlő pusztai üzletember arca előtűnik, és onnantól kezdve a fél világ höröghet és átkozódhat, mi már hazafelé lovaglunk ebül szerzett jószágunkkal a rántotthús alakú országba. 

A számunkra kiosztott kvóták jelen gyakorlat szerinti értékesítése két szempontból lehet problémás. Egyrészt, ha mi vagyunk azok, akik primitív hasznoszerzési ösztönük kiélésével az egész rendszer ostobaságára és életképtelenségére rávilágítanak, akkor egyfelől hasznos szolgálatot teszünk a világnak, másrészt a hullafosztogatók erkölcsi kategóriájába lépve azért jó eséllyel még szétcsapják a fejünket, mielőtt rájönnek arra, hogy Konrad kedvenc aranymarkolatú kardját kár vele együtt elásni a hősi sírba, mert Konrádnak már erre nincs nagy szüksége, viszont vannak olyan emberek, akik a gyászoló társaság távozásával ezt rögvest kiássák. Ezen kívül Konrad honfitársaihoz szoktunk járni ételmaradékot és levetett ruhákat kunyerálni, ezért sem érdemes összerúgni velük a port.

Ha viszont a másik oldalról ezekkel a kvótákkal egyszer valóban el kell számolni, és a rendszer valóban úgy fog működni, hogy Budapest szemetét csak akkor tudjuk elégetni, ha mellétesszük a kibocsátási krediteket, akkor a most szétszórt kreditek hiányozni fognak, jó eséllyel majd az akkori piacról kell beszereznünk ennél drágábban a kibocsátást fedező jogokat. Ha a most eladott krediteket nem is tudnánk továbbvinni a jövőbe ilyen célokra, a mostani kreatív hozzáállásunkkal legalább annyit egyértelműen kinyilvánítottunk, hogy Magyarország túl sok kredithez jutott, és nem képes felelősen kezelni a fölösleget. Minden jövőbeni osztozkodásnál ez a tény Napnál világosabb lesz, és nyilván nagyban rontja alkupozíciónkat. Miként a Sankt Galleni kolostor kirablása sem biztos, hogy a legjobb ötlet volt a későbbi keresztény aspirációink fényében.      

Az általam mélyen tisztelt Csorba László tanár úrral hosszú interjú készült a nemzeti ünnep alkalmából: (http://index.hu/tudomany/tortenelem/2010/03/15/petofi_a_kutyajat_sem_bizta_volna_a_valaha_volt_legnagyszerubb_kormanyra/

Túl azon, hogy nagyon érdekes és tanulságos az anyag, mindenképpen érdemes elolvasni (bár CsL élőben az igazi), itt is előjött az a motívum, ami több, március 15-i megemlékezésben visszaköszönt, és amit én az egyébként roppant tiszteletre méltó nemzeti liberális hagyomány tipikus téveszméjének gondolok:

"Azt mondhatjuk, hogy a mai Szlovákia, Ausztria és Magyarország fővárosaiban együtt hoztak létre valami nagyszerűt, ami a Kárpát-medence összes népének, és így Magyarországnak a történelemét Szent István óta a legmélyebben megváltoztatta."

Azt hiszem, nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy kijelentsük, szlovák, román, szerb szomszédaink - bizonyos, diplomáciai etikett sugallta udvariassági köröket leszámítva, amit jobb időkben be lehet gyűjteni a szomszéd országok hivatalos képviselőitől - nem lesznek vevők az események ilyetén értelmezésére, nem fognak pozitívan viszonyulni a történelmi Magyarország kínálta fejlődési keretek bármilyen ideológán alapuló dicsőítéséhez. Akkor sem, ha egyébként tényként kezelhető és elemzésekben levezethető, hogy a kiegyezés utáni korszak gazdasági fejlődéséből az itt élő más nemzetek tagjai is profitáltak, esetleg a nemzeti fejlődésük szempontjából is fontos lehetőségeket kaptak - nem a magyarok akaratából, legfeljebb a magyarok bizonyos mértékű engedékenysége mellett.    

Miután elvesztettük területeinket és szétszakadt a magyarság, egyfajta kárpát-medencei Európai Unió visszamenőleges torzképévé próbáljuk a történelmi Magyarországot formálni, ahol voltaképp érthetetlen, miért akart bármely nép is szembeszállni a Budapestről kisugárzó jóakaratú zsarnokság törekvéseivel. Mivel a trianoni szerződés egyértelmű győzelmi szituáció volt a románok és szerbek számára (a szlovákok és horvátok esetében gondolom inkább a győzelemhez vezető út egyik, de nem utolsó lépéseként tartják ezt számon), furcsa is lenne, ha minden későbbi nehézség és katasztrófa ellenére ehhez képest a Trianont megelőző állapotot értékesebbnek tartanák. Valószínűleg pontosan tudják, hogy ez a beállítás a magyaroknál a gyengeség, a veszteség kompenzálásának a jele, és ha fennmaradt volna a történelmi Magyarország, akkor ez a téma nálunk sem lenne ilyen népszerű. 

Ezen túlmenően a Csorba László által is képviselt, a fenti idézetben összefoglalt  álláspontot azért is abszurdnak tartom, mert mély történelmi ismeretek nélkül is meg merem kockáztatni, hogy az akkori Pozsonynak nem sok köze van a mai szlovák fővároshoz. Az akkori Pozsonyt a magyar fővároshoz hasonlóan zömmel német polgárság lakta, a szlovák jelenlét magában a városban szinte elhanyagolható volt. Pozsony mint a magyar országgyűlés székhelye került az események fő vonalába, ebből implicite azt kihozni, hogy mintegy a szlovák nemzet hozzájárulása lett volna későbbi fővárosuk mások lakta területének "felajánlása" forradalmi célokra, elég furcsa, kicsit nevetséges is. A forradalmi napokat követő másfél év szereplői között természetesen szép számmal vannak nem magyar származású emberek, amire emlékezni, amit hangsúlyozni, én is úgy gondolom, fontos és szép hagyomány. De '48-49 minden átértelmezési kísérlet ellenére, tartok tőle, csak nekünk, magyaroknak lesz pozitív és felemelő érzésekre indító ünnepünk. 

A klímaváltozással kapcsolatos mizéria kapcsán a fejlődő országok megsegítése is napirendre került. Fejlődő ország alatt természetesen a szegény és jó esetben felzárkózó országokat szokás érteni, de igazából azokat is, amelyek érdemi fejlődést az elmúlt években-évtizedekben nem igazán tudtak felmutatni. Néhány esetben, pl. Kína vagy India, ez a címke már furcsán mutat, hiszen ők nagyon komoly gazdasági és politikai hatalommá váltak, amihez a fejlődő országokkal társított általános szerencsétlenség képe már nem igazán passzol.

Az ultimate fejlődő országok természetesen fekete Afrikában találhatók, és hát sajnos a fejlődés ott sokszor igen-igen kérdőjeles, már ha ezt pozitív irányú változások folyamataként definiáljuk.

Véleményem szerint a szegény országokat segíteni kötelességünk, de nem a gaz fehér ember múltbeli bűnei miatt, hanem csak úgy. Másik oldalról az is igaz, hogy egy Földünk van, belőlünk is lehet még néger, bla-bla-bla, szóval hogy segíteni kell, az nem kérdés. A kérdés a hogyan és milyen mértékben, amire abszolút jó válasz persze nincs, de vannak azért szimpatikus és kevésbé szimpatikus irányok.

A számomra szimpatikusabb irányok a halászni tanító megoldások, meg hát azok, amelyekből azért a donor országok lakóinak is lesz az erkölcsi elégtételen túlmutató haszna. A szegénységet idealizálni, romantikus múltba vágyással kárhoztatni az ipari forradalom eredményeként létrejött technikai civilizációt szerintem ab ovo is baromság, a fejlődő országokkal kapcsolatban pedig különösen az. Akár tetszik, akár nem, ezek az országok csak úgy fognak tudni előre jutni, ha a lehető legteljesebb mértékben lemásolják az irigyelt gazdag országok gazdasági és társadalmi berendezkedését. Nem azért, mert ez valami magasrendű igazság szerint jobb, hanem mert ez működik.

Gazdasági és társadalmi berendezkedés alatt természetesen nem azt értem, hogy milyen színű zászló leng a városházán, és hány évente tartanak választásokat, de ahhoz nem fér kétség, hogy kuruzslók helyett az orvostudomány eszközeivel célszerű a beteg embereket gyógyítani, repülő szőnyeg helyett pedig repülőgépekkel érdemes a helyváltoztatás problémáját megoldani. Én még azt is mondanám, hogy alapvető demokratikus berendezkedés, modern jog- és adórendszer, valamint vállalkozói szabadság, működő piacgazdasági viszonyok nélkül hosszabb távon nem fog működni a felzárkózás, mert az erőforrások hatékony és többé-kevésbé igazságos felhasználását csak ezek teszik lehetővé.  

A fentiek alapján a segítség fő iránya az kell legyen, hogy ezek az országok életmód és tevékenységek szempontjából hozzánk hasonlóvá váljanak. A magán- és közintézmények be tudják tölteni azokat a szerepeket, amelyeket Európában, Észak-Amerikában, Ázsia jobb részein tesznek. A vállalatok a gazdasági tevékenység hatékony szervezésével megélhetést biztosítsanak a dolgozóknak és gazdaggá tegyék a tulajdonosokat. Az állam gondoskodjék a közrend fenntartásáról és a közszogáltatások biztosításáról. Az állampolgárok tartsák be a törvényeket és fizessenek adót. Ha ezt megteszik, a helyzet javulni fog.

Hogyan tudunk ebben segíteni? Néhány esetben (pl. Szomália) valószínűleg csak az újbóli gyarmatosítás lenne a megoldás, amit senki sem látszik akarni felvállalni (talán Kína kivétel lesz). Ahol azért alapvetően működő politikai rendszerekkel van dolgunk, úgy a nemzetközi kereskedelem liberalizációja, az áruk, szolgáltatások és tőke szabad áramlása lenne az a lehetőség, ami a helyi gazdasági szerveződést előre mozdítaná. Ha innen visszalépünk, állítólag éppen a fejlődő országok érdekében, azzal nagyon kicseszünk azokkal az emberekkel, akiknek a munkaerejük és tudásuk az egyetlen esélyük a boldogulásra. Semmilyen állami szervezet, NGO vagy nemzetközi intézmény sem fogja tudni a vállalkozások szerepét eljátszani, hasonló mértékű felzárkózási esélyt kínálni. 

A gazdasági és politikai liberalizáció mellett természetesen kapóra jön az is, ha a gazdagabb országok átmenetileg felvállalják jóléti intézkedések finanszírozását szegényebb társainknál, legyen az oktatás, egészségügy vagy infrastruktúra fejlesztés, vagy esetleg közvetlen segélyezés is. A fő szempont itt az kéne legyen, hogy minden elköltött dollár vagy euró befektetés jelleggel hozzájáruljon a jövőre kiható értékek létrehozásához. Az élelmiszer segély, ha életet ment, emberek jövőbeli munkáját teszi lehetővé. Ha elkényelmesít, passzivitásra ösztönöz, korrupt bürokratákat hízlal, úgy kifejezetten kártékony. Ha az állam a segélypénzre építve nem szedi be az adókat, úgy jobb, ha nem adunk, mert adók nélkül szolgáltató állam nem fog létrejönni. Ha a segélyekből épülő kórházakban ellátják azokat, akiknek különben nincs esélyük az ellátásra, jó. Ha a helyi középosztályt támogatjuk ezzel, már kevésbé, hiszen éppen az ő pénzük kellene, hogy a biztosítóknak-szolgáltatóknak keresleti oldalról forrásokat jelentsen.  

Egyik kedvenc témám, a globális felmelegedés az időjárás télire fordulásával ismét forró topic lett, még Magyarországon is (ami nem kis szó). A koppenhágai klímacsúcs, az East Anglia University e-mailek, és most éppen a fantasztikus kerékpárellenes autós tüntetők a belvárosban elegendő muníciót biztosítanak a pro és kontra állásfoglalásra az unatkozó félműveltek táborának (köztük nekem is).

Ha valahova, akkor a mérsékelt szkeptikusok közé sorolnám magam. Szerintem a globális felmelegedés probléma halmaza három alegységből, illetve kérdéskörből áll:

a) A jelenség létezik?

b) Valóban az ember által kibocsátott üvegházhatású gázok felelnek ezért?

c) Emberi beavatkozással a folyamat iránya vagy sebessége befolyásolható-e, és ha igen, úgy mit kéne tennünk? Lehet, és főleg érdemes-e klímamenedzseléssel próbálkozni?

Ezekre a kérdésekre politikai állásfoglalás jelleggel lehet három igennel, vagy a nemek különböző kombinációjával felelni. Ezt fogom én is tenni a továbbiakban.

a) Elfogadom, hogy a jelenség létezik. Egyrészt vagyok annyira jóhiszemű (a kiszivárgott e-mailek egyes kétes részletei ellenére) a klímakutatókkal szemben, hogy ne akarjam hamisnak nyilvánítani az összes támogató adatot, másrészt a saját megfigyeléseim is arra mutatnak, hogy az elmúlt 10-15 évben legalábbis "funny" időjárásnak vagyunk tanúi, és talán igen, a melegedést is érzi az ember a bőrén. Ugyanakkor mind a két irányban óvatos lennék a rövid időszakra vonatkozó, személyes megfigyelésekből általánosítani, bár kétségkívül nagy a csábítás (Economist karikatúra évekkel ezelőttről: Klímakonferencia. Előtérben egy előadó pénzt nyújt át a gondoknak: "Ha majd a globális felmelegedésről szóló előadásom következik, csavarja fel a fűtést a teremben!"). Szóval, bár van némi irónia abban, ha a globális felmelegedés ellen tüntetők odafagynak a járdához, mint most Koppenhágában, nem gondolom, hogy azért, mert most esetleg fagyos idő lesz a hétvégén, a globális felmelegedés hülyeség lenne.

b) A második ponttal kapcsolatban már erősen szkeptikus vagyok. Részben itt vannak autokorrelációs jelenségek, pl. a tengerek felmelegedése (és ennek eredményeként az oldott szén-dioxid felszabadulása) kapcsán, szóval az ok-okozati összefüggések legalábbis összetettek. Másrészt klasszikus romantikusként leborulok a természet hatalmassága előtt, és valahogy nehezemre esik elhinni, hogy a mélyen tisztelt Homo sapiens sapiens a bolygó felszínének átmeneti karcolgatásán túl Földanyára sokkal mélyebb hatást tudna gyakorolni. DE: ez az a terület, ahol meggyőzhető vagyok, illetve mind a két irányban érvényesek a kétségeim. Lehet, hogy mégis arról van szó, globálisan kibaszunk magunkkal és utódainkkal.

c) A harmadik résszel kapcsolatban nem szimplán szkeptikus vagyok, de úgy vélem, a szkeptikusok oldalán a nagyobb igazság. A légköri szén-dioxid szint különböző szabályozó folyamatok hatása alatt áll. Úgy tanultuk, a (szárazföldi) fotoszintézis szempontjából a legfontosabb limitáló tényező a légkör szén-dioxid koncentrációja, tehát minél több a CO2, annál jobb a növényeknek. Akik ezt a szén-dioxidot szépen lekötik és beépítik a testükbe. Ennyiben a helyzet részben önmagát gyógyítja, ami az Élő Bolygó mélységes bölcsességének egyik legszebb példája. Erre persze lehet azt mondani, hogy ez igaz volt régen, de most a csúnya emberiség már így meg úgy, viszont ez az egész számomra az emberi egománia egyik kifejeződése: most komolyan azt hisszük, a bolygó orvosai leszünk? Az emberi betegségeket vajon hány százalékban gyógyítják az orvosok, és mekkora arányban a szervezet maga? És azért embert régebb óta gyógyítunk, mint bolygót....

Másik problémám, az éghajlat menedzselési lehetőségeinek i) szükségessége, ii) kivitelezhetősége mellett a javasolt policy dolgokhoz kapcsolódik. Ezekről röviden:

i) Energiahatékonyság javítása, takarékosság: 

Igen. Ezen az úton menjünk tovább ezerrel, hiszen ezek akkor is értelmes dolgok, ha a globális felmelegedés témája 10 év múlva lekerül a napirendről (amire én komoly esélyt látok). Akár a fosszilis energiahordozók lehetséges hiányát, akár általános hatékonysági szempontokat nézünk, takarékossággal csak jól járhatunk.

ii) Megújuló energia:

Igen, de. Itt nagyon sok kóklerség, parazitizmus, támogatás-függőség van jelen. Napenergia, szélenergia igen, de bio-üzemanyagok? Szerencsére gyorsan jött és gyorsan ment a gondolat, hogy baromi intenzív gazdálkodásban, állami támogatással kitömve kéne benzint termeszteni a mezőkön. Beruházások mérsékelt támogatása igen, de kötelező átvétel többszörös áron az így termelt áramra? Ne. Főleg a gázzal működő fűtőerőművek áramára ne. Nem lehet fenntartható az a rendszer, ami először x tevékenységgel adóforintokat termeltet, majd y tevékenységet támogat, ami ezeket az adóforintokat feléli, úgymond x tevékenység káros hatásainak mérséklésére. X tevékenységre kell hatni, pl. az ilyen jellegű externáliák költségeinek beépítésével a termék árába (Igen, nem a csúnya kapitalisták profitjából kell levonni! A termék lesz drágább, kedves felebarátaim!), és nem kétszer dolgozó "szuperciklusokat" létrehozni az adók felélésére.

iii) Mérnöki projektek a CO2 lekötésére:

Nagyon-nagyon óvatosan, de inkább ne, mint igen. Ötletekből nincs hiány, a tengerek trágyázásától a különböző bonyolult és drága szén-dioxid csapdákig. Jó és valószínű esetben ezek csak esztelen pénzköltések lesznek, megint csak x (szennyező) folyamat adójából, amit ráadásul intenzívebb működésre fogunk kényszeríteni, mert a pénz az kell, kell, kell. Rosszabb esetben qrva nagy kalamajkát fogunk produkálni, pl. a tengeri ökoszisztémákkal való babrálás útján. Legyünk annyira alázatosak, hogy ismerjük fel emberi korlátainkat, és ne akarjunk minden áron belenyúlni olyan dolgokba, amihez nem értünk.

iv) Fejlődő országok támogatása

Igen, de ne ezért. Erről majd másik posztban, bővebben.

v) Adócsökkentés

Igen. Talán meglepő, de igen. Vagy inkább adók átrendezése, általános csökkentési tendencia mellett. Erről is írni fogok bővebben. 

Tegnap megérkezett a Főtáv decemberi számlája, amelynek a borítékán a "Többet költene karácsonykor? Most megteheti!" felirat díszelgett. Mint kiderült, a Főtáv elengedte a decemberi alapdíjat, ami a számlaérték kb. 40 %-át tette volna ki. Az indoklás szerint ez a vállalat "megújításának" az eredménye lenne (bármit is jelentsen ez), amit most ezzel a gyönyörű gesztussal megosztanak velünk. Tekintve, hogy a távfűtés hatósági áras szolgáltatás, ahol a díjak elméletileg a valós költségek és egy jóváhagyott profit kombinációjából állnak elő, az emberben óhatatlanul felmerül, hogy ha a költségszint lehetővé teszi a 40 %-os mérséklést, akkor eddig miért fizettünk ennyit, ha meg nem, akkor most mire föl jótékonykodnak?

A válasz természetesen beilleszthető a "vásároljuk meg a panelprolik szavazatait" című mutatványba, de pusztán gazdasági logika szerint valamit cserébe kérhetett volna a Főtáv a fogyasztóktól. Ahol van egyéni hőmérés és hődíj számítás, ott esetleg a "Tekerje fel!" jelszóval melegebb karácsonyt javasolhattak volna, vagy kérhették volna hűségnyilatkozat aláírását a lakóközösségektől, hogy "már pedig ők leválni, soha", esetleg még a hétvégi házukba is távfűtést köttetnek be. Vagy legalább kollektív szép gesztusként az erre a célra szolgáló zsákokba gyűjthetnénk a fölösleges meleget, és elküldhetnénk a harmadik világ didergő lakóinak a "Sándor, József, Benedek" jótékonysági hadművelet keretében.   

Ha vállalkozás téma kerül szóba, gyakori vélemény, hogy a "nagy ötlet" az, amiért vállalkozni érdemes, ami egy embert a vállalkozás útján elindíthat. Mindamellett, hogy én teljes mellszélességgel kiállok az innováció szükségessége és lehetősége mellett, azért a sanda gyanúm az, a legtöbb sikeres vállalkozás nem valami alapvetően eredeti termék vagy szolgáltatás kínálatára épül. Az eredetit természetesen lehet földrajzilag korlátozott értelemben is nézni, ebben az esetben a kör tágul, mert ami Magyarországon eredetinek számít, az esetleg máshol már jól ismert megoldás, amelynek itthoni adaptációja lehet a vállalkozás alapvető célja. Vagy egyszerűen egy város addig nem ellátott területére lép be valaki, olyan szolgáltatással, ahol a közelség számít. Viszont az ilyen lehetőségek köre a gazdasági fejlődéssel, a piac telítődésével szűkül. 

Ugyanakkor a magyar fejlődés jelen állapotában szerintem sokszor az is elegendő lehet a "competitive edge" létrehozásához, ha egy vállalkozó normálisan végzi a dolgát, ár-érték arányban vonzó ajánlattal fordul vevőihez, a megvalósításban pedig a szakmai és emberi tisztesség szabályai szerint jár el. Egy hölgy említette, hogy tizenéves gyerekének az iskolában vállalkozási ötlettel kellett előállnia. Nem túl meglepő módon, ez az ötlet nem a háromnyomású gőztranszformátor indukciós szabályozó szelepének új rendszerű fedélmegoldása volt, mert ilyen jellegű ötlettel (még ha az említett készülék létezne is), egy 17 éves gyerek nem fog előállni, miután a probléma létezéséről sincs tudomása, nem beszélve a műszaki megvalósítás lehetőségeiről. Ehelyett egy olyan diákcsere ügynökséget álmodott meg, amely normálisan végzi a dolgát, ellentétben azokkal a létező ügynökségekkel, akikkel neki volt (bal)szerencséje kapcsolatba kerülni. A dolgot persze lehet a naivitás iskolapéldájaként is nézni, de én nem intézném el ennyivel: a piac létezik, a vevők nem elégedettek, a kínálati oldalt lehet fejleszteni - egy tisztességes és a jóra motivált emberek által irányított ügynökség, el tudom hinni, nagyon komoly kihívást jelenthetne a most ott garázdálkodó kóklereknek. Bár nem valószínű, hogy a példában szereplő gyerek a későbbiekben valóban a vállalkozás mellett döntene, azért nem kapirgál rossz irányban szerintem. A gőztranszformátor szelepének fedele pedig várhat.   

A magyar adórendszerről rengeteget beszélünk, kb. mindenki egyetért vele, hogy rossz, és az ország fejlődésének az egyik legnagyobb kerékkötője. Alapvetően négy gond van vele:

1) Az elvonás mértéke túl magas

2) Szerkezete, az egyes adónemek terhelési aránya rossz

3) Súlyosan igazságtalan, amennyiben kevesen fizetnek sok adót, sokan meg semmit, vagy keveset

4) Folyamatosan változik, évente átírják a szabályokat

Most a negyedik pontról írnék, amely önmagában is jelentős problémát jelent. A negyedik pont által felvetett gondok elméletileg trade off jelleggel a másik három pont megoldási próbálkozásaiból is adódhat(ná)nak, kvázi a jó irányba mutató adóreform áraként. Már ha lenne ilyen. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni a folyamatos adóreform rövidlátó, ötlettelen, kontraproduktív, körben járó, parasztvakító jellegét (lecsökkentjük az ÁFA-t, megemeljük az ÁFA-t, csökkentjük az SZJA-t, de emeljük az adóalapot, stb). 

A rossz helyzet üzenetét talán úgy lehetne a népnek és a döntéshozóknak frappánsan bemutatni, ha a magyar futball szabályait is szezonról szezonra változtatnánk (most tekintsünk el attól, hogy ezek nemzetközi szabályok - az adórendszer is befolyásolja az ország nemzetközi versenyképességét, adóbajnokság is van, csak erről szeretünk elfeledkezni). Hol 11 játékos lenne a pályán, hol 7. Hol kis kapura játszanának, hol nagyra. Egyik évben hozzá lehetne érni kézzel a labdához, másik évben nem. Hol kerek lenne a labda, hol tojás alakú. A pálya mérete 30 és 200 méter között változhatna, esetleg évente többször is.

A játékosok, edzők és szurkolók nyilván rövid időn belül felégetnék a sportszövetség épületét és defenesztrálnák a vezetőket. A magyar vállalkozások, munkaadók és munkavállalók tűrnek, csalnak és hallgatnak.....   

Bächer Iván Népszabadságba szánt, ott le nem közölt, majd a jobboldali Magyar Hírlap által kalóz módon, de a szerző által utólag kvázi jóváhagyva leközölt írása - túl azon, hogy mint írás, szerintem is gyenge, ami a Népszabi hivatalos elutasítási indoka volt - a fenti izgalmas és fontos kérdést tette fel, amikor önvizsgálat jelleggel a saját politikai tábora kíméletlen ostorozásába kezdett. BI felfedezte, amit rajta kívül már mindenki tudott, hogy Magyarországon intézményesült politikai korrupció és megélhetési politizálás van, amiért a nagy pártok lényegileg és strukturálisan felelnek, nem egy-két megtévedt ember ügyeiről van szó, hanem az MSZP és vélhetően a Fidesz is korrupciós vállalkozásként működik, amiről a magukat naivnak tettető, legmagasabb szintű vezetőik is tudnak. Onnantól, hogy a választási kampányokat formálisan és "lepapírozva" már évtizedek óta sokkal kevesebb pénzből bonyolítják le, mint amennyiből ez fizikailag lehetséges, és ezt a tényt cinkos mosollyal az ajkukon, számtalan potentát megerősítette már a kamerába bámulva, nincs miről beszélni. A mérleg elve alapján, ha kiadás van, bevétel is kell legyen. Ha a bevétel sötét forrásból származik, annak a kiadási oldalon is meg kell legyen a párja. Felállt a korrupciós egyenlet, Q.E.D.    

BI levonta a helyes következtetést, hogy ezek a pártok reformálhatatlanok és valamennyi vezetőjükkel együtt a szemétkosárban kell végezniük. Emellett, előtt-után, még írt egy csomó hülyeséget, illetve stilisztikai okokból hazudik, amikor azt állítja, ő a minél rosszabb, annál jobb elve alapján a Jobbikra fog szavazni, noha ez emberek halálához, valamiféle új holokauszthoz fog vezetni.

A címben szereplő kérdést a Fidesszel kapcsolatban én is sokszor és rég feltettem magamnak. Akik az ember ifjúkori álmait, jószándékú bizakodását tapossák sárba, azok rosszabbak, mint akikről soha nem feltételeztünk mást, mint amit kaptunk tőlük. BI ezért akadt ki az MSZP korruptságán, én és mások a Fideszén. Talán segítene, ha minél többen felállítanák a saját gyűlöleti katalógusukat, a "MÁV:lopás, BKV:lopás, 4-es metró:lopás" mintájára.       

Gondolom minden postaládába bedobták az APEH Adókalauz kiadványát, ami megnyerő őszinteséggel a "Ha már örömtelivé nem tehetjük az adózást, legalább hadd segítsünk!" alcímmel jelent meg. Előre bocsátom, hogy az APEH-et a magyar állami intézmények között hajlamos vagyok tisztelni (legalábbis nem vonom kétségbe a létjogosultságát, és szurkolok nekik, hogy minél sikeresebbek legyenek a jogszabályi előírások betartatásában) és soha nem volt konfliktusom velük (a kettő gondolom összefügg...). Nem az APEH, vagy nem elsősorban az APEH tehet a magyar adórendszer megannyi hibájáról. 

Na most ebben a kiadványban van egy mese, ami állítólag a gyerekeknek szól, Adómanó színrelép címmel. A címből gondolom a tervezett folytatásra is következtetni lehet. Adómanó Manóföld kicsit nyomi lakóinak megsegítésére érkezik Koboldföldről, ahová egy új pénzesbödönt vitt, de szó esik Sárkányföldről is, ahol korábban tűzoltóállomást segített építeni. A történetnek ezek a szálai, mármint hogy közelebbről mit csinált Adómanó Kobold- és Sárkányföldön, fizettek-e a bödönért és pontosan hogy segített tűzoltóálllomást építeni (hordta a vizet a betonozáshoz?) homályban marad, hacsak egy későbbi epizód nem tér majd ki rájuk. 

Manóföld lakói, mint említettem, alapvetően szerencsétlenkednek és hülye szóvicceket gyártanak, viszont mesevilágban a komparatív előnyök elméletét annyira komolyan veszik, hogy ennek ellenére kereskedni próbálnak a csak máshol fellelhető javak csere útján történő megszerzése érdekében. A manók szörpöt szüretelnek, ami ott harmat formájában válik ki a növények felszínén, ezt mézeskalácsra cserélik a folyó túloldalán lakó Kalácsföldiekkel. Jelen helyzetben gólyák hátán és a vakondmetróval lehet átjutni a Gorgyon folyón, de Adómanó felveti, hogy a hídverő manók csinálnának egy pompás fahidat nekik, amiből mind a két oldal profitálna. Ehhez semmi másra nincs szükség, mint hogy 100 aranyat fizessenek hídverőéknek. Igen ám, de nincs. Sebaj, szedjenek adót, minden szörp- és kalácsföldi lakos fizessen egy aranyat, oszt mindjárt lesz. Ami egy manónak lehetetlen, az egy közösségnek elérhető, csak adót kell szedni ennek érdekében. A manók ettől olyan boldogok lesznek, hogy mindjárt dalra fakadnak. Azt éneklik, hogy "Ha híd épül, az a jó,/Nincsen más, mint az adó,/Egy aranyból ragyogó,/Ettől boldog a manó."  

Úgy vélem, a Gorgyon folyóval, a soha meg nem érkező vakondmetróval, és a híd téma beemelésével a szerző(k) a történetet sok szálon napjaink magyar valóságához kívánták kötni. Ennek csak örülni tudok, és várom, hogy a folytatásokban a meseföldi gazdasági ökoszisztéma , ahol jelenleg szörp- és kalácsszüretelőkről, a gólyákról és vakondokról, illetve a hírverőkről tudunk, újabb és újabb szereplőkkel bővüljön, a társadalmi és gazdasági viszonyok növekvő komplexitásának megfelelően.

Adómanó jó tanácsait jelenleg ingyen, illetve koszt-kvártély fejében osztogatja, de az adószedés bevezetésével adószedői feladatokkal is célszerű lesz megbízni. Mivel azért 100 manó között renitensek is akadhatnak, akik nem fizetnek adót, valamiféle igazságszolgáltatás kialakítása is indokolt lenne. A szörp- és kalácsföldiek közös projektjei nemzetközi döntéshozó és irányítási struktúrák létrehozását igénylik. És várom a pillanatot, amikor a polgármester, aki most a többi manóval együtt a földeken dolgozik, felveti, hogy "izé, kicsit drágább lett ez a híd, 200 aranyba kerülne, de a hídverőkkel közös cégem, amit Koboldföldjén jegyeztettünk be, már 185-ért is megcsinálja, amennyiben 20 évig csak nekünk lesz jogunk szörpöt és kalácsot szállítani rajta."          

Annak illusztrálására, hogy miért nem tudjuk mi normálisan kihasználni az EU támogatásokat, következzék egy tanmese.

A magyar állam úgy döntött, hogy a Hortobágyon felfedezett óriási olajmezők jövedelméből támogatni fogja az állampolgárok fejlődését és gyarapodását, meghatározott célok érdekében a magánkiadásokat nagyon gáláns módon, 80-90 %-ban közpénzekkel egészítve ki. Aki a célnak megfelelő dologra amúgy 10 000 Ft-ot fordítana, az most akár 100 000 Ft-ot is költhet, az állami hozzájárulás miatt.

Van két magyar család, Kissék és Nagyék. Kisséknél a szülők a hajdani munkásosztály új viszonyok közt vergődő képviselői, az apa árut szállít furgonnal egy cégnek, anya pénztáros a Tescóban. Szabad idejük kevés, a beosztás miatt, meg hát kell a pénz, de ezt az időt jobbára a TV előtt töltik. Két gyerek van, akik szintén a tévézést kedvelik, meg kaptak azért számítógépet is, hogy "többre vigyék, mint mi", amivel többnyire játszanak és pornót néznek az interneten. Bp-i panelházban laknak. Apa hazaviheti a furgont hétvégére, de mivel ebbe nem fér el a család, meg a szomszédnak is van, ezért vettek hitelre egy Suzuki Swiftet, amit igyekeznek azért keveset használni, hogy "tartsa az értékét". A nyaralásról leszoktak, vagy max a rokonokhoz mennek vidékre. Valahogy megélnek, de a sok hitel (autó, TV, számítógép) mellett hó végére igencsak húzni kell a nadrágszíjat. A gyerekek és Kiss úr is sokat esznek, Kissné szokott velük pörlekedni emiatt, főleg hóvége közeledtével. Kiss úr néha felháborodik,, hogy "nem csak kenyérrel él az ember", és ilyenkor elmegy a haverokkal sörözni, amiből oltári nagy családi veszekedések lesznek. Kissné a TV mellett olcsó női magazinokkal optimalizálja kulturális kiadásait.     

Nagyéknál apa gépészmérnökként egy multi középvezetője, anya tanít az egyetemen, fennmaradó idejében megbízással fordít, lektorál. Két gyerek van itt is, akik iskola után zenélni, sportolni és egyéb különórákra járnak. A család épített egy házat a bp-i agglomerációban. Hétvégeken közös biciklizésre indulnak, vagy túráznak itthon és külföldön. Esténként gyakran mozi, színház, koncertek. Apa szolgálati autója mellé vettek ők is egy kis Suzukit, amivel anya hozza és viszi a gyerekeket. Nagyék nem szűkölködnek, még félre is tudnak tenni, bár a házon azért hitel is van, amit szépen fizetnek. 

Az új programot érthető módon mind a két család igyekszik a maga javára fordítani. Kissék felháborodva olvassák a kiírást, pontosabban nem találják az "új TV", "hitel visszafizetése",  "közüzemi számlák", "bevásárlás" részeket. "Hát mivel segítenek, ha nem ezzel?" Mindegy, azért próbálnak ők is jól járni, ha már "majdnem ingyen van". Mivel moziba korábban nem jártak, helyette a DVD tékából kölcsönöztek, itt meg azt el lehet számolni "kultúra" címszó alatt, hát elmennek. A lakás ugyan nincs rossz állapotban, de "ha már adják, fogadd el", felújításba kezdenek, mert azt is el lehet számolni. A "mobilitás javítása" fejezetbe akár egy autó is belefér. Ez ugyan már van, meg nagy szükség Kiss úr furgonja mellett nincs is rá, de azért ledumálja a hitelezővel és az autókereskedővel, hogy a Suzukit a hitel fenntartásával és az állami támogatással becserélik egy alig használt Audira, mert "az mégis egy rendes autó".

Kissék jövedelme nem lett több, kiadásaik viszont megnőttek, mert önrész mindenhol kellett, meg a moziban azért kis "popcorn és üccsi is játszik", no meg a felújított lakáshoz vettek olyan dolgokat is, amit nem lehetett elszámolni. Kiss úr boldogon járt fel s alá az új autóval, de ez többet is fogyaszt, szervizelni is drágább, mint a régit volt. Az addig is borotvaélen táncoló családi költségvetés nem bírta az új terheket, minden megszorító intézkedés ("Vége a haverokkal sörözésnek!", "Nem fogtok annyit zabálni, mint három hiéna!") dacára előbb a közüzemi számlákkal, majd a hitelek törlesztőrészleteivel kerülnek késedelembe. Közben átkozzák az új programot, és visszavágynak a korábbi állapotba, "milyen boldogok voltunk akkor".

Nagyék örömmel látják, hogy ami számukra jó és fontos dolog, azok közül sok ott szerepel a program kiemelten támogatott céljai között. A különórák díja, az edzőtermi és uszodai bérlet, a színházjegy, a múzeumi belépő mind-mind elszámolható, így korábbi kiadásaik jelentős részét az új rendszerben az állam fedezi. A felszabaduló összegeket külön nyilvántartják, majd a családi tervezés időszakában a szokásos összeghez hozzáadva úgy döntenek, Olaszország helyett régi álmukat megvalósítva Japánba mennek nyaralni. Nagy úr mérnök barátja megtervezi a ház új, geotermikus fűtő- és hűtő rendszerét, ami szintén elszámolható, és a megtakarításokból az önrészt fedezve megvalósítják másik régi álmukat, energiatakarékos és környezetbarát ökoházzá alakítva családi otthonukat. A téli időszakban örömmel látják, az új fűtőrendszerrel és a felújított szigeteléssel mennyit spórolnak a gázszámlán, és már elkezdték tervezgetni, mire fogják ezt a pénzt fordítani.

Az angol sajtóban visszatérő téma az "assisted suicide" probléma, ami otthon nem engedélyezett, ezért a saját életüknek - teljesen méltányolható okokból - véget vetni kívánó polgárok Svájcba utaznak, egy Dignitas nevű intézménybe (klinikára?), ahol erre teljesen legális módon sort lehet keríteni.

Mindamellett, hogy én magával az eutanázia lehetőségével teljesen egyetértek, és hasonló helyzetben (gyógyíthatatlan betegség, krónikus fájdalom, bénulás, stb) számomra is nagyon szimpatikus megoldás lenne, kicsit csodálkozom rajta, hogy élelmes népünk és üzletkötői hajlamokkal megáldott vezetőink még nem ismerték fel az ebben rejlő üzleti lehetőségeket, és nem kívánják Európa öngyilkos központjává tenni Magyarországot.

Ahogy fogászati kezelésre már a távoli Albionból is tömegek utaznak Budapestre, úgy nem volna nehéz levezetni a kedvező árú öngyilkossági szolgáltatásban rejlő előnyöket, és állami támogatással megépíteni ezeket az intézeteket - esetleg mindjárt az állami (EU) pénzen felhúzott wellness szálloda mellé.

A poszt címe hibás. Természetesen jó nekünk az EU pénz. Ha jön.

Ami nem jó, és ami még szerintem nagyon sok problémát fog okozni az elkövetkező években, az a fogadókészség hiánya, pontosabban a pénzt biztosító és felhasználó felek elvárásai közti különbségek, amennyiben az EU pénzt nem azért adják, hogy jobban éljünk, hanem azért, hogy az országot közelebb vigyük egy olyan ideálhoz, amit nevezzünk most nyugat-európai értékrendnek és életvitelnek. Talán helyesebb volna germán értékrendnek és életvitelnek hívni, mert kétségtelen, hogy német, holland, angol, skandináv vonalon a régi EU tagállamok között is jóval nagyobb a lelkesedés ezen elvek iránt, mint a mediterrán tagállamokban. Franciák talán valahol a kettő között állnak.

Ezeket a fejlesztési forrásokat nekünk arra kellene használni, a pénzt adók szándékai szerint mindenképpen, de talán a saját érdekünkben is, hogy a környezetvédelem, a társadalmi infrastruktúra építése és fejlesztése, a korszerű oktatás, művelődés, tudásbeli és technológiai fejlődés, nemzetközi kommunikáció és kooperáció, tolerancia és esélyegyenlőség szempontjai pénzzel megtámogatva a korábbinál jóval nagyobb hangsúllyal legyenek jelen és alakítsák az ország életét, ezáltal közelítve a magyar valóságot a fentebb említett germán ideálhoz.

Na most ezzel nyilván csak annyi a baj, hogy ezeknek a szép elveknek viszonylag kevés őszinte híve él ebben az országban, és a mindennapi megélhetési gondok miatt ők is inkább mással vannak elfoglalva, semmint hogy ezeknek az elveknek a gyakorlatba ültetésén dolgozzanak, vagy legalább azt követeljék. Az új kultúrház, a koncertterem, a szennyvíztisztító építése, a tolerancia oktatása max addig érdekli a többséget, amíg azt látják vagy hiszik, ebből - magából a folyamatból, és nem a cél eléréséből - nekik közvetlen, anyagi hasznuk származik. Lesz megbízás, munkahely, építhetnek, oktathatnak, megnyitóról tudósíthatnak. Nagyon kíváncsi leszek arra, milyen állapotban lesznek 10 év múlva a most EU pénzből felépített intézmények, milyen sorsa jutnak az EU támogatással elindított, nemes célokat szolgáló programok?

A választ mondjuk sejtem, mint ahogy szerintem mindenki: az építmények sorsa többnyire az elhanyagolás, kihasználatlanság, a csöndes pusztulás lesz, a fenntartók a rezsit sem lesznek képesek vagy hajlandók fizetni. A programok többsége abban a pillanatban leáll, ahogy az EU források elapadnak, vagy az önrész követelménye nő.

A szomorú mondjuk az, hogy 20-30 év múlva ennek a germán projektnek akár jóval több őszinte híve is lehet a lakosság körében, mint ma, akik nyilván nem fogják megköszönni a mai döntéshozóknak, hogy "megszerzési", lenyúlási kérdéssé tették, vagy csak szimplán eltékozolták, értelmetlenül használták a mostani felzárkózási támogatásokat.