A környezetvédelem kérdéséhez a magyar ember opportunista módon viszonyul. Elvben mindenki egyetért azzal, hogy a tiszta víz és levegő, a viruló erdők, a csicsergő madarak, a vidáman ugrándozó békák és egyéb állatkák kellemessé teszik az életet, szívet és szemet gyönyörködtetnek. A gond ott szokott kezdődni, ha nem csak a szomszéd dolga és kötelessége, hogy ez az állapot megmaradjon, hanem eme üdvös cél megközelítése nekem magamnak is fáradtságba, ne adj isten anyagi áldozatba kerül. Ezen a ponton a tipikus magyar ember - tisztelet a kivételnek - rögvest valami úri huncutságnak, rosszabb esetben világméretű összeesküvésnek tekinti a környezet- és természetvédelmet.
A magyar nép vezetői többnyire a nép tipikus fiai, még ha a nép tiltakozni is szokott a megállapítás ellen, hiszen aki beül az Audiba, annak szíve azonnal idegenné, erkölcse romlottá, farka pedig (ha eddig nem volt az) körülmetéltté válik. Még ha el is fogadjuk, hogy a népi bölcsesség, ahogy a seprencefű másnaposság elleni alkalmatosságában, úgy ezen a ponton is tévedhetetlen megállapításokkal él, akkor is legalább a környezetvédelem terén a felkapaszkodott tökfilkók nem tagadják meg valódi gyökereiket.
Állami vezetőink az egész klímaváltozási mizériát nyilvánvalóan óriási blöffnek és humbugnak tartják, amit valaki egyszer valamiért kitalált, aztán innentől kezdve a lúzerek komolyan veszik, az okos ember pedig a maga hasznára próbálja fordítani mások ostobaságát. Az, hogy én ebben jórészt egyetértek velük, amint a korábbi bejegyzésekből látszik, voltaképpen lényegtelen, hiszen én abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy mindig ugyanazt mondhatom, úgyse figyel rá senki. Nekik azért néha a lip service szintjén be kell állniuk a Földért aggódók táborába, komoly arccal és ájtatos tekintettel papolniuk kell a klímaváltozás elleni nemzetközi összefogás fontosságáról. De ha bármi esély kínálkozik arra, hogy eladjuk a döglött papagájt valami gyanús hátterű üzletembernek, aki vagy maga ilyen hülye, hogy megvegye, vagy tud egy még nagyobb baromról, aki többet ad érte, akkor a vékony, civilizált máz szertefoszlik, az anyját eladó és aztán a vevőtől mosogatni visszabérlő pusztai üzletember arca előtűnik, és onnantól kezdve a fél világ höröghet és átkozódhat, mi már hazafelé lovaglunk ebül szerzett jószágunkkal a rántotthús alakú országba.
A számunkra kiosztott kvóták jelen gyakorlat szerinti értékesítése két szempontból lehet problémás. Egyrészt, ha mi vagyunk azok, akik primitív hasznoszerzési ösztönük kiélésével az egész rendszer ostobaságára és életképtelenségére rávilágítanak, akkor egyfelől hasznos szolgálatot teszünk a világnak, másrészt a hullafosztogatók erkölcsi kategóriájába lépve azért jó eséllyel még szétcsapják a fejünket, mielőtt rájönnek arra, hogy Konrad kedvenc aranymarkolatú kardját kár vele együtt elásni a hősi sírba, mert Konrádnak már erre nincs nagy szüksége, viszont vannak olyan emberek, akik a gyászoló társaság távozásával ezt rögvest kiássák. Ezen kívül Konrad honfitársaihoz szoktunk járni ételmaradékot és levetett ruhákat kunyerálni, ezért sem érdemes összerúgni velük a port.
Ha viszont a másik oldalról ezekkel a kvótákkal egyszer valóban el kell számolni, és a rendszer valóban úgy fog működni, hogy Budapest szemetét csak akkor tudjuk elégetni, ha mellétesszük a kibocsátási krediteket, akkor a most szétszórt kreditek hiányozni fognak, jó eséllyel majd az akkori piacról kell beszereznünk ennél drágábban a kibocsátást fedező jogokat. Ha a most eladott krediteket nem is tudnánk továbbvinni a jövőbe ilyen célokra, a mostani kreatív hozzáállásunkkal legalább annyit egyértelműen kinyilvánítottunk, hogy Magyarország túl sok kredithez jutott, és nem képes felelősen kezelni a fölösleget. Minden jövőbeni osztozkodásnál ez a tény Napnál világosabb lesz, és nyilván nagyban rontja alkupozíciónkat. Miként a Sankt Galleni kolostor kirablása sem biztos, hogy a legjobb ötlet volt a későbbi keresztény aspirációink fényében.
