libertárius

Az utóbbi időben számos olyan poszt került elém megosztásokkal a Facebookon, ahol állításuk szerint kétségbeesett vállalkozók munkatársakat keresnek. Többnyire nem szakembereknek szól a felhívás, hanem olyan hétköznapinak tűnő kvalitásokkal rendelkező embereknek, mint érettségizett, autót vezet, megbízható. Ezzel párhuzamosan sokan panaszkodnak a jelentkezők minőségére és hozzáállására is.

A posztban általában az elérhető fizetést is megadják, ami a korábban ismert bérekhez képest nem tűnik rossznak, de a jelek szerint kevés ahhoz, hogy beindítsa a potenciális jelentkezőket. Természetesen itt erősen bejátszik a MEMBÉR probléma (Más Embernek Megfelelő Bér), amennyiben méltányosnak és vonzónak ítélünk egy olyan bért, amiért mi magunk nem lennénk hajlandók dolgozni. Egy alternatív kritika abból az irányból közelíti meg a kérdést, hogy mennyiből lehet ma Budapesten megélni. Így könnyű levezetni, hogy ha valakinek nincs saját lakása, akkor havi nettó 200-250 000 Ft az éhbér kategória.

A munkaerőhiány, mint probléma, az elmúlt 2-3 évben került be a köztudatba. A béreknél megjelent egy korábban szinte ismeretlen transzparencia, amennyiben a cégek egy része publikussá teszi a fizetéseket a jelentkezők bevonzása érdekében. A rengeteg „versenyképes fizetés” sablonszöveghez képest ez szerintem pozitív változás. Megy a hasonlítgatás, hogy akkor most egy Aldi üzletvezető túl van-e fizetve vagy sem. A huhogók szerint a meghirdetett bér a valóságban nem is annyi, illetve ők is szívesen dolgoznának ennyiért, de ezért vagy azért ez nem lehetséges.

Egy további narratíva, ami erre az egész problémakörre ráépül, hogy akkor most a munkaerőhiány és a béremelkedés jó vagy rossz. A kormány hívei az ország fejlődését látják a jelenség mögött, büszkén hirdetik, hogy mennyit kereshetne egy buszvezető, oszt még sincs elég. A panaszkodó vállalkozók egyfajta természeti csapásként tekintenek a dologra, mintha elfújta volna a szél a lángosos tetejét, ahol senki sem hajlandó napi 15 000 forintért 12 órát állni a hőségben a tűzhely mellett. Az ellenzék a kivándorlást okolja a problémáért, amit szerintük az Orbán kormány politikája generált.

Valójában nem lehet megmondani, hogy a munkabérek emelkedése önmagában pozitív vagy negatív jelenség-e, mivel ez csak egy paraméter egy komplex gazdasági modellben. Aki valaha tanult egy kis közgazdaságtant, az fel tud vázolni munkaerő keresleti és kínálati görbéket, amelyen a kettő metszéspontja jelenti az egyensúlyi bért, ahol a kereslet és a kínálat megegyezik. Ha valamelyik görbe eltolódik, az egyensúlyi bér is megváltozik. Mind a keresletre, mind a kínálatra számos tényező hat, amelyek részben össze is függnek egymással. Az egyik ember bére a másik ember költsége, ezt sosem szabad elfelejteni. Ha engem jól meg kell fizessenek azért, mert mondjuk házakat tervezek, akkor miért jutnék olcsón más emberek által nyújtott szolgáltatásokhoz? Amennyiben a saját, speciális képességeim felértékelődnek, azzal bizonyosan nyerek, de önmagában az élőmunka iránti igény növekedése nem egyértelmű pozitívum vagy negatívum a számomra.

A demográfiai helyzet viszonylag tiszta. 1953-ban 207 000 ember született Magyarországon, akik idén lesznek 65 évesek. 2000-ben 98 000 ember született, akik idén válnak nagykorúvá. A halálozások, illetve a ki és bevándorlás egyenlege módosítja a képet, de nincs olyan optimista forgatókönyv, miszerint a munkaerő kínálatra ne hatna negatívan a demográfia. Munkaerő tartalék gyakorlatilag nincs. A tartósan inaktívak és közmunkán lévők jelentős tömege sem földrajzi, sem minőségi szempontból nem találkozik a munkaerő kereslettel. Ráadásul közmunkán a közhiedelemmel ellentétben nem csak értelmetlen látszattevékenységet végző emberek vannak, hanem a helyi foglalkoztatás bevett formájává vált egyes régiókban, akiket kiesésük esetén valahogyan pótolni kellene.

A kivándorlás okairól, mértékéről és várható tendenciáiról hosszasan lehet vitatkozni, de az tény, hogy nagyon sok magyar dolgozik külföldön, akiknek a tömeges visszatérésére nem lehet számítani. A legjobb dolog, ami történhet, hogy innentől lassul a kivándorlás üteme, de ez sem bizonyos. Bevándorlás, a kormány retorikája ellenére, folyamatosan történik, de a kormány számára politikailag elfogadható források: a határon túli magyarok, illetve a fehér, kelet-európai külföldiek tábora limitált. A határon túli magyarok többsége ugyanolyan EU állampolgár, mint mi, nekik is nyitva áll (egyelőre) Anglia, Németország, Ausztria, Hollandia és a skandináv országok. Ukrajnából sokan jönnek dolgozni Magyarországra, de még többen mentek Lengyelországba, Csehországba, Szlovákiába, ami nekik nyelvi szempontból lényegesen egyszerűbb. A távol-keleti bevándorlás Budapesten szembetűnő, noha furcsa hallgatás övezi. Ha valami, ez lehet egy kitörési pont a magyar gazdaság számára, de előbb vagy utóbb a kormánynak is reagálni kellene arra, ha a jelenlegi, tízezres nagyságrendű bevándorlás százezres nagyságrendbe lépne. Ahonnan potenciálisan nagyszámú bevándorló érkezhetne, a közel-keleti, afrikai és közép-ázsiai régiók, a kormány számára politikailag vállalhatatlanok, és más szempontból is problémásak lehetnek.

A fentiek okán én a magyarországi foglalkoztatás trendszerű csökkenésére számítok, ami mélyreható változásokat okozhat a magyar gazdaság szerkezetében, és összességében visszafoghatja a gazdasági teljesítményt is, bár ez utóbbi egyáltalán nem bizonyos. Teljes szektorok tűnhetnek el, mint az alacsony hozzáadott értékű összeszerelő tevékenység, az alacsony hatékonysággal működő kiskereskedelem, a vendéglátás jelentős része. Nem lesz annyi kisbolt, lángossütő, ipari parkba települt gyártóüzem. A hatékonyság növelése ezeken a területeken részben komoly technikai korlátokba ütközik (előbbiek), részben már kimaxolták a lehetőségeket (utóbbiak). A vállalkozások eltűnése természetesen ki fog hatni a mögöttük áll szolgáltató tevékenységek széles körére (pénzügyi szféra, stb) is. Az állam által biztosított szolgáltatások (oktatás, egészségügy, idősgondozás) a mostaninál is sokkal súlyosabb munkaerő problémákkal fognak küzdeni, ami a magánalternatívák virágzását hozhatja (akik természetesen ugyanazért a limitált munkavállalói körért fognak versenyezni az állami szolgáltatókkal).

Ami ebből a teremtő pusztulásból még valószínűleg ki fog emelkedni, az az infláció, bár itt nagy a külső tényezők hatása is, és sok múlik azon, a kormányzati politika mennyire védi a forint árfolyamát a gyengítő hatásokkal szemben. Az majdnem bizonyos, hogy a mostani, nullához közeli inflációs számoknak hosszú időre búcsút mondhatunk. A kérdés csak az, az emelkedés megáll-e az egyszámjegyű tartományban, vagy visszatérünk a kilencvenes évek kétszámjegyű inflációjához.  

Fontos látni, hogy amit én itt felvázoltam, az nem egy negatív forgatóköny, hanem inkább realista. Ebben nincs benne annak a lehetősége, hogy akár a nemzetközi helyzet, akár a magyar gazdaság olyan problémákkal szembesül, ami egyértelmű negatív sokkot okoz. Ez is elképzelhető, de a valószínűségét nehéz megítélni. A munkaerőhiány által kikényszerített gazdasági alkalmazkodás jól is elsülhet Magyarország számára, bár a folyamatnak bizonyosan lesznek vesztesei. Én is sajnáltam, amikor a mellettünk lévő kisbolt bezárt munkaerőhiány miatt, de beláttam, hogy az alkalmankénti vásárlásaimra nem lehet olyan üzleti modellt építeni, ami egy kétszeres bérköltséget kitermelne. Lehet, hogy a vállalkozó menekülhetett volna előre, új szolgáltatások kiépítésével, de nem tette, nem tudta megtenni. Így most nekem nehezebb egy kicsit megoldani a hétköznapi bevásárlásaimat, az életminőségünk pedig némileg romlott azáltal, hogy a gyereknek nem tudunk reggelente öt perc alatt friss pékárut venni. De az az ember, aki most már nem a kisboltban dolgozik, nagyobb hozzáadott értéket termel egy Lidl áruházban (true story). A lángossütő helyett majd lesz McDonalds, vagy olyan lángossütő, aki megoldja a konyha hűtését valahogy. Az emberek egyszerre fognak nyerni és veszíteni a változásokkal, ahogy általában minden változással történik. De alternatíva nincs. Legfeljebb a tömeges bevándorlás. 

Így a választások közeledtével úgy vagyok én is a politikával, mint az egyszeri ateista a karácsonnyal: tudom, hogy nem nekem szól a dolog, mégis kedvet kapok egy kicsit hozzá. Annyira azért nem, hogy beállnék bármilyen párt szekerét tolni, vagy az alkalmi támogató aláírásoktól és a saját szórakoztatásomra végrehajtott protest szavazástól eltekintve komolyabb energiát fordítanék a politikai életben való részvételre. Az eszemmel tudom, hogy egy átverő shownak vagyok a részese, a szememmel meg látom, milyen képtelen alakok igyekeznek az életem feletti kontroll megszerzéséből részesülni.

Bár a múltkor olyanra vetemedtem, amit már nagyon régen nem tettem: elkezdtem egy párt, konkrétan a DK választási programját olvasni. Ebből kiderült, hogy ha a DK hatalomra kerülne, mindenki az adóhivataltól kapná a fizetését. A munkáltatók a teljes munkabér költséget, a nettó fizetést, az adót, a járulékokat átutalnák a hivatalnak, amit orwelli módon Adóügyi Szolgálatnak neveznének. Ez a csodás szolgálat aztán az állami sarcok levonása utáni részt továbbítaná a dolgozóknak. Érted, nem befizetünk az adóhivatalnak, hanem pénzt kapunk tőle. Nyalhatjuk az enni adó kezet. Zseniális. Kár, hogy ez a javaslat nem kapott nagyobb figyelmet, mert ennél jobb kifejezése nem lenne annak, mennyire az államtól függ az életünk.

Szóval a DK felőlem lehúzhatja magát a vécén, de azon mégis elgondolkodtam, hogy ha programot írnék, mi lenne benne. Az alábbiakban néhány pont, amit én szeretnék Mezei Mariska és Közönséges Kázmér választó orra alá dörgölni.

1) Demográfia, nyugdíj és egészségügy

Nem kell ahhoz Einsteinnek lenni, hogy az ember kimatekozza, közép és hosszabb távon nagy szarban lesz az ország. A demográfiai folyamatok meglehetősen jó előretekintést adnak, mivelhogy a 30 év múlva 30 éves korba lépő emberek már megszülettek. Vagy inkább nem. Ha kizárjuk azt a lehetőséget, hogy egyszer csak megérkezik egy szíriuszi űrhajó egy millió magasan képzett magyar fiatallal, akik mind a földi hazában képzelik el a további életüket, akkor tök egyértelmű, hogy a jövőbeli magyar állam kábé egyetlen feladata az elszegényedett, szellemileg leépült öregek tömegének életben tartása lesz. Ezt nem panaszként mondom, ez ténymegállapítás. Ha van valami értelme egy olyan politikai struktúrának, mint az ország, akkor nem lehet hagyni nyomorban meghalni az öregeket. Másra viszont nem lesz pénz. Az a párt, amelyik nem ezt a kérdést teszi a programjának a középpontjába, illúziót árul.

A félreértések elkerülése végett: nem vagyok nemzethalált vizionáló, busongó kuruc. A dolgok nagyobb rendjében teljesen mindegy, hogy lesz magyarság vagy sem. Ezt a demográfiai folyamatot nem lehet megfordítani. Majd esetleg ki fog alakulni egy új egyensúly a távoli jövőben, harmad vagy negyed ekkora lakosság mellett. Aki másról beszél és másra készül, az kamuzik. A kérdés csak az, mit tehetünk ma a jelenben, hogy ezt a feladatot, Magyarország zsugorítását, minél kevesebb felfordulás mellett el lehessen végezni.

Egyéni szinten pl azt, hogy elmenekülünk az országból egy szerencsésebb vidékre, főleg, ha fiatalok vagyunk. Ez annyira racionális választás, hogy a jelenlegi keretek között minden 30 év alatti embernek ez lenne a személyes jó tanácsom. Na de valamit kezdeni kell az itt maradóknak is magukkal és a környezetükkel. Az egyik dolog, amit tehetünk, az a fiatalok számára egy versenyképes ajánlat, hogy mégse menjenek el. Ki kell őket hagyni abból a visszataszító pilótajátékból, ami a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszer. Ne kelljen belépniük az állami nyugdíjrendszerbe. Ha takarékoskodni akarnak öregkorukra, válasszanak maguknak egy önkéntes nyugdíjpénztárat. Senki más nyugdíját ne kelljen fedezniük azzal a járulékkal, amit most sarcként befizettetnek velük, de aminek a reálértékét sosem fogják a saját nyugdíjukban viszontlátni.

Hasonló módon egy fiatal és egészséges ember ne legyen kényszer-szolidaritásra ítélve idős és beteg emberekkel. Ne kelljen egészségügyi járulékot sem fizetniük, csak ha akarnak, egy magánbiztosítónak, aki aztán a piacon vesz nekik ellátási szolgáltatásokat.

A fiatalok számára így Magyarország, legalábbis anyagi szempontból, vonzó hely maradna. Na de ki fizetné ennek az árát? Hát mindenki más. A nyugdíjkorhatárt haladéktalanul fel kellene emelni, vagy inkább folyamatosan emelkedő pályán tartani, minden kedvezmény megszüntetésével. Hozzá kell nyúlni a jelenlegi nyugdíjakhoz és egyértelművé kell tenni a még aktív korosztálynak, hogy a sok-sok év alatt befizetett járulékuknak nagyrészt búcsút mondhatnak. Az állam nem fogja tudni betartani a nyugdíj ígéreteit. Az okosabb ezt magától is tudja, de ezt explicitté kell tenni. Ilyen értelemben csődöt kell jelenteni a saját polgárai felé.

Az egészségbiztosításnál meg kell határozni az ellátások egy szűkre vett körét, amit az állam adókból finanszírozni tud, minden mást pedig magánbiztosítással kell fedezni. Aki azzal kampányol, hogy állami forrásból felvirágoztatja az egészségügyet, hazudik. Amire én esélyt látok, hogy az állami ellátás visszaszorulása mellett kialakulhasson egy olyan, korszerű magánellátás, ami most hiányzik, jórészt pont az állami rendszer kiszorító hatása miatt. Amire pedig nagyon-nagy szükség lesz, az a leépült időseket ápoló intézményrendszer nagyarányú bővítése. Sok százezer, önálló életre képtelen, beteg idős emberrel fogunk együtt élni – már akik maradnak az országban, és nem a másik ország időseit ápolják majd jobb körülmények között.

2) Lakhatás

A lakásállománynál van egy sok évtizedes, vagy inkább évszázados elhanyagolásból adódó, irdatlan implicit adósságtömeg. A tulajdonosok nem szeretnek, vagy nem tudnak a házak fenntartására költeni, ami durván vissza fog ütni. Konkrétan a fejünkre fog omlani a ház, amiben lakunk, ha nem teszünk ellene. Alapvetően nem az állam dolga ezt a helyzetet kezelni, bár vannak olyan területek, pl. Budapest műemlékkel teli belvárosa, ahol nehezen maradhat ki belőle. Amit az állam leginkább tenni tud, az a szabályozási korlátok eltávolítása az ingatlanok és építésre alkalmas területek szabad használata elől. Lehessen nagyobb házat építeni a kisebbek helyére, beépíteni a kerteket, ha a lakók így döntenek. Ezzel lehet bevonni olyan tőkét, ami a meglévő lakásállomány fokozatos cseréjét biztosíthatja, és ezzel lehet a lakásszámot növelni. Legalábbis azokon a helyeken, ahol az emberek még szeretnek lakni és ahová szívesen költöznek. A többi helyen a probléma megoldódik magától.

3) Településpolitika, cigányság

Számomra döbbenetes, hogy még mindig milyen sok ember él olyan területeken, amelyek gazdasági értelemben évtizedek óta haldokolnak. A magyar vidéket nem lehet felvirágoztatni. Amit az állam tehet, ha jót akar, hogy az elköltözést segíti (lásd előző pont). 10 millió ember, ami már inkább csak kilenc, és hamarosan nyolc lesz, Budapesten is elfér. Vagy abban a 3-4 klaszterben, ami életképes és magától is fejlődik. Ehhez kapcsolódik a cigányság helyzete, akik jórészt ezeken a reménytelen területeken élnek. Nekik még kevesebb esélyük van helyben boldogulni, mint bárki másnak. A városi önkormányzatok szívesen meg is szabadultak tőlük, olyan falvakba kényszerítették őket, ahol nulla felemelkedési esélyük van, de legalább nincsenek szem előtt. Bármennyire is népszerűtlen ez a többség egy jelentős része számára, nekik is pont annyi joguk van itt élni, mint bárkinek. Segíteni kell őket abban, hogy beköltözzenek a városokba, ahol van munkalehetőség. A legnagyobb segítség valószínűleg az, ha egyéni szinten elfogadjuk, hogy ők is emberek, és nekik is joguk van az élethez.

4) Oktatás

A magyar oktatási rendszer rossz, mert rossz eredményt ad. Semmi más nem számít. Ha egy rendszerből értelmes, önálló, motivált, boldoguló emberek kerülnek ki, az jó. Ha a világban tengődő, szerencsétlen, tudatlan lúzerek, az rossz. Nem tudom, hány évig optimális iskolába járni. De azt tudom, hogy egy rossz rendszerben hosszú-hosszú éveket eltölteni nem lehet cél. Az állam itt szerintem két dolgot tehet: egyrészt deklarálja, hogy nincs nála a bölcsek köve, nem ért hozzá, nem tudja. Ha valaki jobban tudja, csinálja. A másik, ami ehhez szorosan kapcsolódik, hogy eláll az útból. Alapítson bölcsődét, óvodát, iskolát, aki akar, úgy, ahogy akar. Tanítsa a saját gyerekét, ha ahhoz érez kedvet. Az állami rendszernél szinte minden jobb.

Ezek a pontok nem véletlenül hiányoznak a politikai palettáról. Egy részükkel, például amit az állami oktatásról, vagy a települések helyzetéről írtam, lehet vitatkozni. Más részükkel, mint a nyugdíjrendszer pilótajáték jellege, vagy a leépült idősek várható tömege, aligha. Alapvető tévedésben lennék, amikor ezeket a pontokat látom olyan sorskérdéseknek, amiről a politikának szólnia kéne? Nem hiszem. Képviselhetők ezek párt szinten? Valószínűleg nem. Érdemes róluk beszélni? Szerintem igen. Ha másért nem, akkor azért, hogy a politikai pártok programját egy alapvető bullshit tesztnek alá lehessen vetni.

Semjén Zsolt kiakadt azon, hogy egy magát szerényen csak Székely Világszövetségnek nevező szervezet kezdeményezte a székely nemzetiség bejegyzését Magyarországon. Azt most hagyjuk, hogy ennek az egésznek mi a célja, kit képvisel ez a szervezet. Ami engem már egy ideje érdekel, hogy miért olyan Istentől elrugaszkodott ötlet az „egységes magyar nemzettest” megbontása? Miért nem tudják elképzelni egyesek, hogy egy jól körülhatárolható nyelvi és kulturális csoport, ami legyen a magyar nép (beleértve a székelyeket), meg tudja őrizni identitása fontos részeit anélkül, hogy egy zászló alá terelnék? Hogy az értékek nem vesznek el attól, ha nem rendelkeznek kizárólagos állami képviselettel? Ami valódi érték, a mögé nem kell hivatalt állítani.

Magyarország egyszerre kicsi és nagy, akár a jelenlegi országot, akár a történelmi Magyarországot nézzük. A jelenlegi országban is elunhatod az életed, amíg az egyik végéből átérsz a másikba. Globálisan pedig a történelmi Magyarország sem lenne fontos szereplő. 10 millió ember sem alkot szoros közösséget, képtelenség egy ekkora csoporton belül valódi érdek- és értékközösségről beszélni. Ami Nyíregyházán történik, az nem sokban befolyásolja a győriek életét, és vice versa. A Székelyföld mindig is közelebb volt Bukaresthez, mint Budapesthez, de köze igazán egyiknek sincs hozzá.

Az iskolában engem is az egységes magyar nemzetállam csodálatosságával etettek. A kulturális környezetből is ez jött át. Minden, ami az egységesítés felé hatott, az jó volt, ami pedig széthúzást eredményezett, az rossz volt. Kivéve, ha az egységesítési törekvések túlléptek a magyar nemzet által lakott területeken, mert akkor meg a széthúzás lett a jó. A kurucok jók voltak, a labancok rosszak. A pápa addig jó volt, amíg koronát küldött István királynak, de akkor már rossz lett, amikor bele akart szólni a püspökök kinevezésébe. A török császár sem volt olyan rossz, ha általa be lehetett tartani az utált németeknek, még ha el is vitték a lakosságot rabszolgának. Az egész erkölcsi relativizmus felett egy cél lebegett, a minél nagyobb, minél erősebb és minél homogénebb magyar nemzetállam célja.

Azt a leginkább hazafias történelemtanárok és tankönyvírók sem állíthatták, hogy ez a törekvés hatalmas sikerre vezetett volna. Ehhez képest furcsa, hogy ezt a célt nem tudják elengedni. Ebben a játékban a határon túli magyaroknak különösen hálátlan szerepet osztottak, hiszen nekik úgy kéne minél önállóbb, minél kevésbé integrálódott csoportként élni az adott politikai környezetben, hogy közben a tőlük nagyon messze lévő, és a közös nyelven kívül szinte mindenben idegen anyanemzethez kellene folyamatosan igazodniuk. Egyszerre kellene konformistának és szélsőségesen individualistának lenniük. Mintha focimeccset játszanának a románokkal, és közben szinkronúsznának a tőlük távol versenyző magyar csapattal. Nem csoda, ha ebből kevés jó származik.

Az autonómia törekvések támogatása egy központosított hatalomban hívő államnak zsigerileg ellenszenves. Az egyetlen ok, amiért a székely autonómia gondolata magyar kormányzati körökben népszerű, az az, hogy ennek a román állam „látná a kárát”. Gólt rúgunk nekik. Hogy a székelyekkel mi lesz, totál érdektelen.

Én a mai eszemmel egyre nagyobb értéket látok a decentralizációban, a területi és kulturális autonómiákban. Ha egy erőszakos, erőforrásokat magához vonó és aztán a lerabolt javakat önkényesen újraosztó állam telepszik rá az életünkre, az ellen a területi önkormányzatiság valamekkora védelmet jelenthet. Ilyen szempontból a román és a magyar állam között nagy különbség nincs. A falvak és városok, kistérségek, régiók minél nagyobb önállósága védi a lakosságot, ennek a felszámolása kiszolgáltatottá tesz. Ezért én abszolút szimpatikusnak tartom a székely autonómia törekvéseket, és ebben taktikailag segíthet egy magyarországi székely nemzetiség elismertetése. De ha elérnék a céljukat, és létrejönne egy önálló Székelyföld, akkor a saját érdekükben javaslom, hogy tartsák magukat minél távolabb a magyar államtól is. Ellenkező esetben nagyon megszívhatják, mint a történelem során annyiszor. Addig örüljenek, amíg vehetnek cigit a boltban.

Egy libertárius elvek mentén szerveződő, szabad társadalomban a szegények és elesettek sorsa rossz lenne, ugye? Legalábbis a mai, állami gondoskodásra épülő modellnél rosszabb? Nem feltétlenül. Ehhez érdemes végigvenni, milyen területek esnek ma a széles értelemben vett szociálpolitika fogalma alá, mert nagyon különböző problémákat és potenciális megoldásokat jelentenek.

Nyugdíj:

Ma a magyar állami költségvetés 15 %-a nyugdíjkiadásokra megy, szóval ez a legnagyobb szociális terület. A nyugdíj megoldása nagyon egyszerű: minden embernek magának kell gondoskodnia a saját időskori ellátásáról. Nagy csoda itt nincs. Sokáig élünk és ehhez képest relatíve keveset dolgozunk. Ha egy olyan egyszerű modellt veszek, ahol egy ember 25 éves korában kezd dolgozni, 40 évig dolgozik, majd 20 évig nyugdíjas, akkor állandó jövedelemmel, évi 2 % reálhozammal és az aktívkori jövedelem 80 %-ának megfelelő nyugdíjjal egy 21,5 %-os nyugdíjjárulék az, ami egyéni szinten stabilizálja a rendszert, vagyis az aktív évek reálhozammal növelt megtakarításaiból a 20 év nyugdíjas lét finanszírozható. A modellszámítás eredménye erősen érzékeny mind a munkában töltött évek számára, mint az elérhető reálhozam mértékére, mind a várható élettartamra (vagyis a nyugdíjas évek számára). Ha egy pesszimistább verziót veszek, ahol csak 1 % az elérhető reálhozam, viszont 25 évig nyugdíjas az illető, akkor a nyugdíjjárulék szükséges mértéke mindjárt 32,5 %-ra emelkedik. Ellenben ez a 32,5 % járulék a 25 nyugdíjas év mellett is 20,5 %-ra csökkenthető, ha a megtakarítások reálhozama évi 3 %.

Aki azt állítja, hogy egy olyan életpálya esetében, ahol az ember az évei kevesebb, mint felében dolgozik, az aktívkori jövedelemből ne kéne nagyon jelentős részt megtakarítani az inaktív évei finanszírozására, hazudik.

Érdemes azon is elgondolkozni, hogy az inaktív évek számának növekedése az aktívak rovására két oldalról történt: nem csak a nyugdíjas évek száma tolódott ki, hanem a munkába állási idő is egyre későbbre esik (bár ebben lehet majd változás, lásd oktatási rész). Ez látszólag nem az egyén problémája, hanem a szüleié. Ugyanakkor, ha azt az alapesetet veszem, hogy az egyén később maga is szülő lesz, akkor az aktív évei nagyobbik részében egyszerre kell a gyerekei eltartásáról és neveléséről gondoskodnia, valamint a saját nyugdíjas éveire spórolnia.

A tanulság mindebből az, hogy az aktív évek magas elvonása ebben az életpálya modellben szükséges rossz. Ma ezt az állam teszi, nagyon gyenge hatékonysággal. Egy szabad társadalomban az egyén felelőssége lenne, hogy erről gondoskodjék.

A „majd a gyerekeim eltartanak” fatalista hozzáállásával két baj van: egyrészt a gyerekeknek nincs igazán morális kötelezettsége a szülők eltartására, és praktikusan sem lehet arra számítani, hogy biztosan olyan helyzetben lesznek, hogy erre képesek. Másrészt ez nem oldja meg a problémát, ami az aktív és inaktív évek arányából jön, csak eltolja egy generációval. Ha nekem a saját gyerekeim eltartása mellett a szüleimről is gondoskodni kell, akkor nem tudok a saját öregkoromra spórolni. Persze erre ott lesznek majd az én gyerekeim, akik ezáltal a saját öregkorukra nem tudnak spórolni, és így tovább. Szóval a probléma tök ugyanaz, csak belép egy komoly morális kockázat is. Hagyjuk békén a gyerekeinket és vegyük a saját kezünkbe öregkori sorsunkat.

Oktatás:

Egy másik jelentős szociálpolitikai terület az oktatás, amire a magyar állam ma a kiadásai 10 %-át fordítja. Ez összefügg a nyugdíj kérdésével, mert a rövid aktív életpálya főleg a későbbi munkába állás miatt van. Elméletileg az oktatástól az egyén jövedelemszerző képessége nő, ami bőven kompenzálja a rövidebb aktív életet. Legalábbis eddig ez volt az empirikus tapasztalat, mert az iskolázottabb emberek sokkal jobban keresnek. A mai modellben az oktatás nagy része „ingyenes”, vagyis a szülők nem közvetlenül fizetnek érte, hanem az állam költ rá annyit, amennyit jónak lát, a szülőktől elvett adópénzekből.

Az oktatás problémáját én jóval egyszerűbbnek látom, mint a nyugdíjét vagy a később tárgyalt segélyezést és egészségügyet. Nincs okunk feltételezni, hogy a szülők döntő többsége ne akarna a gyerekei oktatására költeni a jövedelméből. Az internet korában az információhoz jutás költsége hihetetlen alacsony. A mai oktatási rendszert magánviszonyok között értelmetlen lenne reprodukálni. Egy szabad világban egymás mellett léteznének a maihoz hasonló intézmények (mint a mai magán- és alapítványi iskolák), az oktatás egyéb formáival, amelyek a mai tanoda rendszerhez, az otthontanuláshoz és a céges tréningekhez hasonítanak. Elmosódna a határ a tanulással és a munkával töltött idő között, mert a gyerekek szívesen végeznének pénzkeresettel járó tevékenységet, és ebből az iskolapad koptatásánál többet is tanulnának, ha erre lehetőségük lenne. A nyolcadikos lányom simán be tudna segíteni a munkámba, tudnék neki heti 1-2 nap értelmes elfoglaltságot adni, a fennmaradó időben pedig tanulhatna máshogy. Ma ezért börtönbe kerülhetnék.

Bizonyos, hogy a szülők egy része nincs azon a szinten sem szellemi, sem anyagi értelemben, hogy a gyerekei oktatásáról maga gondoskodni tudjon. De a tudás átadása, a következő nemzedék ismereteinek és szemléletének formálása olyan cél, ami nagyon nagy önkéntes aktivitást eredményez. Ki ne akarna tanítványokat? Ki ne akarná, hogy odafigyeljenek rá, élettapasztalatát mások hasznosítsák? Egy szabad világban nem lenne hiány az ingyenes oktatási opciókból. Ezek egy része árukapcsolás formájában ideológiai nevelést is célozna, például vallásos iskolák. Másik része nem.

Egészségügy:

Ez a legnehezebb probléma, amire ma sem az állami, sem magán rendszerben nincs ideális megoldás. A magyar állam a kiadások 10 %-át fordítja egészségügyre, ami az eredmény alapján kevésnek tűnik. A rendszer olyan, amilyen, de nem gondolom, hogy ebben olyan hatékonysági tartalék lenne, hogy pusztán a magánszolgáltatók beengedésével egycsapásra megjavulna.

A világ összes pénzét el lehet költeni egészségügyre. Aki ezt szeretné, annak a magánszolgáltatók nyilván megteremtik a lehetőséget arra, hogy a pénzétől megváljon. Mindannyian ismerünk hipochondereket, akik boldogan mennek vizsgálatokra, minden hónapban újabb és újabb betegség kezdeti jeleit vélik felfedezni magukon. Negyvenéves embereket fogszabályzóval. Aki igyekszik távol tartani magát az orvosoktól és kórházaktól, azzal két dolog történhet: ha szerencséje van, leélhet egy életet úgy, hogy ritkán kell orvoshoz mennie, amit a saját zsebéből simán finanszírozhat. Amerikában a biztosítók által nyújtott szolgáltatások költségének töredékéért lehet a szabad piacon jó minőségű orvosi szolgáltatást vásárolni. Lehet, hogy egy szülés 500 000 forintba kerülne a magánkórházban, de a legtöbb nő csak egyszer vagy kétszer szül életében. Ha ő és a férje 25 éves koruktól minden hónapban 5000 forintot félretesznek a gyerekük születésére, akkor 30 éves korukra lesz 600 000 forintjuk erre a célra. Sokan költenek ennél többet egy nyaralásra. Persze lesz olyan család, akinek nem lesz erre pénze. Az oktatáshoz hasonlóan a kisgyerekek életének javítása is egy olyan cél, amire ma is szívesen adakoznak az emberek. A szegény nők gyerekei majd megszületnek a jótékonysági alapon fenntartott kórházban vagy szülőotthonban. Valamiért nem hiszem, hogy ezek sokkal rosszabbak lennének a mai állami kórházaknál.

Mi van azokkal, akiknek nincs szerencséjük, és olyan egészségi problémájuk lesz, aminek a komoly kezelési költségét nem tudják saját zsebből fizetni? Szerencsére azért ez viszonylag ritka, tehát valamilyen biztosítási konstrukcióval ez a kockázat részben kezelhető. De ne legyenek illúzióink, ez nem lesz olcsó. Amint az elején említettem, ez egy olyan probléma, amire mai viszonyok között sincs jó megoldás. Ami segítséget jelenthet, az az orvostudomány és a technológia fejlődése. Itt is igaz az, ami az oktatásnál, hogy ha a mai rendszert próbáljuk teljesen magán alapon elképzelni, az nem lesz életképes. A mai egészségügyi rendszerek által átvállalt kockázatot részben vissza kell adni az egyéneknek, mert oda való (egészséges életmód), részben szét lehet teríteni egy biztosítással, részben pedig jobb megoldás híján ott fog maradni az egyéneknél, bár ez morális szempontból problémát jelenthet. Amiben bízni lehet, hogy a fejlődés miatt ez a kockázat egyre kisebb lesz.

Segélyezés:

Ez bizonyos értelemben mind a három, előbb tárgyalt terület szerves része. Mi lesz azokkal, akik öregkorukra nyugdíj nélkül maradnak, nem tudnak a gyerekeikről gondoskodni vagy súlyosan betegek? A szegénység mindig relatív. A mai szegények sok szempontból jobban élnek, mint a száz évvel ezelőtti gazdagok. Ennek a másik oldala, hogy egy szegény társadalomban nem lehet mindenkit szegénynek tekinteni azért, mert nem úgy él, mint egy gazdag társadalom tagjai. Aki tényleg szegény, azon a szinten szegény, ami az adott társadalomban szegénynek számít, az a többiek jóindulatára lesz bízva. Az ember társas lény, nem szívesen nézi mások szenvedését. Meg fogják kapni a segítséget, annyit és olyan formában, ami a többiektől kitelik. A segélyen élés csak a kivétel lehet, nem lehet életstratégia. Aki segélyre szorul, annak bele fognak szólni az életébe. Biztos lesz olyan is, akiről lemondanak. De a szegénység mai mértékét, ami az állami ellátórendszer elméleti gondoskodása mellett is fennáll, nem lesz nehéz pozitív értelemben meghaladni. A mai rendszer sokkal inkább szól a pazarlásról, a rendszer működtetőinek megélhetéséről és érdekeiről, mint a szegénység felszámolásáról. 

A demográfia alaptörvénye, hogy egy kétszülős, ivaros szaporodású faj átlagos, túlélő és továbbszaporodó utódszáma szülőpáronként kettő, vagyis fejenként egy. Igaz ez a kékbálnára, a nyárfára és az ecetmuslicára is. Amennyiben kettőnél több utód örvendeztetné meg unokákkal a bálna és muslica nagyszülőket, akkor száz generáció után már mindenütt bálnák és muslicák lennének. Ha kettőnél kevesebb, a faj kihalna. Természetesen ahhoz, hogy a két utód továbbszaporodhasson, esetenként nagyon sok versenyzőt kell az élet harcában indítani. Minél rizikósabb, hogy megérik a kifejlett kort, annál többet. Ezért van, hogy egy termős virágzatú nyárfa hosszú élete során sok millió magot elhullajt, amiből viszont átlagosan csak két csemete fejlődik fává. Egy egéranya hathetenként akár 10 utódot is szülhet, mégsem gázolunk térdig egerekben.

Pártunk és kormányunk gondolt egy merészet, és a több évtizedes negatív demográfiai trend hirtelen megfordítását tűzte ki célul. Hogy ez mekkora kihívás, azt igazán akkor érthetjük meg, ha belegondolunk, hogy a kilencvenes évektől lecsökkent születésszám miatt a potenciális szülői nemzedék is kisebb lett (1990-ban még 125 679 gyerek született, 2000-ben pedig már csak 97 597). Szóval a plusz 30 000 gyereket, ami a kormányzat terveiben szerepel, egyre kevesebb nőnek kellene megszülnie – legalábbis az évszázad közepéig, amikor a felturbózott nők lányai veszik majd át kimerült anyáiktól a stafétabotot.

Orbán Viktor konkrétan azt mondta, az ún. fertilitási rátát, vagyis az egy nőre jutó gyerekszámot 1,5-ről 2,1-re szeretnék emelni. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a két teljes gyermek megszülése után a nőnek még szülnie kell egy bal lábat is, hogy az egytized gyerek is meglegyen, hanem minden tizedik nőnek be kell vállalnia két gyerek mellé egy harmadikat is. Ez látszólag egyszerű feladat, hiszen ismerünk sok háromgyerekes családot. Valójában viszont nagyon kemény dió, amit legkönnyebben akkor érthetünk meg, ha – mi mást? – a Fidesz és a KDNP parlamenti frakcióját vesszük górcső alá.

A 2014-ben megválasztott képviselőkhöz megpróbáltam hozzárendelni a publikus adatokból megismerhető gyerekszámot. Nem minden esetben jártam sikerrel, például Vejkey Imre és Simonka György gyerekeinek száma rejtélyt maradt. Helyenként vélhetően más kapcsolatból származó, nevelt gyerekek is bejátszottak, akiket demográfiai szempontból nem kéne figyelembe venni. Ennek ellenére azért elég teljes képet sikerült összeállítani, még ha a pontos szám valamelyest el is térhet az én értékemtől.

Szóval a Fidesz és KDNP összesen 132 képviselőjének, akiről adatot találtam, van 300 gyereke. Ez kényelmesen a megcélzott érték felett van (2,27 versus a 2,1 mint cél), de ez a csoport aligha tekinthető a társadalom random mintájának. Nagyon kevés gyermektelen képviselő van a kormánypárti frakciókban és meglehetősen sok a nagycsaládos. Hat képviselőnek van öt gyereke, köztük természetesen a miniszterelnöknek is, a három vagy négy gyerekesek száma pedig 41, vagyis az összes vizsgált képviselő több mint harmada nagycsaládos. Feltételezhető, hogy a sikeres kormánypárti politikussá válással korrelál a többgyermekes családmodell.

A probléma ott kezdődik, hogy ha társadalmi szinten 2,1 a cél, úgy a felülteljesítő alfahímek csoportjának a 2,27 baromi kevés. Annak érdekében, hogy ne a macskabaglyok örököljék a Kárpát-medencét, valakinek be kell hoznia a liberális szinglihordák lemaradását. A 132 derék honatya (na jó, ebből 9 honanya) teljesítménye már 11 gyermektelen szingli integrálásával is éppen csak az elvárt szintre csökkenne. Szóval ahhoz, hogy a társadalom virágozzék, vagy a Fidesz ötven plusszos férfigenerációjának kellene sürgősen másodvirágzási üzemmódba kapcsolnia (aminek vannak bizonyos jelei), vagy sokkal több kormánypárti képviselőre van szükségünk. Saját becslésem szerint csak Budapesten legalább 100 000 gyermektelen liberális szingliselejt él. Ehhez a fenti arányokkal 1,2 millió kormánypárti képviselő fajfenntartási sikerére van szükség, és akkor még mindig csak szűken súroljuk a termelési célt. Még szerencse, hogy a vidéki polgármesterek beszámolóiból tudjuk, a falvakban már nem csak szegénység nincs, de a liberális mételyt is sikerült kiűzni a határból. 

73 évvel ezelőtt, 1944. május 16-án az auschwitzi "Cigánytábor" (Zigeunerlager) lakó fellázadtak. A táborba a német birodalom és a megszállt országok területéről 23 000 embert deportáltak, akik közül 44 tavaszán már csak 6000-en voltak életben. Ezt a 6000 embert akarták a tábor német vezetői a gázkamrákba küldeni. A terv kitudódott, így amikor másnap megérkeztek a teherautók, hogy elszállítsák a foglyokat, az SS őrök a barakkokban alkalmi fegyverekkel, késekkel, szerszámokkal, kövekkel felfegyverzett, nyugodtan várakozó emberekkel néztek szembe. Amikor az őrök bekiabáltak, hogy jöjjenek ki, visszakiabáltak, hogy ők ugyan nem jönnek, ha valamit akarnak, jöjjenek be azok.

A konfrontációt a foglyok nyerték: az SS őrök elbizonytalanodtak, nem vállalták az erőszakos kiürítést és dolgavégezetlenül távoztak. Az SS óvatosságához hozzájárulhatott az a tény, hogy a foglyok között a német hadsereg korábbi katonái is megtalálhatók voltak, akiket a birodalom dicsőségéért folytatott küzdelmükért deportálással, éheztetéssel, kínzással és – végső soron – halállal „jutalmaztak”.

Sajnos a történet ezzel még nem ért véget. A tábor lakói közül az eset után a munka(és harc)képes embereket Auschwitzból más táborokba szállították, a visszamaradt 2900 embert, zömmel gyerekeket és betegeket pedig augusztus elején a gázkamrákban meggyilkolták. A tábor parancsnokának (Rudolf Höss) visszaemlékezése szerint a foglyok ellenállása miatt ez sem ment könnyen, de ezúttal nem volt menekülés. A más táborokba szállított emberek közül volt, aki túlélte a háborút, és így a májusi ellenállás emléke sem veszett el teljesen.

Források:

http://www.kas.de/wf/doc/kas_4615-544-1-30.pdf?040608102117

http://www.schoah.org/auschwitz/nachrichten/44-05-16.htm

A politikai korrupció olyan, mint a rák. Kontrollálatlanul növekszik, terjedésének csak a kizsákmányolható erőforrások megcsappanása és a kárvallottak lázadása szabhat teret. Nincs elegendő lopás, nincs olyan, hogy ha valaki már meglopta magát, akkor onnantól becsületes útra tér. A korrupciós kísértés sem fog eltűnni, nem alakulhat ki olyan gazdaságszerkezet, ahol mivel már minden el lett lopva, valójában a szabad piac hatékonysága érvényesül. Ennek a jelenségnek a magyarázata az, hogy a korrupciós nyereség jövőbeli haszna azonnal beépül a korrupció által pozitívan érintett eszközök árába, így korrupcióval friss pénzre csak újabb és újabb korrupciós cselekedetek elkövetésével lehet szert tenni. A korábban kiosztott pénzek már kívül kerültek a politikai ragadozók hatóköréből, így ha azok étvágya nem szűnt meg, és miért szűnne, akkor kénytelenek mindig újabb és újabb zsákmány után nézni.

Közhely, hogy a szabad piacon verseny van, és ennek a versengésnek az eredményeként jutnak a fogyasztók jó minőségű és kedvező árú termékekhez és szolgáltatásokhoz. Ez a nézet alapvetően igaz, de a verseny köznapi fogalma nem írja le jól a szabad piac önkéntes szereplőinek viselkedését. Versenyről leginkább a sportversenyek és hasonló vetélkedések jutnak az ember eszébe, ami lényegesen különböző helyzet attól a társadalmi versengéstől, ami a szabad piac lényege. Egy megrendezett verseny mindig mesterséges környezet, kívülről megszabott játékszabályokkal, ami nem teszi lehetővé a versenyzők számára az optimális viselkedés kialakítását. Hiába lenne kézenfekvő a futballpályán felkapni a labdát és beszaladni vele a kapuba, ha a szabályok ezt nem teszik lehetővé. Amennyiben nem játékról lenne szó, hanem a játékosok élete múlna azon, hogy a labda hova kerül, aligha törődnének azzal, hogy a mesterséges környezet szabályait betartsák. Mi történne akkor, ha a labdáról hirtelen kiderülne, az egy időzített bomba, amit az egyik csapat kapuja mögötti pocsolyába dobva lehet hatástalanítani? Könnyű kitalálni, hogy ebben az esetben a mesterséges világ szabályai megszűnnének, a két csapat tagjai egymást segítve vinnék a labda-bombát a megsemmisítés helyére.

A piaci verseny alapvetően két síkon zajlik: egyrészt a vállalkozások igyekeznek a vevői igényeket a lehető legmagasabb szinten kielégíteni. Másrészt a vállalkozások versengenek egymással az igények kielégítéséhez szükséges erőforrásokért. A két cél között komoly ellentmondás van, elég csak a munkabérre gondolni. A vevők és a vállalkozó szempontjából is előnyös lenne, ha a vállalkozások nagyon olcsón alkalmaznának embereket, akik aztán az igények kielégítésén dolgoznának lelkesen és szorgalmasan. Ugyanakkor a dolgozók is racionális, önérdek-vezérelt szereplők, így ha a munkabér számukra nincs arányban a tőlük elvárt erőfeszítéssel, akkor nem fognak dolgozni, vagy nem úgy fognak dogozni. Az a vállalkozás, aki a vevői igények minőségi kielégítésére törekszik, magasabb bérrel fogja magához csábítani a minőségi embereket, esetleg csökkenti az élőmunka igényét technológiai fejlesztések útján. A piaci verseny eredménye sosem lesz a lehető legolcsóbb áru vagy szolgáltatás. A verseny eredménye a vevői igények optimális kielégítése lesz, figyelembe véve a szűkös erőforrások jelentette korlátokat. A „verseny” együttműködések sorozatát jelenti a vevők és vállalkozók, a vállalkozók és erőforrás-tulajdonosok, vállalkozók és más vállalkozók között.

Nem nyilvánvaló, talán még a szabad piac egyes hívei számára sem, hogy a szabad piac szempontjából az egyik legkárosabb állami intézmény a versenyhivatal és hasonló szervezetek. A szabad piac természetes dinamikájára a sportversenyek mesterséges logikáját húzza rá. Olyan viselkedést vár el a vállalkozóktól, amit azok maguktól nem csinálnának, és hosszú távon nem a vevői igények legmagasabb szintű kiszolgálását szolgálja.

Amennyiben a versenyhivatal célja a szabad verseny körülményeit jellemző viselkedés kikényszerítése, akkor szimplán felesleges egy ilyen intézmény. Olyan, mintha az állam egy embert állítana a Szabadság-híd korlátjához, hogy az arra járókat figyelmeztesse, ne ugorjanak bele a vízbe. Mivel az emberek nem hülyék, maguktól sem ugranak bele a vízbe, leszámítva az alkalmankénti öngyilkos-jelölteket és extrém sportolókat. Amennyiben viszont a hivatal célja nem a szabad verseny viselkedési ösztönzőinek érvényesítése, hanem a játékszabályok meghatározása útján egy preferált kimenetel elérése, akkor a versenyhivatal nem szimplán felesleges, hanem kifejezetten káros. És sajnos a legtöbb esetben erről van szó.

A versenyhivatal célja alapvetően populista, ami nem meglepő, hiszen politikai igények hozták létre. Úgy tűnik, az ideális világ a versenyhivatal szemszögéből egy váratlan kínálati sokk, pontosabban váratlan kínálati sokkok kiszámítható sorozata, ami nyilván önellentmondás. Szerintük a vállalatvezetőknek olyan árazási politikát kellene követniük, ami a fogyasztók érdekeit érvényesíti más szempontok, például a részvényesek jövedelme és az erőforrásokért folytatott versengés hosszú távú szempontjainak rovására. A vállalat már legyártotta a fogyasztók számára szükséges dolgokat, és csak gonoszságból nem adja azokat olcsón. A középkori áruhalmozókkal, spekulánsokkal szembeni zsigeri ellenszenv lett modern köntösben kodifikálva. Az a szempont, hogy a befektető, amikor megvette lábon a termést vagy előre kifizette a munkások bérét, tőkét bocsátott a termelők rendelkezésére, amiből azok egyáltalán termelni tudtak, nem csak a középkori gyűlölködők és romantikus regényírók számára veszett el, hanem modern megfelelőik sem tudnak vagy akarnak ilyen apróságokkal törődni.

A szkeptikus olyan ember, aki kételkedik. Az, hogy miben kételkedett, időről időre változott, de a szkeptikusok velünk vannak az emberi történet kezdete óta. A szó görög eredete a keresni (szkeptomai) igéből jön. Hosszú időn keresztül az isten(ek) létezésében való kételkedés számított a legnagyobb gondolatbűnnek, de ezzel párhuzamosan a szkeptikusok megkérdőjelezték az emberi tudás más területeit is. „Biztos vagy benne? Én nem.” Nem egy rossz álláspont intellektuális értelemben, de könnyű belátni, miért idegesítették a szkeptikusok a hit abszolút bizonyosságával rendelkező embertársaikat.

A mai kor egyik kvázi vallásos hitelve a globális felmelegedés, amit újabban inkább klímaváltozásként emlegetnek. Ez a rebranding zseniális, hiszen az időjárás folyamatosan változik. Ha ma melegebb van, mint tegnap volt, az időjárás megváltozott. Ha holnap hidegebb lesz, mint ma volt, akkor az időjárás megint megváltozott. Hacsak nem egy barlangban él az ember, vagy az óceán fenekén, a változó időjárás gondolatát könnyű eladni.

Az emberiség tevékenység okozta, trendszerű globális felmelegedéssel kapcsolatban én büszke szkeptikus vagyok. Szkepticizmusom a jelenség több szintjén megjelenik. Ezt érdemesnek látom végigvenni, mert a nyilvános diszkusszióban (ami persze inkább az uralkodó álláspont sulykolását jelenti), ezek a szintek általában keverednek.

Az emberi tevékenység okozta globális felmelegedés valós jelenség, vagy csak rávetítünk egy modellt a más tényezők által meghatározott adatsorokra?

A válaszom nekem erre az, hogy fogalmam sincs. Munkahipotézisként hajlamos vagyok elfogadni, hogy ez tényleg így van, az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt felmelegedett az atmoszféra. A tudomány általában a modellezésről szól, és ha egy modell komoly magyarázó erővel rendelkezik, akkor érdemes fontolóra venni. Ha pedig más modellek jobbnak bizonyulnak, szívfájdalom nélkül kidobni.

A modellt helyesnek feltételezve a jövőre vonatkozó projekciók is helyesek?

Egyáltalán nem biztos, hiszen a modell a múltbeli adatokra épül. Szerencsére ez egy olyan jelenség, ahol folyamatos adatgyűjtés történik, így lehetőség van a modellek tesztelésére és a projekciók módosítására. Sokkal rosszabb lenne, ha a Jupiter egy holdjának az időjárásáról folyna heves érzelmeket kiváltó vita, amiről csak a 10 év múlva odaérő űrszonda fog friss adatokkal szolgálni. 10 év az akadémiai világban halálos ellenségeket csinálna az eltérő állásponton lévő kutatókból.

A globális felmelegedés várható hatásait lehet jó-rossz értelemben vizsgálni?

Ez egy nagyon lényeges pont, ami sokszor elsikkad. Nem nyilvánvaló, hogy a globális felmelegedés (ha létezik) nettó hatása rossz lenne. Természetesen lehet olyan black swan szcenárió, amikor a hőmérsékletváltozás már a földi életet veszélyezteti, de az általam ismert modellek nem állítanak fel ilyen prognózisokat. Az élet lényege az alkalmazkodás. Az emberi faj generalista, aki a két sarkvidéktől az egyenlítőig belakta a Földet. Ha az átlaghőmérséklet néhány fokkal megemelkedik, az emberiség alkalmazkodni fog a megváltozott helyzethez. Egyes helyeken rosszabb lesz az élet, máshol jobb. Abból kiindulva, hogy az egyenlítő környékén élnek emberek, a sarkvidékeken pedig nem annyira, az átlaghőmérséklet emelkedése inkább növelni fogja az emberi életteret, semmint azt szűkítené. Lesznek olyan helyek, ahonnan el kell költözni. Akkor majd ez meg fog történni. Az emberek most is vándorolnak egyik helyről a másikra, ahogy mindig is vándoroltak. Az ember már csak ilyen.

Ami a bioszféra többi részére gyakorolt hatást illeti: nehéz elvi kérdés, hogy az embereknek van-e felelőssége a nem emberi élettel szemben. Én hajlok arra, hogy igen, viszont ez egy olyan felelősség, amit magas elvek ide vagy oda, lábbal tiprunk minden nap, és lábbak tiportunk, amióta ember van a Földön. Nem kellett globális felmelegedés ahhoz, hogy fajok tömegét kiirtsa az ember és drasztikusan szűkítse a még fennmaradt fajok életterét. Ez szomorú, és érdemes foglalkozni vele, de azt nem lehet állítani, hogy a klímaváltozás az emberiség fő bűne, és ha ezzel csinálunk valamit, akkor a dolgok rendbe jönnek.

Ha a globális felmelegedés létezik, folytatódik, és összességében negatív hatású, akkor tudunk bármit tenni ellene?

Az idevágó elképzelések számomra durván a wishful thinking kategóriába tartoznak. Ha az emberiség hirtelen jó útra térne, minden jó lenne. Milyen meglepő. Ez kábé ugyanaz, mint hogy bármilyen politikai rendszer működhetne, a diktatúrától a demokrácián keresztül az anarchiáig, ha az emberek jók lennének. Az egyetlen dolog, amiben bízhatunk, a technológiai fejlődés. Az más kérdés, hogy a technológiai fejlődés a megoldást a jelenség vagy a következményeinek a kezelésében fogja-e megtalálni (lásd előző pont). Ami biztos, hogy a technológiai fejlődés a magántulajdonon és piaci versenyen alapuló, kapitalista gazdaság körülményei között volt eddig a leggyorsabb. Ezért minden olyan megoldás, ami ezt a piaci mechanizmust akadályozza, az áhított eredmény ellen dolgozik.

Érdemes kisebbségben maradva önkorlátozással élni?

Az előző pontból következik, hogy ha nincs globális egység, márpedig nincs és nem is lesz, akkor önmagával tol ki az, aki lábon lövi magát, miközben a többiek szaladnak. Szép dolog a mártíromság, legalábbis a szentek életéről szóló könyvek lapjain. De ha egy országban élő emberek lemondanak a technológiai fejlődés előnyeiről egy homályos, altruista cél érdekében, akkor, ami nagy valószínűséggel történni fog, az egy szimpla reallokáció az erőforrások elosztása tekintetében. Mivel a globális felmelegedés a baloldal egy részének a vallása, gyanús, hogy tulajdonképpen erről van szó. Ha az amerikai fogyasztó kidobja az autót és biciklivel jár, akkor a fejlődő országok gazdagodó lakossága fog átülni a bicikliről autóba. A végeredmény a kibocsátott üvegházhatású gázok tömegét illetően pont ugyanaz lesz. Ha ez a cél, akkor a különböző klímamegállapodások akár működhetnek is, de akkor hívjuk ezeket a „fehér ember vezeklésének”, vagy ilyesmi. A nyílt, őszinte kommunikáció a politikában is elvárás lehetne, ha már jobb hellyé akarjuk tenni a világot.

A Putyin látogatás kapcsán Oroszország ismét olyan heves érzelmeket vált ki a politika iránt érdeklődő közönségből, mintha még mindig orosz katonai megszállás alatt állna az ország, kötelező lenne oroszul tanulni, orosz himnuszt játszanának az iskolai ünnepségen és Moszkvában neveznék ki a miniszterelnököt. Ja nem, igazából akkor sem váltott ki a „Nagy Testvér” ilyen érzelmeket, amikor a nyolcvanas években ez még (mutatis mutandis) igaz volt. Oroszország sajátos módon lényeges viszonyítási ponttá vált a magyar közéletben, amit tulajdonképpen semmi sem indokol. A baloldali-liberális oldal kifejezetten oroszellenessé vált, ami több szempontból is ostobaság.

Az alapképlet nem túl bonyolult. Az orosz kormány igyekszik növelni a mozgásterét nemzetközi szinten, amihez Orbán Viktor hasznos idiótának bizonyul. A Fidesz és az orosz vezetés között aligha van mélyebb érzelmi kapcsolat. A zsigeri oroszbarátság a baloldal hagyománya, főleg személyes kapcsolatok és nyelvtudás okán. Aki nem tud oroszul, nem jut messzire azon a vidéken. Oroszul pedig a fiatalabb generációkban kevesen tudnak. A kétoldalú üzleti kapcsolatok a KGST óta bejáratott sémát követnek: Oroszország nyersanyagot, főleg energiahordozókat szállít, magyar oldalról pedig a gépgyártás, gyógyszeripar és élelmiszeripar jut piachoz. A kereskedelmi mérleg deficites a magyar oldal számára, ami a magyar gazdaság szerkezetét tekintve természetes és valószínűleg mindig így marad. Az orosz kormány tud jutalmazni, és ez több mint elég indok lehet a Fidesz oligarcha hátterének a nyálcsorgató érdeklődését fenntartani. Egy kis gázbiznisz, egy kis ez-az, Paks bővítés, ennyi. Ezek nem valami nagy, ördögi játszmának a nyitóelemei, ez maga a játszma. Ami egyébként a szocialista kormányok alatt is zajlott.

Másik oldalról Magyarország nem igazán fontos Oroszország számára, se pozitív, se negatív értelemben. Lényegében nincs közvetlen ütközés az orosz állami érdekek és a magyar állam sokkal szűkebb érdekszférája között.  Ahol ezek összeérnek, a Kárpátalján és Szerbiában, ott a magyar fél az alkalmazkodás politikáját követi. Olyan típusú etnikai, ideológiai, potenciálisan katonai szembenállás, ami mondjuk Lengyelország és Románia esetében komoly kockázati tényező lehet, a magyar-orosz viszonyban szinte kizárt.

Nem is foglalkoznék többet azzal, hogy a hirtelen jött barátság, ami valószínűleg ugyanilyen hirtelen fog elmúlni, miért is van. Az érdekes számomra az, miért reagál a baloldali és liberális oldal erre az opportunista kapcsolatépítésre heves oroszellenes álláspont felvételével?

Egyfelől ők is hasznos idiótaként viselkednek, amennyiben a vélt nyugati érdekek és elvek oldalán szállnak be egy olyan küzdelembe, ami nem az övék. Ennek a komoly, személyes kockázata az, hogy hülyén fognak kinézni, amikor a vezető nyugati országok hivatalos politikája éles fordulattal újra pozitívan semlegessé válik az orosz vezetéssel szemben. Márpedig ez nagyon valószínű, hogy 1-2 éven belül bekövetkezik. Annak a sérelmi mátrixnak, ami a nyugati médiában az orosz vezetés bűneként felvázolásra kerül, minden elemével (Ukrajna, NGO-k, szélsőjobb támogatása, USA választások befolyásolása stb) hosszasan lehetne külön foglalkozni, de erre nem térnék ki itt. A „nemzetközi közösség” elvei korántsem olyan sziklaszilárdak, hogy némi bandzsítás árán a tegnapi bűnök ne szelídülhessenek pillanatok alatt enyhe jellemhibákká. Aki most hangosan visszhangozza ezeket a bűnöket, az könnyen oda juthat, hogy egyedül ordibál majd egy üres teremben.

Az oroszellenes álláspont legegyszerűbb magyarázata az, hogy ha a Fidesz valamit szeretni látszik, azt utálni kell. Akkor viszont már nem csak az orosz vezetés konkrét cselekedetei lesznek a bírálat fókuszában, hanem valahogy az egész ország egy vademberek által lakott trágyakupac lesz, hiszen akivel nem értünk egyet, annak biztos a lába is büdös. Mivel az orosz választók többsége ragaszkodni látszik Putyinhoz, ahogy egyébként a magyar választók többsége is Orbán Viktorhoz, a nagyobb demokrácia nevében kell egy magyarázatot találni, mégpedig azt, hogy az emberek hülyék. Abba már a píszíbb elemzők nem mennek bele, hogy vajon genetikailag hülyék, a sok vodka tette meg a hatását, vagy csak nem olvassák elég szorgalmasan azokat a baloldali-liberális oldalakat, ahol a bölcsek felvilágosítanák őket a világ helyes működéséről. A lényeg, hogy itt van ez a nagy, keleti Mucsa, amelynek a nagy, szőrkucsmás Orbán Viktora a mi szabadságunk letörésére készül. Amivel szemben ott van a transznemű szentek nyugata és a 100 %-ban vérbeli ukránok által lakott Ukrajna, akik a civilizáció utolsó bástyáiként fel akarják tartóztatni ezeket a szörnyeket. „Óh, add meg, Uram, hogy üsse meg a guta ezeket a rémeket, lehetőleg máma még.” És akkor kijöhetünk végre a hidegből, a nép felismeri a mi valódi értékeinket, jut nekünk is azokból a falatokból tán, amin most a Fidesz vezetése hízik egyre nagyobbra. És akkor majd pragmatikusan persze mi is belecsapunk Vlagyimir Vlagyimirovics szőrös mancsába.  

De addig is, oroszellenesnek lenni nem cool. Oroszország egy viszonylag nagy ország, 140 millió lakossal, akik között nyilván van ilyen ember, olyan ember, szimpatikus és kevésbé szimpatikus. Egy ország sosem azonos a vezetőivel. A vodka és a borscs nem attól lesz finomabb vagy kevésbé finom, hogy az orosz vezetéssel menyire értünk egyet. Az orosz kultúra értékeinek sincs napi tőzsdei árfolyama attól függően, hogy éppen mennyire menő irántuk érdeklődni. A történelmi cselekedeteknek pedig pláne nincs köze a ma élő emberekhez. A kilométeres autókaravánok, az aranyozott lófüttyök és übermacsó törpék politikai világa nevetséges és bosszantó, csak éppen a lényeghez nincs sok köze. Ha ezt minél többen felismernék, keleten és nyugaton egyaránt, akkor a világ egy sokkal élhetőbb hely lehetne. 

Kedves Világjobbító Barátom! Én értem, hogy te szíveden viseled a budapestiség, magyarság, európaiság, emberiség és az egész világegyetem sorsát. Azt is értem, hogy a politikába nem azért szándékozol bekapcsolódni, mert a Starbucksban unalmas a munka, keveset keresel és lenéznek a csajok. Vagy ha már a papád nagy ember volt, te sem lehetsz akárki. Azt is készséggel elhiszem, hogy belőled nem lesz egy kövér, cinikus gazember 30 év alatt, ha terveid sikerre vezetnek, és az ország egyik jövendő vezetőjét tisztelhetjük személyedben. Ez utóbbira egyébként kicsi az esélyed, pusztán statisztikai alapon, de nullának nem nevezhető. Így most olyan vagy, mint Schrödinger macskája: kvantum-szuperpozícióban ülsz és nem ülsz egyszerre a miniszterelnöki székben. Ha nem lesz belőled semmi, ami valószínű, akkor örök barátság és tekintsd levelem tárgytalannak. Abban az esetben viszont, ha pályád során olyan helyzetbe kerülsz, hogy az én életemre kihatással lévő gombokat nyomogathatsz bármilyen díszes teremben, akkor egy dolgot kérlek, jegyezz meg: nagyon nem szeretek adót fizetni.

Eleve a fizetni szó egy ilyen esetben komoly eufemizmus, mert valamilyen aktív, önkéntes cselekvést feltételez. Az igazság ezzel szemben az, hogy az adót beszedik, és nem megfizetik. Önkéntességről kábé olyan értelemben beszélhetünk, mint ahogy a rabok is tudják maguktól, merre kell állni a körletszemle során. Maguknak csinálnak bajt, ha okoskodnak. Némelyik mégis megteszi, például az adóhivatal Don Quijotéja, aki visszakérte a pénzét. Minden tiszteletem az övé. Hősökre szükségünk van, bár a legtöbb hős élete így vagy úgy rosszul végződik. De egy utcát már most elneveznék róla szívesen.

Szóval a lényeg, hogy nem szeretek adót fizetni, pontosabban rossz érzéseket kelt bennem, ha elveszik azt, ami minden normális megfontolás szerint az enyém. Mielőtt irigy kutyának, vagy antiszociális elmebetegnek gondolnál, közlöm, hogy nem vagyok az. Sőt, fantáziám is van, nagyon jó elköltési módokat tudok kitalálni saját magamtól, nem kell ebben segíteni. Van családom, vannak hobbijaim, vannak objektív létszükségleteim, és kevésbé objektív, de nekem szubjektív alapon fontos létszükségleteim. Sőt, jótékonykodni is szoktam, nem is keveset. De ez mind lényegtelen, és csak magyarázkodás. Az én pénzemhez akkor sem lenne közöd, ha Habony Árpáddal tubákolnék Ibizán, amennyiben becsületes munkával kerestem az akármennyit.

És mivel te törődsz az emberekkel, ahová a legtöbb definíció szerint én is beletartozom, légyszi törődj velem is annyira, hogy nem tolsz ki velem és nem szavazol meg semmilyen adóemelést. A nagyszerű terveiteket valósítsátok meg másként. Azt mondjátok, annyira korrupt a kormányzat, hogy na. Hát számoljátok fel a korrupciót és legyen ez a forrás a terveitekhez. Az nem járja, hogy adó emelkedik, korrupció marad, és ünneplitek magatokat, mint a magyar szociális rendszer megmentőit.

A semmilyen adóemelés alatt tényleg azt értem, hogy semmilyet. Úgy sem, hogy az egyik adó emelkedik, a másik meg csökken. Ennek a vége mindig az, hogy összességében nagyobbra kell tátani a számat a pénzszivattyú rossz végének a befogadásához. Szóval semmilyet. De tényleg. Ha mégis, szomorú leszek, és azt tudjuk az internetről, hogy ha egy cuki állampolgár kisállat szomorú, akkor a világ rossz hely.

Nem szeretnék budapesti olimpiát. Értelmetlen, megalomán ötletnek tartom, ami évtizedekre megnyomoríthatja az ország gazdaságát, eltorzíthatja Budapest városfejlődési irányait stb stb stb. Az aláírásgyűjtést jó ötletnek gondolom, én is tervezem aláírni az íveket, és pénzt is küldeni a Kétfarkú plakátkampányra. Ezzel együtt a Momentum Mozgalom színre lépését erősen vegyes érzésekkel figyelem.

Az atlatszo.hu és a HVG is interjút közölt a vezetőkkel, akik egyértelműen az olimpia megakadályozásán túlmenő célokat, párttá alakulást, „az Orbán rendszer leváltását” hirdették. Sőt, igazából olimpiát is szeretnének, csak nem most, nem így, nem „azok” zsebébe csorgatva a pénzeket. Az, hogy az olimpia megakadályozása számukra nem is igazán cél, hanem inkább eszköz egy új párt felépítésére, elég egyértelműen átjött mind a két interjúban. Az őket körülvevő lelkesedés is legalább annyira a friss hangnak, az orbántalanított Magyarország reményének szól, semmint az olimpia megakadályozási szándékának. Megkockáztatom, ha az olimpiát a baloldal találta volna ki és a Fidesz fúrta volna meg, akár még az olimpia mellett is zászlót bontottak volna hasonló ifjonti lelkesedéssel.

Én viszont tényleg az olimpiai projektet szeretném veszni látni. Sem most, sem egy baloldali kormány alatt nem szeretnék olimpiát. Azt meg pláne nem, amivel kvázi megfenyegettek, hogy azt a 2-3000 milliárd forintot, amibe szerintük az olimpia kerülne, költsük csak el, de más célokra. Ha az effektív teherviselési arányokat nézem, a 3000 milliárd forintból több millió forint lenne az én saram, amit a rám kivetett adókból terveznek begyűjteni. Na most nekem annak a pénznek az elköltéséről kiváló, saját elképzeléseim vannak. Akár még illeszkednek is az általuk megjelölt prioritásokhoz, például a gyerekeimnek szeretnék belőle minőségi oktatást, magamnak pedig minőségi egészségügyi ellátást vásárolni a piacon.

Tanulságos, amit a Kétfarkú Kutya Pártról mondtak: „mi ugyanis azt mondjuk, be kell jutni a parlamentbe, meg kell reformálni az országot. A MKKP viszont nem mond ilyet.” Hát én ezért szeretem a Kétfarkú Kutya Pártot, titeket meg nem annyira.

Az Oxfam legújabb jelentésében rekordot döntött a „milyen szar világban élünk a szemét gazdagok miatt” versenyben. Most már a leggazdagabb nyolc ember vagyona akkora, mint a legszegényebb 3,6 milliárdé, miután sikeresen leértékelték a szegényeket. A szörnyű hír hallatán mindenki kapát-kaszát ragadhat, de legalábbis adakozhat az Oxfamnak, hogy a következő reportban már a leggazdagabb öt ember legyen vagyonosabb a legszegényebb 100 milliárdnál, ha az Alfa Centauri feltételezett bolygójának feltételezett szegény űrlényeit is beleszámoljuk.

Ezek a számok gyakorlatilag semmit sem jelentenek, és semmilyen értelmes policy-t nem lehet rájuk építeni. Eleve a cél is rossz, hiszen az egyenlőtlenség önmagában nem probléma, a probléma a szegénység. Lefelé nivellálni nagyon könnyű, ahogy azt a hardcore kommunista rezsimek megmutatták. Észak-Koreában a gonosz gumimacin kívül aligha vannak gazdagok, a kiváltságosok kiváltsága max annyi, hogy selyempizsamában kötözik őket a légvédelmi ágyú elé, ha eljött az ő idejük. Ezek az összevetések azt sugallják, hogy a gazdagok a szegények nyomorúságából építkezve lesznek egyre gazdagabbak, ami kábé minden adatnak és józan megfontolásnak ellentmond.

Érdemes közelebből megnézni, miért gazdagok a gazdagok, és miért szegények a szegények. A leggazdagabb embertársaink olyan vállalatok tulajdonosai, mint a Microsoft, Zara, Amazon, Facebook, Oracle stb. Az ő vagyonuk egy fikció, ami a napi részvényárfolyam ingadozások miatt egyik pillanatról a másikra dollármilliárdokkal változhat. Nem arról van szó, hogy a nyomorult Bill Gates naponta egy milliárd pohár tejet iszik meg, míg a szegény afrikai éhező gyerekek szomorúan néznek rá. Ez a szintű gazdagság értelmezhetetlen megélhetési szempontból. Amire a világ szegényeinek szüksége van, az Bill Gatesnek nincs a birtokában. Szétoszthatja a vagyonát, ha úgy tetszik neki (amint ez történik éppen), de ettől önmagában senkinek sem lesz jobb. Eggyel kevesebb gazdag lesz és pont ugyanannyi szegény.

A sokkal jobb kérdés, hogy miért szegények a szegények. Az Oxfam report szerint a globális kapitalizmus tehet erről, ami lazán ignorál két tényt: egyrészt a szegénység trendszerűen csökken a világban, és érdekes módon pont azokban az országokban csökken a leginkább, ahol a legnagyobb mértékben változott a gazdaság szerkezete a szabad piac irányába (pl. Kína). A másik tény, hogy kevés kivételtől eltekintve a gazdag országok szabadabb gazdasági rendszerek, mint a szegény országok. Ha valami a gazdag országokra jellemzőbb, mint a szegényekre, és a szegénységből kilábaló országokra jellemzőbb, mint a szegénységbe beleragadt országokra, az csak rossz lehet, ugye? Logikus.

Az, hogy a gazdag országok gazdagok, tautológia. Ha nem a Forbes lista elejére fókuszálunk, hanem azt nézzük meg, egy átlagos európai miért vagyonosabb egy átlagos afrikainál, akkor két tényezőnek lesz a legnagyobb hatása: egyrészt, ha van ingatlan tulajdona az európai illetőnek, az sokkal többet fog érni, mert az ingatlan értéke a környezetétől függ. Ha egy londoni házat valamilyen csodálatos mérnöki technikával sértetlenül elvinnénk Afrikába, ezzel meg is semmisítenénk a forgalmi értékének döntő részét, bár lakni pont ugyanúgy lehetne benne. Másik tényező, hogy azonos munka esetén a gazdag országban magasabbak a jövedelmek, mert általában magasabbak a jövedelmek. A gazdag országokban az általános gazdagság egy pozitív externália, ahogy a szegény országokban a szegénység egy negatív externália. A nyugati gazdagok puszta létezésükkel folyamatosan pénzt hintenek a környezetükbe, akár szeretnék, akár nem.

Érdekes módon ezt a szegény országok egyszerű lakói pontosan tudják, ezért igyekeznek a gazdag országokkal kapcsolatba kerülni, ahelyett, hogy a globális kapitalizmus igazságtalanságán nyavalyognának. Minden olyan lehetőség, ami az ő sorsukat összeköti a gazdag országokban élő emberek sorsával, számukra egy nyereség. A leggyakoribb módja ennek a kereskedelem, a.k.a globális kapitalizmus. Azt, hogy a szabad kereskedelem kölcsönös előnyökkel jár, már pár száz éve levezették okos emberek, de valamiért ezt mindig újra és újra magyarázni kell. Legalábbis ott, ahol a gender studies diplomával a zsebükben megélhetési mozgalmárnak állt emberek határozzák meg a közbeszédet. Ahol a szegénység az úr, ott nagyon is jól tudják, hogy a napi három dollár, amit a gazdag országokba beszállító üzemben végzett munkájukért kapnak, a megélhetést jelenti, aminek az alternatívája nem egy romantikus vademberség, hanem a megnyomorító és gyilkos szegénység. Az Oxfam és társai nem a globális szegényeken segítenek, hanem a jóléti társadalmak lecsúszott polgárai számára árulnak egy drogot, ami az irigység és felsőbbrendűség érzés receptorait bizsergetve két Starbucks műszak között elfeledteti a saját relatív nyomorúságukat.

A szecesszió (secession) egy újabb keletű politikai hívószó, amerikai kontextusban a tagállamok azon (feltételezett) jogát értik alatta, hogy ha a szövetségi kormány politikája nem tetszik nekik, akkor kiváljanak az unióból. Barack Obama 2012-es újraválasztása után konzervatív tagállamokban, például Texasban indultak online petíciók a kiválás érdekében. A texasi petíciót 125 000 ember írta alá, ami persze az állam 27 millió lakosához képest nem sok, de a hasonló petíciók támogatottságához képest jelentősnek mondható. Egy 2016-os közvélemény kutatás szerint Hillary Clinton elnökké választásának esetére a texasi lakosok 40 %-a a kiválást támogatná. Trump megválasztása után az amerikai baloldal is felfedezte a kiválás elméleti lehetőségét, például a kaliforniai progresszívok körében, akik inkább élnének egy független kaliforniai államban, mint hogy egy washingtoni elnök megfossza őket a szövetségi kormány által biztosított privilégiumoktól.

Európában egyaránt vannak szövetségi és egységes jellegű államok. Az európai integráció nem titkolt célja egyfajta szövetségi szuperállam létrehozása lenne, vagy inkább lett volna. Kellően nagyban gondolkodó fajtársaink időről időre a világállam illúziójával is előállnak, ami az egész emberiséget valamilyen nagy politikai összeborulásban egyesítené. Ennek létezik az a verziója, amikor az emberiség végre felismeri egy konkrét vezér/nemzet/vallás/politikai gondolat elképesztő nagyságát és igazságát, és a lábaihoz (bálványai elé) borulva fogad hűséget neki. Lájtosabb verzióban valamilyen szerves fejlődés vezet oda, hogy országok helyett világkormány legyen. A jövővel foglalkozó sci-fi irodalomban és filmművészetben szintén népszerű téma a világkormány, esetenként galaktikus méretekben, hol jóindulatú idióták gyülekezeteként, hol pedig gonosz főhatalomként ábrázolva, ami ellen hőseink harcolnak.

Szabadságpárti oldalról nézve ellentmondó következtetésekre juthatunk, ha azt vizsgáljuk, a sok kicsi, vagy a kevés nagy állam szarik-e bele jobban az emberek életébe. A sok, kicsi ország előnye lehetne az államok közötti verseny, például adózás és egyéb életkörülmények tekintetében. Az egyetlen világkormánytól nem lenne hova menekülni, ha a gonosz főhatalom verzió jön be, de békésebb kontextusban is sok előnye lehet annak, ha időnként át lehet költözni egy másik szabályozási rendszer hatálya alá. Másik oldalról a gazdaság működését nagyban segíti, ha egységesek a szabályok, nem százfelé kell különböző rendszereknek megfelelni, nem telik el két hét azzal, hogy egy szállítmány átjusson tíz vámhatáron azért, hogy megtegyen egy akkora földrajzi távolságot, amit egyébként három Red Bullal egy jó sofőr egy nap alatt letolna.

Magyarországon az integráció baloldali és liberális toposz, amivel szemben a jobboldal eredendő gyanakvással viseltetett. Orbán Viktor személyében jutottunk el addig a jobboldali vezetőig, aki szemlátomást kiválóan érzi magát az európai mocsárban, ahol a gólya süket és vak, a többi béka pedig olyan naiv, hogy ötödszörre is elhiszi, a kölcsönkért legyet azért nem tudjuk visszaadni, mert időközben elrepült. A baloldal számára keserves csalódás volt, hogy OV ellen felesleges Brüsszelben panaszkodni, nem fogják leváltani, de még elfenekelni sem. Komoly esélye van annak, hogy OV egy idő után megunja az itthoni kisvonatozást, és európai méretekben fogja tolni a hatalomtechnikát. Magyar miniszterelnöknek talán sosem volt akkora nemzetközi (el)ismertsége, mint most, és ne legyünk naivak, az a lábszagú koktél, amit sok cukorral annyi honfitársunk szívesen letol, másoknak is fog ízleni Európa szerte.

Szóval, ha Brüsszel nem lesz a szigorú, de igazságos tanítóbácsi, aki fülledt kamaszálmainkban a nádpálcával kiméri ránk megérdemelt büntetésünket, Orbán Viktort pedig nem hogy leváltani nem fogják, de simán megérhetjük, hogy az európai populizmus koronázott királya válik belőle, akkor itthon is érdemes lenne a szecesszió témáját a művészeten kívül is napirendre venni. Leszámítva a gazdaság szerkezetét torzító támogatási politikát, aminek végső haszna egy szűk kör zsebébe vándorol, nem sok minden jön Brüsszelből, aminek örülni kéne. Az európai szuperállam minden valószínűség szerint nem fog létrejönni. Az európai szabályozás egyre bonyolultabb, egyre fojtogatóbb. A valódi innovációt nem a brüsszeli politikák, hanem a vállalkozások cselekvési szabadsága szolgálja, amiből egyre kevesebb marad. Az Európai Unióból való kiválás téma kellene, hogy legyen, és nem csak a szélsőjobb számára.

De miért kéne megállni az Európai Unióból történő kiválásnál? Az alapvető felállás, ami az USA-ban is zavarja a népeket, itt is megvan. Budapest és Hódmezővásárhely nem fog egyfelé szavazni, nem lesz olyan vezető, aki mindenkinek megad mindent, amire vágyik, plusz még elveszi a másiktól is azt, amiről én nem szeretném, hogy legyen neki. A modern politika lényegét talán az a képzeletbeli játék írja le legjobban, ahol 100 embertől 100 körben elvesznek fejenként 1000 forintot, és körönként kiosztanak egyvalakinek 50 000 forinot. Ha a 100 körnek vége, ott lesz mindenki 50 000 forinttal szegényebben, de sokan boldogan, mert az ölükbe hulló 50 000 forint élménye kárpótolja őket a folyamatos vérszívásért. Akinek ez a játék nem tetszik, az ne várjon semmi jót a demokratikus folyamattól.

Nincs garancia arra, hogy a demokrácia kisebb méretekben jól működik, de több esélye van, hogy működjön. Az érdekek eredendő inhomogenitása, amit a demokratikus politika változatos hazugságokkal próbál takarni, egy városban is megvan, de nem feszíti szét olyan mértékben a rendszer kereteit, mint egy országban. Magyarország nem kicsi, Magyarország túl nagy. Budapest érdekei nem hogy nem egyeznek az elmaradott vidék érdekeivel, de azzal szöges ellentétben állnak. Budapest önmagában egy fejlett régiónak számít az Európai Unióban. Ez a fejlettség nem kis részben a vidék elmaradottságából táplálkozik, azzal egyfajta kölcsönös parazita viszonyban áll. A képlet nem olyan egyszerű, mint hogy a budapesti emberek adójából fizetik a szabolcsi segélyeket, de ez is benne van, természetesen. Ugyanakkor az elmaradott vidékek fejlődését a Budapesten székelő, jól fizetett bürokrácia és haveri gazdaság is nagyban gátolja.

Amit fontos megőrizni, az a költözés szabadsága és a szabad kereskedelem. Ezek közül egyik sem olyan dolog, amit létre kell hozni. Amióta emberek élnek a Földön, azóta költöznek és kereskednek egymással. Ezektől a szabadságoktól meg lehet fosztani embereket, mesterséges akadályokat lehet állítani az útjukba. Ha ilyenek nincsenek, akkor ezek maguktól, mindenféle felső ösztökélés és jóváhagyás nélkül is működnek. Magyarország, mint földrajzi, kulturális, nyelvi rendszer létezik, és nem is csak a jelenlegi országhatárokon belül. Ha valahol, hát pont itt nem kell magyarázni, hogy a nemzet és az állam nem azonos. Az európai integrációban a hagyományos állami funkciók jelentős része kikerült a magyar államhatalom kontrollja alól. Ha ezeket visszaveszik, semmi nem indokolja, hogy országos szinten tartsák őket. Legyen Magyarország az egymással versengő, kereskedő, egymást inspiráló, autonóm városok országa.

A mai nemzetállamok kevés kivétellel bevándorlás eredményeként jöttek létre, vagy bevándorlások sorozata alakította ki azt a speciális jellegüket, ami a konzervatívok számára megőrzendő értéket képvisel. Az emberi faj vándorlásaival benépesítette a Földet. Ahol az emberek rosszul éltek, onnan elmentek. Ha jobb helyet találtak, ott maradtak. Az el- és bevándorlás nem valamilyen aberráció, hanem az emberi viselkedés normája.

Az európai államok a huszadik századra jutottak oda, hogy gátat szabjanak az emberek többé-kevésbé szabad ki- és belépésének, ami a korábbi időszakokra jellemző volt. A határok többé már nem csak térképre rajzolt vonalakat, fokozatosan, átmenetekkel érzékelhető nyelvi, kulturális és gazdasági változásokat jelentettek, hanem konkrét fizikai akadályokat, amelyeken csak a megfelelő papírok birtokában lehetett átkelni.

A határok szilárdulása ellenére a jó gazdasági helyzetben lévő országokba korábban nem látott tömegek vándoroltak, mind a szegényebb európai országokból, mind a többi kontinensről. Az ötvenes-hatvanas években a megszűnő gyarmatbirodalmakból és a nyugati ipar munkaerő éhségét kihasználva a dél-európai országokból is milliók mentek északra és nyugatra. A hetvenes-nyolcvanas években a nagy nyugat-európai országok gazdasági helyzete valamelyest romlott, de a bevándorlás folytatódott, hiszen a relatíve rossz nyugati viszonyok is sokkal jobbak voltak, mint ami helyben várt volna ezekre az emberekre. Azóta pedig a folyamatos, egyenletes ütemű vándorlás, és az időnként jelentkező nagyobb bevándorlási hullámok váltogatják egymást. Ebben a történetben az elmúlt két év kiugró értékei csak ütemváltást jelentettek, az alapvető minta már adott volt. A bevándorlás folytatódni fog, ahogy mindig is folytatódott, ahogy a biológiai logika szerint folytatódnia kell.

A bevándorlókkal szembeni ellenérzés, a xenofóbia éppen olyan ősi jelenség, mint a vándorlás maga. Az idegen mindig gyanús volt, eltérő nyelve, külseje, szokásai miatt. És hát azért, mert idegen, nem tudunk róla semmit, nem ismerjük a családját, kapcsolatait, lehetőségeit. Ez nem csak afféle belénk nevelt rosszfejség, ennek túlélési értéke volt. A bevándorló feladata volt az, hogy ezekkel az ellenérzésekkel szemben is boldoguljon. Szorgalmával, kedvességével, a törvények és szokások kínos betartásával kivívja a befogadó közeg elismerését. Többségüknek ez sikerült is.  

A destruktív, a befogadó ország polgárai számára komolyan zavaró, életminőségüket rontó, szélsőséges esetben életüket fenyegető bevándorlás békeidőben egyáltalán nem normális dolog. A bevándorló ahhoz, hogy a szabad piacon saját magát és családját el tudja tartani, legalább akkora értéket kénytelen átadni az őt befogadó környezetnek, mint amennyit a környezetből magáévá tett. Ez az érték jellemzően tudás és munka volt, vagy valamilyen speciális szaktudás, vagy csak nyers emberi erőfeszítés. Időnként pénzbeli vagy kapcsolati tőke, mint a kelet-európai zsidó bevándorlóknál. A bevándorlás a befogadó országok számára egyértelmű, mérhető gazdasági haszonnal járt. Nem véletlen, hogy a földesurak tárt karokkal fogadták a telepeseket, akik az elnéptelendett vidékekre visszahozták az életet.

A XX. század nem csak a határok lezárásának, és az ennek ellenére fokozódó bevándorlásnak az időszaka, hanem a ma ismert jóléti állam is a század találmánya. Állami nyugdíjrendszer és munkanélküli ellátás a század első évtizedeiben kezdett kiépülni Angliában. Általános, állami egészségügyi ellátás a második világháború után.

A jóléti állam és a szabad bevándorlás nagyon rossz kombináció. Onnantól kezdve, hogy a bevándorló már nem csak a szabad piacon értékesített munkaerejét fordíthatja boldogulására, hanem különböző jogcímeken állami ellátásban részesül, megváltozik az alapvető szociális és gazdasági modell, ami korábban a bevándorlást ésszerű keretek között tartotta, és egyfajta minőségbiztosításként működött a befogadó ország lakói számára. Az állami segélyen élő bevándorló okkal népszerűtlen. Soha, egyetlen ország számára sem okozott problémát saját lustákat, saját élősködőket előállítani. Nem csoda, hogy nem kell a másé.

A negatív hatások nem csak ott jelentkeznek, hogy a már bevándorolt idegen viselkedése a lecsökkent alkalmazkodási kényszer miatt megváltozik. A kihasználható jóléti állam olyan ígéret földjeként lebeg a szegény országok tömegei előtt, ami olyanokat is vándorlásra késztet, akik enélkül inkább otthon maradnának. Az nem akkora sztori, hogy Juszuf nagybácsi három műszakban tolja a német üzemben a fárasztó munkát, és ennek eredményeként majd az ő gyerekei kicsit jobban élhetnek. Az már inkább, ha Juszuf nagybácsi megjelenik munkaidőben a segélyből vett autójával az otthoni faluban.

Az, hogy a mostani terrorista hullám, ami első-második-harmadik generációs bevándorlók követnek el, mennyire írható a jóléti állam számlájára, vitatható. Szerintem nagyrészt ez is abból adódik, hogy a céltalan, tengődő élet, amit a jóléti állam lehetővé tesz, súlyos lelki torzulásokhoz vezet. De kétségtelen, hogy nem csak parazita életmódú emberekből lesz terrorista, és sokan már eleve ezzel a céllal érkeznek a háborús övezetekből. Így azt nem állítom, hogy a jóléti állam felszámolásával, vagy legalább a bevándorlók számára elérhetetlenné tételével a terrorista fenyegetés egycsapásra megszűnne. Viszont azt igen, hogy a jóléti intézmények nélkül a bevándorlók száma erősen csökkenne, és ami sokkal fontosabb, a bevándorolt emberek minősége javulna. Ez a javulás vélhetően a bevándorolt közösségek önkontrollját is erősítené, ami a terrorista veszélyt is segíthet csökkenteni.

Miért nem egyszerűbb bezárni a határokat, és nem engedni be senkit? Egyrészt, ahogy korábban kifejtettem, a bevándorlás komoly nyereséget jelent a befogadó országok számára. Bár sokszor hivatkoznak a képzetlen, egyszerű munkát végző helyiekre, mint a bevándorlás kárvallottjaira, ez egyáltalán nem biztos, hogy így van, vagy hogy így kell legyen. Az átlag Joe vagy Helmut hatalmas előnyben van az átlag Rajeshsel vagy Mohameddel szemben. Ha más nem, hát anyanyelvi szinten beszéli az adott ország nyelvét. A bevándorlók jelenléte piacképes tudássá teszi ezt az erőfeszítés nélkül megszerzett készséget, ami nem sok mindenről mondható el egyébként. Ha nem korlátoznák minimálbérrel és más szabályozásokkal a bevándorlók profitábilis alkalmazását, akkor az átlag Joe-k és Helmutok lennének azok, akik ezáltal egy szinttel feljebb léphetnek a relatív viszonyrendszerben.

A másik szempont, ami nekem még fontosabb, bár ezzel libertárius körökben sem mindenki ért egyet, elvi. A menekülő emberen segíteni erkölcsi parancs, és számomra mindegy, hogy valaki a tényleges életveszélyből menekül, vagy „csak” a kilátástalan, fenyegető életkörülmények közül. Mindenki bevándorlók ivadéka, a kérdés csak az, hány generációt kell visszamenni ahhoz, hogy a mostani lakhelyétől távol született ősökhöz eljusson. Mindenkiből lehet még menekült. Ha van arra mód, és van, hogy segítsünk, akkor segíteni kell. De a segítség nem lehet egyenlő a kontrollálatlan, destruktív bevándorlással, vagy a szépelgő, vállvonogatós passzivitással. A piaci mechanizmus a legjobb szabályozási rendszer, ami ha teljesen meg nem is szünteti, de legalább láthatóvá teszi a parazita viselkedést. Ha a bevándorlók a szabad piacról kénytelenek megélni, az automatikusan biztosítja, hogy értékteremtő, hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. Akinek pedig ez nem tetszik, az otthon maradhat.

Az EU politikai hulla, akit a píárosok néha felöltöztetnek és kirakatba tesznek, hogy úgy tűnjön, még van élet benne. De lassan már erre sem lesz szükség, pihenhet csöndben a hűtőkamrában. Feltűnés nélkül elhunyt, temetés később vagy sosem, hisz a rokonok már el is feledkeztek róla.

Magyarország számára nagyon is reális jövőkép, hogy 10 vagy 20 év múlva nem lesz európai közösség, visszatérünk a nemzetállamok Európájához. A liberális értelmiség azon részének, akik az európai integrációban Mucsa örök meghaladásának a lehetőségét látták, ez a kimenet vélhetően csalódást, a reménytelenség érzését fogja okozni. A szélsőjobb feltehetően ünnepelni fog, hiszen ők mindig is gyanakvással tekintettek arra a lehetőségre, hogy angolul kelljen zsidózni a parlamentben, különben még a zsidók sem értik, hogy nekik itt most kifele áll.

De mivel járna egy HUXIT? Ami nagy valószínűséggel nem Magyarország kilépésével, valamilyen nagyszerű asztalborogatós üvöltözéssel fog megtörténni, hanem simán bezárják a kocsmát és mindenki hazamegy.

A HUXIT elsődleges vesztese a magyar politikai osztály lenne. Az EU csatlakozással olyan mázlijuk volt, mint a menyétnek, akit bezártak éjszakára a tyúkketrecbe. Amikor a bürokratikus inkompetencia a kelet-európai, gátlástalan fifikával találkozik, ott valaki élete legjobb idejét fogja élni, és ez nem a túlfizetett csősz lesz. A többi menyét úgyis nekik szurkol, mert menyétként szeretjük a menyéteket, no meg hátha dobnak majd kifelé egy pár véres fejet és lábat a többi menyétnek is.

Az a vágy, hogy az EU politikai gépezete a magyar közéletet tartósan pozitív irányba fogja befolyásolni, naivnak bizonyult. Azok a fékek és ellensúlyok, amelyeket az EU intézmények jelentenek, gyengébbnek bizonyultak, mint az a pótlólagos mozgástér, amit a magyar politikusok a megszerezhető zsákmánnyal és a döntéshozatali mechanizmus széttrollkodásának a lehetőségével kaptak. A magyar miniszterelnök nem az EU ellenében vált azzá, ami, hanem meghatározó részben éppen az EU miatt, az EU hátán, az EU sikeres használatával. Bizonyos értelemben jobb európai játékos, mint Angela Merkel, hiszen a német kancellár jóval kevésbé tudja bejátszani az európai mozgásteret, sokkal több időt és energiát kell a saját országára fordítania.

Abba nem mennék bele, hogy lehetett volna-e más az európai integráció története. Nem lett, ott vagyunk, ahol, illetve ahol hamarosan már nem leszünk. Az sem célom, hogy az EU utáni Európát felskicceljem, mert fogalmam sincs, milyen lesz. Ami biztosnak tűnik, hogy az államból élősködő, járadékos tőkés és földbirtokos osztály bevételei számottevően csökkennek, ha nem lesznek EU források, EU támogatások. Az EU-tól gyakorlatilag büntetlenül lehet lopni, hazafias cselekedetté nemesül a korrupció. És ne legyenek illúzióink, a mi oligarcháink nincsenek egyedül ezzel Európában, tízezrével vannak hasonló milliárdos egzisztenciák keleten és nyugaton egyaránt. Nem tudom, lesznek-e majd nosztalgikus EU partik az ibizai szórakozóhelyeken, ahol Junckernek öltözve veregetik egymás hátát és sírnak a koktéljukba a mostani pénzszerzők és kijáróemberek. Azt sem tudom, hogy a nem pénzszerzők és nem kijáróemberek mekkora hányada fog maga is nosztalgiával visszatekinteni arra az időre, amikor a legkisebb faluban is szabadtéri edzőpálya épülhetett 120 millió forintból, 60 % korrupciós hányaddal. Amit sejteni vélek, hogy nem lehet mindenki menyét, és ha te tyúk vagy, akkor nem olyan nagyon jó ötlet egy szenilis idiótára bízni a tyúkketrec kulcsát.

Az előző bejegyzésben leírtam, miért lenne rossz gondolat állami oldalról korlátozni a lakások bérbeadói és bérbevevői közti szerződéses szabadságot, különös tekintettel az ár megállapítására. Az intézkedés várható következménye nem a bérlők paradicsoma lenne, ahol kevesebb pénzből a jelenlegi szinten ki tudják elégíteni lakhatási igényeiket, hanem szimpla lakáshiány, ahol a fizetőképes bérlők sem találnának megfelelő lakásokat.

Egy másik gondolat, ami rendszeresen fel szokott merülni az ilyen vitákban, az állam által épített és működtetett bérlakás rendszer lenne. Ez látszólag piackonformabb és mindenki számára kielégítőbb megoldás, hiszen a tulajdonosok továbbra is tetszésük szerint rendelkezhetnének a lakásukkal, ugyanakkor a bérlők egy bizonyos hányada piacon kívüli megoldással jutna lakáshoz. Hümm, ez egy olyan dolog, ami még a szőrös szívű piacbarát kapitalistáknak is megfelelne? Hát nem.

Először is, ilyen már volt. A szocializmusban leginkább az állam épített lakásokat, amit aztán különböző alapon kiutaltak családoknak. Én is egy ilyen városban nőttem fel, ahol a nyolcvanas évekig gyakorlatilag mindenki állami bérlakásban lakott. A szocialista iparvárosokban nagyjából szabályozni lehetett, hogy ahány ember a gyárakban dolgozott, annyit el is lehessen helyezni. Más meg nem volt bolond, oka sem volt, odaköltözni. A lakások, környékek, egyformák voltak, komoly feszültségekre, irigykedésre nem emlékszem, bár nem volt nyilvánvaló, hogy egy négyfős családnak az egyik esetben miért jutott két szoba, a másik esetben meg három. Ezzel szemben már Budapesten súlyos egyenlőtlenségeket okozott, ahogy a tanácsok a lakásokkal gazdálkodtak. Máig kiható vagyoni következményei vannak annak, hogy kinek utaltak ki a Rózsadombon, kinek meg a kőbányai lakótelepen állami lakást. Ha van olyan rendszer, ami negatív ösztönzőkkel helyezkedésre, irigykedésre, kapcsolatok mozgatására, törvénytelen szívességek nyújtására és elvárására épül, az az állami lakásgazdálkodás.

Na de most már nem a szocializmusban élünk. Szóval mi lenne, ha az állam nagyszabású lakásépítésbe kezdene, amit aztán valamilyen áron (erről később) kiadnának a saját lakással nem rendelkezőknek?

1) Honnan lenne telek?

Lakásokat nyilván oda érdemes építeni, ahol az emberek szívesen laknak. Ott viszont kevés és drága a beépíthető terület. Az állam vagy beszállna a telkekért folyó versenybe, amivel még jobban felverné az árakat, vagy erőszakkal juttatná magát területekhez, kisajátítások és egyéb hatalmi szivatások útján. A piaci rendszerben drága telekre drága lakás épül. Ha az állam is piaci módon közelítné meg a problémát, akkor a bekerülési költséggel arányos bérleti díjakat kéne szabnia, ami pont azokat a szegény embereket zárná ki, akiknek a saját lakás megszerzése lehetetlennek tűnik, és leginkább rá lennének szorulva egy állami rendszerre. Ha a drága lakást olcsón adnák, azzal egyrészt meghiúsulna, hogy az állami építkezés legalább nullszaldó körüli projekt lehessen, tehát egy potenciálisan végtelen pénzégetés venné kezdetét, másrészt hatalmas versenyt generálna a potenciális bérlők részéről, hiszen ki ne akarna olcsón egy szuper lakásban élni?

Ha az állami lakások olcsó telkekre épülnének, azzal a helyzet valamit javulna, de az olcsó telkek ott vannak, ahol ma sem akar senki lakni. Azokra a helyekre száműzni az állami lakásbérlőket, ahol a telkek szinte vagy ténylegesen ingyen vannak, a szegénység konzerválását jelentené. De ezeken a helyeken eleve értelmetlen lakásépítésben gondolkodni, hiszen tömegével vannak olcsó ingatlanok. Nem az elnéptelenedő falvakban gond a lakhatás, hanem Budapesten.

2) Ki építené ezeket a lakásokat?

Az építőiparban is óriási probléma a munkaerőhiány. Nincs ács, kőműves, szobafestő. Új projekteket éves határidővel vállalnak elkezdeni. Ha még az állam is építkezne, ez a helyzet tovább romlana. Valószínűsíthető, ahogy a telkeknél is, hogy a beinduló állami lakásépítések kiszorító hatása csökkentené a magánszemélyek és vállalkozások építéseit, tehát az összes épített lakás száma messze nem nőne annyit, mint amennyit a program támogatói gondoltak.

3) Mi lenne ezeknek a lakásoknak a jövője?

Ez szorosan összefügg a bérleti díj kérdésével. Ha az állam vállalkozóként, piaci áron vett telekre építene jó minőségű lakásokat, és ezeket piaci áron adná bérbe, azzal a szegények lakáshelyzete nem sokat javulna, viszont a rendszer legalább valamennyire fenntartható lenne. Jutna pénz karbantartásra, felújításra is. De az állami beavatkozást sürgetők aligha arra gondolnak, hogy a hipszter fiataloknak legyen nagyobb választék drága bérelhető lakásból addig is, amíg saját lakást vesznek. Ők a szegényeken szeretnének segíteni. A szegényeknek viszont definíció szerint nincs pénze. Ha a bérleti díj alacsony, azzal nem csak az eredeti beruházás lesz durván veszteséges, de az idővel felmerülő felújítási költségek fedezete is kérdésessé válik. A hirtelen jobb körülmények közé kerülő szegény családnak még a nagyobb lakás rezsijének a kifizetése is komoly teher lenne, aligha várható el tőlük, hogy saját pénzen javítsák ki a tetőt, vagy vakolják újra a falakat. Ennek a vége reménytelenül lepusztuló, slumosodó állami bérlakás negyedek lennének, ahogy történt a szocialista lakótelepek egy részével is.

4) Mit tehetne az állam, ha mindenáron tenni akar valamit?

Semmit. Na jó, ez politikailag nehezen eladható. Amit tehetne, az a jelenlegi szabályozási korlátok csökkentése, mind a beépíthető területek, mind az épített lakások vonatkozásában. Másik dolog, amit tehetne, a lakásépítés költségeire ráépülő adók csökkentése. Harmadik a felelős gazdálkodás, amivel az állam finanszírozása igénye csökkenne, ezáltal a kamatok nem csak a mostani, rendkívüli helyzetben, de tartósan alacsonyak maradnának. A negyedik a hatékony rendfenntartás és igazságszolgáltatás, amivel a rosszabb hírű környékek megítélése javulna. Ötödik a közlekedés átgondolt fejlesztése, ami nem feltétlen újabb és újabb metró, villamos stb vonalak építését jelentené, hanem például az Uberhez hasonló vállalkozások be nem tiltását, a magánszolgáltatók beengedését állami vagy kvázi-állami monopol területekre. A hatodik a szegényebb vidékeket specifikusan sújtó korlátozások, például minimálbér eltörlése, amivel talán az ott élők a költözés helyett más esélyt is találnának. A sort még hosszan lehetne folytatni, de a lényeg annyi, hogy ha az állam megszűnne megoldás helyett probléma lenni, akkor nem kéne ilyeneken agyalni, mint az állami lakásépítési program.  

Az elmúlt két évben jelentősen nőttek a budapesti lakásárak és bérleti díjak. Ennek hatására felerősödtek a hangok, miszerint a lakáspiac állami szabályozásra szorul, főleg a bérlők érdekeit szem előtt tartva. Az alábbiakban egy kis gondolatkísérletet viszek végig arra vonatkozóan, milyen várható következményekkel járna, ha az állam a „nép panaszát” meghallgatván az eddigieknél drasztikusabban beavatkozna a bérbeadók és bérbevevők szerződéses viszonyaiba.

A kiinduló feltételezés az, hogy az úgymond „elszállt” bérleti díjak miatt az állam maximálja a bérleti díjak összegét, és egyben különböző módokon korlátozza a felek szerződéses szabadságát. Ennek a korlátozásnak lesznek bizonyos esetei.

A kísérlet érdekében azt feltételezem, hogy a korlátozás abszolút lesz, a hozzárendelt szankciók miatt a szokásos kijátszás, pl. hogy a szerződésre a maximált árat írják, de valójában többet fizetnek, vagy bármilyen más módon növelik a bérbeadó hasznát a maximált árhoz képest, nem fog működni. Ugyancsak a modellezés érdekében feltételezem, hogy a bérlők sem nyerészkedhetnek azzal, hogy albérlőket vesznek maguk mellé, akiktől arányosan több pénzt kapnak, mint amennyi a lakás hatóságilag megszabott bérleti díjából következne.

1. eset: maximált árak, de teljes szerződéses szabadság

Ebben az esetben a bérbeadó és bérbevevő az eddigiekhez hasonlóan szerződhet, de a lakást nem lehet drágábban kiadni, mint a maximált ár. Ha volt egy lakás, amit eddig mondjuk 100 000 forintért béreltek havonta, de innentől kezdve csak 60 000 forintot lehet érte elkérni, akkor a két fél tetszése szerint folytathatják vagy befejezhetik a bérleti viszonyt, ugyanakkor a tulajdonos másnak sem fogja tudni 60 000 forintnál drágábban kiadni a lakást.

Ebben az esetben azok a bérlők jól járnak, akik és ameddig a lakást a korábbinál kedvezőbb áron tudják bérelni. A tulajdonos választhat, hogy elfogadja az alacsonyabb díjat, vagy a szerződés szerinti feltételekkel felmond a bérlőnek, a lakást pedig eladja vagy maga használja tovább.

A bérelhető lakások iránti kereslet megnő, hiszen mindazok, akik a 100 000 forintot nem tudták kifizetni, a 60 000 forintot viszont igen, megjelennek bérlakás keresőként a piacon. Ők lehetnek vidékről felköltözők, szüleiktől különköltözők, társbérletből egyéni megoldás felé mozdulók, válófélben lévők stb.

A másik oldalon visszavonulhatnak azok a lakáskiadók, akiknek 100 000 forintért megérte kiadni a lakást, de 60 000 forintért már nem éri meg. Ilyenek lehetnek azok a tulajdonosok, akik hitelből vettek kiadás céljára lakást, és a törlesztőrészlet 60 és 100 000 forint között van, vagy azok, akiknél saját családon belül is lenne igény a lakásra, de eddig a kedvező bevétel miatt inkább kiadták stb.

A megnövekedett kereslet és lecsökkent kínálat miatt hiány lesz, a potenciális bérlők egy része nem jut lakáshoz. Ráígérni nem tudnak, mert a tulajdonos a szankciók miatt nem fogad el semmilyen pénzbeli vagy természetbeni kompenzációt a kötött bérleti díjon felül. A hoppon maradt lakáskeresők megpróbálhatják családon belül megoldani a lakhatásukat, vehetnek saját lakást, vagy mehetnek az államhoz panaszkodni.

A lakásárakra gyakorolt hatás érdekes kérdés. Alapvetően negatív hatásra számítanék, hiszen a lakás, mint bevételi forrás értéke lecsökkent (ezért a befektetési célú kereslet is csökken), illetve a kínálati oldalon megjelennek azok, akik korábban bérbeadták a lakást, most inkább eladnák. Ugyanakkor a keresleti oldal is meg fog nőni valamelyest, hiszen elegendő számú bérelhető lakás hiányában sokan kényszerűségből fognak vásárolni. Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy a lakásárak csökkennek.

Összességében a változással jól jártak azok, akik megmaradnak a kedvezőbbé vált bérletükben, vagy olyan szerencsések, hogy ezekkel a feltételekkel is találnak bérelhető lakást. Rosszul jártak azok, akik bérbeadták a lakásukat, illetve azok, akik nem találnak maguknak bérleményt.

Azt nem jelenteném ki, hogy minden lakástulajdonos rosszul járt, hiszen aki saját tulajdonú lakásban lakik, azt a változás közvetlenül nem érinti. Ha növelni akarja a lakásvagyonát (kisebb lakásból nagyobba, rosszabb környékről jobb környékre költözne), akkor a csökkent árakon nyerhet, ha realizálni akarja a vagyonát (nagyobb lakásból kisebbe költözne, vagy más célra pénzt venne ki a lakásból), akkor az áresés őt is negatívan érinti.

2. eset: maximált árak és bérbeadó által felmondhatatlan szerződés

Ez az eset annyiban különbözik az előzőtől, hogy a tulajdonos nem léphet ki a számára kedvezőtlenné vált helyzetből, csak ha a bérlő mond fel (a kísérlet kedvéért megint feltételezzük, hogy „okosba” nem lehet megoldani a dolgot). A jelenlegi bérlők itt jobban járnak, mert nem teszik őket utcára, a tulajdonosok meg rosszabbul, mert beleragadnak a számukra előnytelen konstrukcióba, nem tudják mondjuk a saját gyereküknek átadni a lakást. Eladni is csak úgy adhatják el, hogy a bérlő marad a lakásban, ami nyilván jóval alacsonyabb árat jelent. Hosszabb távon a bérlők is meg lesznek kötve, hiszen ha felmondanak, nagy valószínűséggel nem tudnak másik bérleményt találni. Inkább maradnak abban a lakásban, ami esetleg már méret vagy elhelyezkedés szempontjából nem felel meg nekik. A tulajdonos csak arra számíthat, hogy egyszer elmennek a nyakán ragadt bérlők, amely esetben másnak aligha fogják kiadni a lakást. Az előző esetnél lassabban, de itt is biztosan csökkenni fog a bérelhető lakások száma, ami a megnövekedett keresletet nem fogja kielégíteni. További negatív hatásként a lakások lepusztulnak, hiszen a tulajdonos ellenérdekelt lesz minden állagmegőrző vagy értéknövelő beruházásban. Örül is neki, ha pusztul a lakás, hátha elmennek végre a bérlők.

3. eset: maximált árak, és bérbeadó által felmondhatatlan, de bérlő által átruházható szerződés

Ebben az esetben a kedvező árú bérlés vagyoni értékű joggá válik, amivel a bérlő rendelkezhet. A tulajdonos kára még nagyobb, mert a bérlőtől sosem szabadul meg, mindig lesz helyette más, aki a hatóságilag maximált áron kiveszi tőle a lakást. A jelenlegi bérlők haszna itt a legnagyobb, függetlenül attól, hogy a bérleti jog átadásáért kérhetnek-e pénzt vagy sem (ha igen, az egyértelmű – ha nem, akkor is felhasználhatják cserealapként egy másik, hasonló bérlővel történő lakáscseréhez, vagy családon belül továbbadhatják a jogot).

Összességében megállapítható, hogy az állami beavatkozás csak azoknak kedvezne, akik most is bérelnek lakást, és leginkább csak akkor, ha számukra ez többletjogokat eredeztetne. A lakáspiac rugalmassága mindenképp csökkenne, a beruházási és karbantartási hajlandóság visszaesne. A változás látható vesztesei a tulajdonosok lennének, láthatatlan kárvallottjai pedig azok az emberek, akik saját lakás híján bérelnének, de a megváltozott feltételekkel nem tudnak. Rájuk nem szokás gondolni, pedig köztük vannak azok a szegénységből kiemelkedők, akik egy jobb élet lehetőségét saját munkájukkal igyekeznek megteremteni. Ők maradnának a reménytelen régiókban, sokadmagukkal összezsúfolva ilyen-olyan szükséglakásokban, vagy annak az államnak a nyakán, aki most sem tud gondoskodni szegényeiről, és akinek a politikai cinizmusára bízvást apellálhatnak szavazatukat ilyen-olyan támogatásért kínálgató honfitársaink.

Rendszeresen felbukkanó téma a sajtóban és blogokon a magyarországi bérhelyzet. Miért annyi, amennyi, sok vagy kevés. Hogyan lehet egyszerre munkanélküliség és krónikus, növekvő mértékű munkaerőhiány.

Ami talán újdonság, hogy a hagyományos hiányszakmák (programozó, gépészmérnök) mellett egyre többet hallani arról, hogy egyszerű, könnyen betanítható munkákra sincs elegendő ember (lásd balatoni vendéglátás körüli nyafogás az idei szezonban). Az utóbbival kapcsolatban a kézenfekvő megoldás, amit sokan javasolnak, főleg baloldali blogokon, a béremelés lenne. Ez valószínűleg tényleg megoldaná a helyzetet, hiszen havi nettó fél misiért elég sokan elszegődnének a Balaton mellé hekket sütni vagy felszolgálni. A munkaerőhiány okaként többnyire a külföldi munkavállalás népszerűségét hozzák fel. Ugyanannyi pénzért nem lenne rossz opció itthon robotolni a dohos londoni társbérlet helyett (a British Museum elkötelezett rajongóit és a zsigeri Orbángyűlölőket kivéve).

Hogy miért nem teszik ezt a munkaadók? A válasz politikai tábortól és vérmérséklettől függően: a) gonoszságból, b) mert az állam megfojtja őket az adókkal, c) nem jutott még eszükbe ez a kiváló megoldás. A b) pont igazságát nem vitatva a valóságot jóval prózaibbnak gondolom: egy átlagos magyar vállalkozás olyan alacsony nyereségességgel működik (ha egyáltalán), hogy tényleg nem fér bele a magasabb bér a munkavállalóknak. A halsütő szeretne kinyitni, de ha kétszer akkora pénzt fizet az alkalmazottaknak, akkor hekk helyett max snecit tudna aranyárban kínálni. Nagyon szeretne embert kapni – annyiért, amit fizetni tud. Tartja magát az elveihez, hogy „ő cigányt már pedig nem”, de lassan majd ebben is kompromisszumra kényszerül.

A megoldást az élet fogja hozni. Előbb vagy utóbb lehúzzák a rolót azok a vállalkozások, ahol európai viszonylatban nevetséges bérekkel igyekeznek túlélni. A maradók szépen emelgetik az áraikat, amin az ügyfelek természetesen rettenetesen fel lesznek háborodva. A budapesti ingatlanpiacot tágabban értelmezve nem csak a lakásárak és bérleti díjak emelkedése a „jelenség”, hanem a kapcsolódó szolgáltatások (felújításban dolgozó szakemberek, takarítók stb) elérhetetlensége és/vagy csapnivaló minősége is. A válság törést okozott a hosszabb távú felzárkózási trendekben, de éppen az elmúlt hónapok mutatják, hogy az elmaradt áremelések lavinaszerűen tudnak a piacra zúdulni.

A republikánus elnökjelöltségért folyó versenyben egy sajátos figura, a milliárdos tévésztár és ingatlanpiaci vállalkozó Donald Trump trollkodása tartja izgalomban a politikával foglalkozó közönséget. A jelöltségért folyó küzdelem korai fázisában máskor is az élre törtek kissé furcsa alakok. Az előző választást megelőző jelöltségi kampány során egy ideig az a texasi kormányzó Rick Perry vezette a versenyt, aki aztán olyan ügyeken vérzett el, mint amikor egy televíziós vitában képtelen volt megnevezni azt a három kormányzati szervet, amelyet elnökként meg szeretne szüntetni.

A furcsa alakok néha ki tudják ütni az establishment által preferált jelöltet, mint Barack Obama tette Hillary Clintonnal a 2008-as választás előtt. Az ironikus az, hogy Obama esetében az egyetlen furcsaság a fekete bőre volt, mint ahogy Hillary Clintont se nagyon emeli ki más a politikai szürkeség tömegéből, mint női neme, meg persze a vicces férje, akit az ovális irodában szopott le az egyik gyakornoka. 1976-ban Ronald Reagan kis híján legyőzte a hivatalban lévő Ford elnököt a jelölés során, pedig egy párt számára nem igazán van más opció, mint a saját elnökét támogatni az újraválasztás érdekében.

Trump jelöltsége beleillik abba a mintába, hogy a verseny korai fázisában a színességet és a szélsőséges vélemények hangoztatásában megnyilvánuló elvhűséget értékelik a pártok hívei, majd a későbbiekben előtérbe kerülnek az elnöki képességek, vagyis inkább az establishment szempontjai, akik nem szeretnék pénzüket és kapcsolataikat egy kiszámíthatatlan kalandor kezébe adni. A gond csak az, hogy Trump népszerűsége nem hanyatlik elég gyorsan ahhoz, hogy a mainstream jelöltek, például a Bush család aktuális képviselője nyugodtan alhassanak.

Trump azzal is magára haragította a párt mögött álló befolyásos embereket, hogy nem zárta ki annak a lehetőségét, ha alulmarad a jelöltségi versenyben, akkor függetlenként indul a választáson, csökkentve a republikánus jelölt választási esélyeit.

A Trump jelenség ugyanarról szól, mint Angliában a Jeremy Corbyn probléma: egy adott politikai tábor szimpátiája mindig szélsőségesebb, mint az országos átlagé, így folyton ott a veszélye annak, hogy ha a tagságra bízzák a választást, akkor olyan jelölt fog nyerni, akinek az országos választáson rosszabbak az esélyei. Szerény megfigyelésem szerint a politikával bármilyen szinten foglalkozók túlnyomó többsége gyűlöli a demokratikus választási folyamatot, mert kiszámíthatatlanná teszi a játékukat. Nem kell itt feltétlen pozíciójukat féltő korrupt politikusokra gondolni. Jó szándékú, „haladás párti” elemzők is rendszeresen kiakadnak azon, hogy a hülye nép nem az általuk jónak ítélt emberekre szavaz. El kéne dönteni, hogy valaki mélyen hisz a demokráciában, vagy valójában utálja és hülyének tartja az embereket ahhoz, hogy megválasszák a vezetőiket. Ha előbbi, akkor semmi probléma nincs Trumppal, mert max a hülyék szavaznak rá, a hülyék szavazataival meg amúgy sem szeretnénk nyerni, ugye, ugye, ugye?

Sajnálom a Nemzeti Tőkésosztályt. Szerintem ők a lelkük mélyén szimplán tőkések szeretnének lenni, a nemzeti részét meghagynák az esti híradó és hétvégi meccsnézésre. Csak nem megy. Azok a fránya külföldiek jobban csinálják. Vagy előbb voltak itt. Vagy kevesebb az éhes barátjuk.

Számomra elég nyilvánvaló, hogy ha egyszer itt végbemenne a Nagy Átrendezés, és az értékes vállalatok végre maradéktalanul a Nemzeti Tőkések kezébe kerülnének, akkor Hunhonban olyan kapitalizmus lenne, amilyet nem látott még a világ. Az 1 000 000 négyzetméteres üzletek karácsony éjszaka is nyitva lennének, és a cigin kívül még füvet is árulnának, mert abban is van pénz. Szakszervezetnek, felügyeletnek, fogyasztóvédő hatóságnak hírét sem hallanánk, az elégedetlen dolgozókat meg talán a vállalati deresen náspángolnák el a többiek szeme láttára. Az olyan keleties.

Ne legyünk negatívak, tételezzük fel, hogy ami most megy, az tényleg csak valami gyerekbetegség, a próbaüzem zaja, a háttérben már készül a Nagy Ugrás. A Nemzeti Tőkések klubjában ilyesfajta beszélgetések zajlanak:

„Mit szóltok a Bandiék felfedezéséhez az Állami Génkutatóban? Ez a gén az ultimate OFF gomb a rákos folyamatok szabályozásában (néha a Nemzeti Tőkések is megengednek maguknak külföldi kifejezéseket, persze szigorúan csak akkor, ha a gyerekek nem hallják). A Science szerkesztője térden állva könyörgött nekik, hogy ott publikálják a felfedezést, egy teljes lapszámot szenteltek volna nekik. De ők akkor is az Állami Közleményekben hozták le a cikket, még egy absztraktot sem írtak hozzá angolul. Tamagocsi professzor idegrohamot kapott, amikor beírta a Google fordítóba, hogy aszongya „az örökítőanyag sokféleségének Kárpátok bérceivel vetekedő magasztossága régóta ismert vala”, erre a hülye gép kidobta neki, hogy a felesége megcsalja egy pincsikutyával.”

„He-he, hülye amerikaiak, még egy normális fordító programot sem tudtak csinálni.”

„De mikor lesz ebből gyógyszer?”

„Hát, az Állami Kockázati Tőkebefektető Alap már beszállt 100 millió marha arannyal, de hát tudjátok, azért ez időbe telik. Még legalább 5-10 év.”

„Na és Hargitai Ábel székely fafaragó? Aki körtefából százmagos processzort készített, ami elfér a sziki pacsirta szemgödrében, de annyit tud, mint a NASA legnagyobb számítógépe (nem mintha az olyan sok lenne)?”

„Bill Gates visszatért volna a Microsofthoz, ha megkapja. Zuckerberg odaadta volna érte a fél Facebookot. Szerencsére Ábel tudta, hogy nem üzletelünk zsidókkal”.

„Nos, az jó lesz majd egyszer, csak a Vlagyi Vlagyi elkérte a cuccot, mert először az orosz csodafegyverbe akarják beépíteni. Majd ha térde kényszerítettük az amerikaiakat, akkor jöhetnek az üzleti alkalmazások”.

„Na de hát az is még évekbe telik. És valamiből addig élni kell.”

„Sebaj, már rég kinéztem egy üzletet a kerületben. Adjátok el nekem ötért, tudok rá azonnal vevőt ötvenért. Nehéz időkben nem válogathatunk az eszközeinkben”.

„Akkor ezt megbeszéltük. Magyarország felvirágzására!”

„Magyarország felvirágzására!”

Korábban írtam arról, hogy a választási folyamat befolyásolására nem a pártalapítás az egyetlen megoldás. Ha a befolyásolás célja nem meghatározott személyek pozícióba juttatása, hanem bizonyos parlamenti vagy önkormányzati döntések elérése vagy megakadályozása, akkor szigorúan program alapon is lehet kampányolni, a személyeket a programhoz keresve, és nem fordítva, amint az általában történni szokott. Tekintve, hogy a politikai részvételhez jellemzően karrier célok is kapcsolódnak az aktív szereplők részéről, ami itt hiányozna, ez a megközelítés vélhetően jóval kevesebb aktív ellenállással és karaktergyilkos manipulációval találkozna, így remélhetőleg a költséghatékonysága is jobb, mint egy új párt esetében lenne.

Hogyan nézhet ki ez a gyakorlatban? Adott egy választási körzet, ami lehet egy országgyűlési választókerület, egy település, vagy akár az egész ország, a választás jellegétől függően. Adott x ember, esetemben szabadság- és piacpárti, liberális jófejek, akik szeretnék a választás kimenetelét befolyásolni. Adott egy lista azokról a konkrét kérdésekről, amelyek ezeknek az embereknek egyenként vagy tetszőleges csoportosításban fontosak.

Első lépésként ezekből az egyéni listákból kell egy olyan közös halmazt képezni, amelyet a társaság tagjai elfogadnak. Aztán, ahogy a választási időpont közeledik, felajánlást kell tenni a következő módon: minden résztvevő egy bizonyos összeget visszavonhatatlanul befizet egy közös kasszába, ami a hadipénztár alapját fogja képezni. Emellett mindenki tehet egy olyan felajánlást, hogy amennyiben a közös jelölt számára elfogadható lesz, akkor további pénzzel és/vagy munkával részt fog venni a kampányban.

Ezt követően meg lehet hirdeti a lehetőséget, hogy a csoport egy alkalmasnak ítélt jelölt kampányát pénzzel és egyéb módokon támogatni fogja. A feltétel a program elemeinek képviselete a kampány során, és egy arra vonatkozó ígéret, hogy megválasztása esetén ezeket a pontokat a képviselői munka során is betartja. Például ha az egyik pont az egykulcsos szja fenntartása lenne, akkor nem fog olyan törvényjavaslatra szavazni, amely ezt megszüntetné. Vagy ha a települési adók csökkentése a kampány célja, akkor soha nem fog adóemelésre szavazni az önkormányzati testületben.

A jelöltek a csoport fórumain kampányolhatnak maguk mellett, illetve a tagok is kampányolhatnak egyes jelöltek mellett vagy ellen. Az előválasztás végén valamilyen módszertan (erről majd másik posztban írok) szerint történik egy kiválasztás, ahol az egyik jelölt megszerzi a támogatást. A hadipénztárt az adott jelölt kampányában kell felhasználni, illetve a tagok korábbi vállalásaik szerint további befizetéseket tehetnek és/vagy aktív kampánymunkát végezhetnek.

Ha valakinek nem tetszik a jelölt, akkor a hadipénztárhoz való hozzájárulását leszámítva (amit már befizetett és nem kap vissza) semmilyen további teendője sincsen. Nyugodtan kampányolhat a közös jelölt ellen vagy másik jelölt mellett is, ha neki úgy tetszik. Nincs pártfegyelem, demokratikus centralizmus, semmi, mert ez nem szervezet, csak egy programcsoport. Ha ő úgy ítéli meg, hogy pl. az adócsökkentés kérdésében a kiválasztott jelölt nem alkalmas, ellenben egy másik jelölt igen, akkor ez az ő döntése. Én azért arra számítanék, hogy a hasonló értékrendű emberek között lesz egy szélesebb egyetértés a végére, mert a nézetkülönbségek és az egyes jelöltek relatív érdemei az előválasztás során már terítékre kerülnek.

A rendszer természetesen alkalmas a visszaélésre, több szempontból is. Egyrészt a támogatott jelölteket semmi sem köti arra vonatkozóan, hogy megválasztásuk esetén betartsák az ígéretüket. Másrészt a csoport tagjai is csalfának bizonyulhatnak, ha az egyes jelöltek melletti kampány során tesznek egy nagyobb vállalást, ami a kiválasztás eredményét is jelentősen befolyásolja, majd ezt nem teljesítik. A megoldás természetesen az, ami minden reputáció alapú rendszernél működik: egyszer be lehet csapni a többieket, de onnantól nyilván senki sem fog ezekkel az emberekkel együttműködni. Ha ez a támogató csoport meg tud szilárdulni és több választáson is tudja igazolni a hasznosságát, az szerintem elég jó biztosíték lesz arra, hogy a csoporttagok és a jelöltek ügyeljenek a szavahihetőségük látszatára.

Jobb pillanataimban én is adófizetőként tekintek magamra, mert ennek a szónak van valami kellemes, tizenkilencedik századi virilista zöngéje. Dédapámhoz hasonlóan csibukkal a fogaim között sétálgatok a falu utcáján, és arra gondolok, hogy a civilizáció olyan nagyszerű vívmányai, mint a csendőr és a választás, nem jöhetnének létre az én adópénzem nélkül.

Viszont jobban belegondolva nagyon kevés lehetőségem adódik arra, hogy az adófizetésnek a szó szoros értelmében valamely aktív cselekedettel tegyek eleget. Nem mondom, hogy semmi, mert vannak olyan furcsa szokásaim, mint a részvényekkel való időnkénti kereskedés, és mondjuk az árfolyamnyereség adóját tényleg aktívan szoktam befizetni a nagy kofferba. Biztos van egy sor másik ember, akitől az adót nem elveszik, hanem (természetesen jórészt csak az erőszakkal való fenyegetés hatására) maga fizeti be. De a közönséges tapasztalat a befizetett adóval kapcsolatban az, hogy ezt a kifizetőhelyek és az értékesítési pontok úgy levonják tőled, mint a huzat, szóval nem befizeted, hanem elveszik.

Nem vagyok olyan naiv, hogy a teljesen önkéntes adófizetést rövid távon működő megoldásnak lássam, de van egy kiváló, köztes javaslatom. Aki jártas valamelyest a külkereskedelemben, az nyilván ismeri az akkreditiv (letter of credit) intézményét. Ez röviden úgy működik, hogy a vevő befizeti a vételárat egy bankszámlára, majd a bank ezt akkor utalja az eladónak, ha az benyújtja a teljesítést igazoló dokumentumokat. A lényeg a kölcsönös biztosíték arra, hogy a tranzakció mind a két ága megtörténik.

Szerintem ezt praktikusan lehetne az adófizetés esetére is alkalmazni. Kell egy, az államtól független szereplő, például egy külföldi bank. A kifizetőhelyek levonják az adót, ahogy eddig, de ezt nem a költségvetési számlára utalják, hanem ennek a banknak, ahonnan az állam akkor hívhatja le ezeket az összegeket, ha az állítólagos társadalmi szerződés saját magára vonatkozó részét teljesítette. Meg lehet határozni például olyan mutatószámokat, amelyeket, ha az állam nem teljesít, az adópénzek visszatartásához lehet kötni. Ha nő a bűnözés, kevesebb pénzt kap a rendőrség. Ha rosszak az utak, nem megy az útpénz. Ha krónikusan alulteljesít az állam, és a pénzek tartósan beragadnak, egy idő után vissza kell utalni őket a feladónak. Esetleg kápéban felvehetik az emigráló polgárok a berlini fiókban.

Véget ért az önkormányzati választás, meglepetés nélkül. A következő években még inkább unalomba és apátiába fog süllyedni a magyar közélet. A választások idején rövid időre sarjadásnak induló pártkezdemények szépen visszahervadnak majd a totális jelentéktelenségbe.

Számomra az eredményekben a leginkább érdekes (de nem meglepő) a Jobbik építkezése volt. Most már nem csak a keleti, hanem néhány kivétellel a nyugati országrész megyéiben is az első számú ellenzéki erő. A Jobbik a vidéki Magyarország ellenzéke, amelyik csak a „bűnös város” falain belül szorul a háttérbe. A rendszerváltás óta eltelt 25 évben az egyetlen olyan párt, amelyet szinte nulláról felépítettek. Jó, ott van az LMP is, de az LMP túlélése inkább biológiai csodának tekinthető, mint a levágott fejű tyúk, ami a kivégzők nagy ámulatára még kétszer körbeszalad az ismerős szemétdomb körül, mielőtt átadná testét a levesesfazéknak.

A liberális oldalon rég nem látott tolongás támadt a különböző látszatszervezetek aktivitása révén. A recept nagyjából mindenütt ugyanaz: van a VEZETŐ, többnyire középkorú férfi, aki képességei és/vagy politikai múltja révén alkalmasnak tűnik – leginkább saját szemében – a vezetésre. Kell egy CSAPAT, ami áll a NŐBŐL (esetleg azonos a vezetővel), a FIATALBÓL és a VETERÁN HARCOSBÓL. Utóbbi néhány évtizeddel ezelőtt közszájon forgó név volt, akire a hosszú élettel és jó memóriával megáldott emberek még mindig emlékeznek, bár meglepően sokan úgy, mint az 1986-os Interpop fesztivál negyedik helyezettjére.

Na most ebbe a nihilbe épeszű ember nyilván nem akar politikai szereplőként beszállni. Amin én gondolkodom már egy ideje, az a hagyományos dilemma megfordítása lenne.

A szervezetépítés a fenti séma szerint úgy néz ki, hogy van egy-két politikai ambícióval megáldott ember, akik elkezdenek valamit szervezkedni, nyilván arra számítva, hogy mozgalommá válnak, ami behozza a tenni akaró embereket. De mivel a közeli barátokon és a családtagokon kívül mást nehéz beugrasztani egy ilyen MLM szerű történetbe, előbb vagy utóbb belátják, hogy eljutottak a számukra adott tér határáig, létszámban valahol egy swinger klub fiatal női szekciója és egy nagyon ritka kutyafajta tenyésztői tábora között. De ha már elkezdték, nem akarnak „megmérettetés” nélkül az enyészeté lenni, tehát megpróbálnak elindulni a választásokon, amihez kell program. A programot ízlés szerint össze lehet válogatni a Google kereső „politikai eszme” találati listájából. Megpróbálják összegyűjteni az induláshoz szükséges ajánlásokat, satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Az általános probléma, hogy van ambíció, nincs program, pénz, szervezeti háttér. Mi lenne, ha fordítanánk egyet a dolgon, és létrehoznánk azt a politikai gépezetet, ami specifikus kérdésekben a legnagyobb sikert ígérő formációt vagy formációkat támogatja? Ha ebben az egy vagy néhány ügyben valaki a siker reális esélyét hozza, akkor különösebb finnyásság nélkül hajlandó mögé állni, de ha valaki ezekkel valaha is szembe megy, akkor onnantól már csak szép lehet, de okos és támogatásra érdemes nem.

Az ötlet nem eredeti, mert az amerikai politikában igencsak fontos szerepet játszanak ilyen nyomásgyakorló csoportok. A Tea Party mozgalom vagy a gombamód szaporodó PAC (Political Action Committee) szervezetek is ennek a trendnek a részei. Ami hungarikum, az a politikai szerepvállalástól való zsigeri iszonyodás és a politika alacsony presztízse, ami a pártok számára eleve behatárolja a teret. Akik szavaznak, azok többnyire személyes okokból, egyfajta törzsi kultúra részeként teszik ide vagy oda a voksukat, miközben sokszor maguk is tisztában vannak az általuk támogatott szervezetek züllött ostobaságával.

Mi lenne az a témakör, ami mögé én személy szerint pénzemmel és munkámmal beállnék?

1)      Adócsökkentés: itt legalább olyan fontos a status quo védelme, mint a további adócsökkentésre vonatkozó ígéretek. Semmilyen adóterhet sem szabad növelni, azzal a kapcsolódó ígérettel sem, hogy az egyik helyen megemelt adókból befolyó pénzek majd a másik helyen teret engednek a csökkentésre. Ezekből csak az emelés része valósul meg, a csökkentés nem, vagy messze nem abban a mértékben.

De amúgy is, ha valami erkölcstelen, márpedig a hatósági kényszerrel megvalósuló adószedés az, akkor az egyik ember szabadságát ne lehessen a másik ember rabságával megváltani.

A „semmilyen adó sem emelkedhet” ígéret mellett az a kérdés, amelyre várnánk az ajánlatokat, hogy a maradék adókat milyen megoszlásban és ütemezésben lehet csökkenteni.

2)      Kisebb állam: semmilyen szinten sincs új állami pozíció. Nem lehet létrehozni új állami intézményt, nem lehet növelni a meglévő intézmények költségvetését és dolgozói létszámát. Minden változás csak a megszüntetés és leépítés felé mutathat. A tényleges állami feladatokat oldják meg a meglévő intézmények és pozíciók keretein belül (személycserék természetesen lehetségesek).

 3)      Állami költekezés: semmilyen, állami kifizetéssel járó díjat, alapítványt, támogatási formát sem lehet létrehozni, a meglévőket pedig szépen fel kell számolni. Ha az erkölcsi elismerés nem elég, akkor gyűjtsenek magánszemélyektől támogatást.

És igen, ez vonatkozik a Fidesz által lecsökkentett adókra és a Fidesz által felszámolt állami pozíciókra is. Azokat sem lehet visszahozni.