A klímaváltozással kapcsolatos mizéria kapcsán a fejlődő országok megsegítése is napirendre került. Fejlődő ország alatt természetesen a szegény és jó esetben felzárkózó országokat szokás érteni, de igazából azokat is, amelyek érdemi fejlődést az elmúlt években-évtizedekben nem igazán tudtak felmutatni. Néhány esetben, pl. Kína vagy India, ez a címke már furcsán mutat, hiszen ők nagyon komoly gazdasági és politikai hatalommá váltak, amihez a fejlődő országokkal társított általános szerencsétlenség képe már nem igazán passzol.
Az ultimate fejlődő országok természetesen fekete Afrikában találhatók, és hát sajnos a fejlődés ott sokszor igen-igen kérdőjeles, már ha ezt pozitív irányú változások folyamataként definiáljuk.
Véleményem szerint a szegény országokat segíteni kötelességünk, de nem a gaz fehér ember múltbeli bűnei miatt, hanem csak úgy. Másik oldalról az is igaz, hogy egy Földünk van, belőlünk is lehet még néger, bla-bla-bla, szóval hogy segíteni kell, az nem kérdés. A kérdés a hogyan és milyen mértékben, amire abszolút jó válasz persze nincs, de vannak azért szimpatikus és kevésbé szimpatikus irányok.
A számomra szimpatikusabb irányok a halászni tanító megoldások, meg hát azok, amelyekből azért a donor országok lakóinak is lesz az erkölcsi elégtételen túlmutató haszna. A szegénységet idealizálni, romantikus múltba vágyással kárhoztatni az ipari forradalom eredményeként létrejött technikai civilizációt szerintem ab ovo is baromság, a fejlődő országokkal kapcsolatban pedig különösen az. Akár tetszik, akár nem, ezek az országok csak úgy fognak tudni előre jutni, ha a lehető legteljesebb mértékben lemásolják az irigyelt gazdag országok gazdasági és társadalmi berendezkedését. Nem azért, mert ez valami magasrendű igazság szerint jobb, hanem mert ez működik.
Gazdasági és társadalmi berendezkedés alatt természetesen nem azt értem, hogy milyen színű zászló leng a városházán, és hány évente tartanak választásokat, de ahhoz nem fér kétség, hogy kuruzslók helyett az orvostudomány eszközeivel célszerű a beteg embereket gyógyítani, repülő szőnyeg helyett pedig repülőgépekkel érdemes a helyváltoztatás problémáját megoldani. Én még azt is mondanám, hogy alapvető demokratikus berendezkedés, modern jog- és adórendszer, valamint vállalkozói szabadság, működő piacgazdasági viszonyok nélkül hosszabb távon nem fog működni a felzárkózás, mert az erőforrások hatékony és többé-kevésbé igazságos felhasználását csak ezek teszik lehetővé.
A fentiek alapján a segítség fő iránya az kell legyen, hogy ezek az országok életmód és tevékenységek szempontjából hozzánk hasonlóvá váljanak. A magán- és közintézmények be tudják tölteni azokat a szerepeket, amelyeket Európában, Észak-Amerikában, Ázsia jobb részein tesznek. A vállalatok a gazdasági tevékenység hatékony szervezésével megélhetést biztosítsanak a dolgozóknak és gazdaggá tegyék a tulajdonosokat. Az állam gondoskodjék a közrend fenntartásáról és a közszogáltatások biztosításáról. Az állampolgárok tartsák be a törvényeket és fizessenek adót. Ha ezt megteszik, a helyzet javulni fog.
Hogyan tudunk ebben segíteni? Néhány esetben (pl. Szomália) valószínűleg csak az újbóli gyarmatosítás lenne a megoldás, amit senki sem látszik akarni felvállalni (talán Kína kivétel lesz). Ahol azért alapvetően működő politikai rendszerekkel van dolgunk, úgy a nemzetközi kereskedelem liberalizációja, az áruk, szolgáltatások és tőke szabad áramlása lenne az a lehetőség, ami a helyi gazdasági szerveződést előre mozdítaná. Ha innen visszalépünk, állítólag éppen a fejlődő országok érdekében, azzal nagyon kicseszünk azokkal az emberekkel, akiknek a munkaerejük és tudásuk az egyetlen esélyük a boldogulásra. Semmilyen állami szervezet, NGO vagy nemzetközi intézmény sem fogja tudni a vállalkozások szerepét eljátszani, hasonló mértékű felzárkózási esélyt kínálni.
A gazdasági és politikai liberalizáció mellett természetesen kapóra jön az is, ha a gazdagabb országok átmenetileg felvállalják jóléti intézkedések finanszírozását szegényebb társainknál, legyen az oktatás, egészségügy vagy infrastruktúra fejlesztés, vagy esetleg közvetlen segélyezés is. A fő szempont itt az kéne legyen, hogy minden elköltött dollár vagy euró befektetés jelleggel hozzájáruljon a jövőre kiható értékek létrehozásához. Az élelmiszer segély, ha életet ment, emberek jövőbeli munkáját teszi lehetővé. Ha elkényelmesít, passzivitásra ösztönöz, korrupt bürokratákat hízlal, úgy kifejezetten kártékony. Ha az állam a segélypénzre építve nem szedi be az adókat, úgy jobb, ha nem adunk, mert adók nélkül szolgáltató állam nem fog létrejönni. Ha a segélyekből épülő kórházakban ellátják azokat, akiknek különben nincs esélyük az ellátásra, jó. Ha a helyi középosztályt támogatjuk ezzel, már kevésbé, hiszen éppen az ő pénzük kellene, hogy a biztosítóknak-szolgáltatóknak keresleti oldalról forrásokat jelentsen.
