libertárius

A Figyelő múlt heti számában igen részletesen bemutatta a Zsámbéki-medencébe tervezett "tudásalapú térségfejlesztési programot", annak a nézetnek is hangot adva, hogy a "első közép-kelet európai Szilíciumvölgy" valójában nem más, mint egy tetszetős csomagolásban eladott, de más szempontból meglehetősen szokványos ingatlanfejlesztési projekt. A megvalósult elemekben (lakópark, konferenciaszálló, logisztikai központ) valóban nem látni a fenenagy innovációt, "a szellemi vagyon magyarországi hasznosítását", "a tudástőke gazdasági kiaknázását", "a világszínvonalú kutatási eredmények, a magasan kvalifikált munkaerő és a gyors tudástranszfer alkalmazását" (idézetek a program honlapjáról).

Az alapprobléma szimplán az, hogy innovatív vállalatok nem tenyésznek tömegével, nemhogy a Zsámbéki, de az egész Kárpát-medencében sem. Aminek alapvetően annyi az oka, hogy az innováció egy olyan sajátos mutatvány, aminek egyedi művelésében a magyarok nem voltak rosszak (egyik nép sem az), de piacorientált, szisztematikus elősegítése a zsák bolha terelgetéséhez hasonlatos művelet, amire csak a nagyon profi bolhaidomárok képesek. Ráadásul alapvetően drága bolhákról van szó. Akinek csak kutyája van (bár bolhás!), az kevés.

Akik pedig mégis akadnának, már innovatív vállalkozások, azok a) valahol már most is székelnek, b) semmilyen mélyebb oka nincs annak, hogy pl. az egyetemi infopark helyett kimenjenek beszélgetni a vörösbegyekkel a szép, de rossz közlekedésű agglomerációba. Amire igény lenne, mindig is volt, az nagyon-nagyon sok állami ingyenpénzzel megtámogatott, piacidegen látszatinnováció, de ezeket a szereplőket még nem sikerült a Talentis programban hadrendbe állítani. Remélhetőleg nem is fog sikerülni soha. Akkor már inkább maradjon a lakópark és a logisztikai központ, esetleg egy újabb Tescóval megtámogatva. A szomorú az, hogy a cikket olvasván én nem is tudom a befektető-szervezőket hibáztatni azért, amiért csodálkozva széttárják a karjukat, hogy "lám-lám, nem jönnek, pedig jöhetnének". Ez egy ilyen ország. Nem jönnek. Nem tudjuk eladni az árut, pedig igazán megvehetnék. Ők azért vélhetően így is pénzüknél lesznek, és őszintén sajnálni fogják, hogy csak jól kerestek vele, de nem érdemelték ki a szobrot a Városligetben.     

A másik élmény a cikk olvasása után a keszthelyi, majd a gyenesdiási Balaton parton ért. Előbbi helyen bérbeadásra hirdetik a hajdan gyönyörű, mára lepusztult Balaton szállót a körülötte lévő területtel egyetemben. A kiírás kulcsa valószínűleg a terület beépíthetőségében rejlik, ami lehetővé teszi, hogy az omladozó épületet békében nyugodni hagyva egy szimpatikus bódévárost, gagyibazárt, németvurstlit építsenek mellette. Persze csak ideiglenesen, amíg majd jól rendbe teszik az egészet és a Messiás is megérkezik.

Gyenesdiáson a tóparti lápos, erdős, a tó egészsége szempontjából fontos védőterületen tarolták le a fákat és bokrokat, hogy helyet csináljanak egy új szállodának. Önmagában nincs bajom a szállodákkal, hiszen Keszthelyen is lenne mindjárt kettő (Balaton és Hullám), már felépített, történelmi, gyönyörű, amit rendbe lehetne tenni, de ahol most az egerek a pincebogarakkal fogócskáznak. A gond ott van, hogy a nyári 2-3 hónapos szezonon kívül nyilvánvalóan nincs ötletünk arra, hogy mit kezdjünk a tóval, amit egyébként nyugodtan hívhatunk Magyarország legjelentősebb, talán egyetlen igazán jelentős természeti kincsének. Szállodára, minőségi szálláshelyre szükség van, de amíg nem találjuk meg a választ erre a kérdésre, addig tartok tőle, 20 év múlva az új szálló is a Balaton és a Hullám sorsára fog jutni.

A harmadik, pozitív élményem a káptalantóti termelői piachoz kötődik, ahol vasárnaponként jó hangulatban, jó áron, minőségi élelmiszereket lehet vásárolni a munkájukra büszke, vásárlónak hálás, zömmel valószínűleg balaton felvidéki kézműves termelőktől és gazdálkodóktól. A magyarul akcentussal beszélő német bácsi töpörtyűkréme, a szimpatikus, fiatal pártól a mézzel ízesített, valódi málnából és termelői tejből készült gyümölcsjoghurt, a nénitől a mézeskalács, a készítésnek élő, saját termékei árát sem tudó bácsi kolbásza és disznósajtja, a füstölt pisztrángos szaki, a savanyú káposzta, a temérdek rétesek és piték, a sajtok és szappanok nagyon megérik a kiruccanást. "There is always hope", ahogy Aragorn mondta a kétségbe esett fiúnak az orkok ostromára várva a Gyűrűk urában.    

Egy másik blogra írtam kommentként, de ide is felteszem: 

King Size Lobster & Scumm: érdekes, én viszont éppen az egészségügyi ellátással kapcsolatban vagyok hajlamos radikálisan liberális álláspontra jutni, szemben pl. a nyugdíjrendszerrel.

Az, hogy az ember (már aki megéri) megöregszik, biológiai tény. Az is igaz, hogy az idős ember előbb vagy utóbb, pusztán az öregség hatására, elveszíti munkavégző képessége nagy részét, így valamilyen formában az idős emberek támogatására szükség van. Az más kérdés, hogy idős ember alatt nem 55-60 éves embereket kellene érteni, tehát az a gyakorlat, ami Magyarországon többféle tényező hatására kialakult, semmiképpen sem elfogadható, és minden eszközzel nyomni kell a tényleges nyugdíjba vonulási kort felfelé (ami részben a nyugdíjrendszer egyensúlyát is segíti).

Egy normális társadalom nem engedheti meg magának, hogy kiszolgáltatott, idős emberek nyomorban éljenek, tehát valamilyen ellátó rendszerre szükség van. Így a Friedman által antiliberális álláspontként azonosított kötelező nyugdíjrendszert én nem szeretném elvetni, nem tudom azt mondani, valaki választhassa azt az opciót is, hogy semmilyen módon sem takarékoskodik idős korára, max éhen hal vagy felköti magát, amikor már nem tud dolgozni.

Az egészségügyben három dolog van szerintem, ami a nyugdíjrendszertől megkülönbözteti, és ami számomra inkább liberális megoldások után kiált:

1) Az öregedéssel szemben itt az egyéni felelősség sokkal egyértelműbb. Természetesen az öregedéssel együtt járó problémák többsége is valamilyen formában egészségügyi problémának tekinthető, hiszen előbb vagy utóbb a leginkább egészséges módon élő ember is megöregszik, és egy ponton túl a szervezet általános leépülése nyilvánvalóvá válik. Ugyanakkor abban, hogy valaki mondjuk 40. és 50. életéve között milyen egészségi állapotban van, az egyén felelősségét érzem meghatározónak. 

2) Az idős kor viszonylag jól definiálható állapot, míg abban, hogy egy illető milyen egészségi állapotban van és milyen orvosi beavatkozásra szorul - ha egyáltalán - sokkal szélesebb köre van az egyéni és társadalmi mérlegelésnek. Mindenki ismer hipochondereket, akik lábujj bizsergéssel is orvoshoz rohannak, meg olyat is, aki akkor sem megy el, ha egy kerítésléc felnyársalta. Egyik szélsőség sem jó, de az első lényegesen többe kerül a látszólag ingyenes rendszernek, ahol az egyéni beavatkozások költségeit az összes biztosítottra terítik.

Nagyon sok a fölösleges kezelés, a iatrogén ártalom is, részben a rendszer logikája (minél több beavatkozás elszámolása), részben az emberi viselkedés miatt. Ideális egészségügy, maximális ellátás nem lesz, mindig kell egy ésszerű határt húzni a szükségesnek tűnő és a kifizethető között. Ezt az egyén, saját magára nézve, szerintem jobban tudja mérlegelni, vagy legalábbis én szeretném magamnak a mérlegelés jogát fenntartani, így valamilyen egyén központú biztosítást jobbnak tartanék, mint a jelenlegi rendszert.

Ami számomra ésszerűnek tűnne, az a kisebb beavatkozások, vizsgálatok, orvosi konzultációk zsebből fizetése (természetesen számla ellenében), míg a nagyobb problémákra biztosítás kötése lenne (kvázi önrészes CASCO jelleggel), ami lehetne magán biztosítás is. Amíg ott nincs tényleges választási lehetőség, hogy valaki akar-e enni és fűtött lakásban lakni öreg korában, abban, hogy milyen egészségügyi ellátást vesz igénybe, vagy igénybe vesz-e egyáltalán, az esetek többségében van.

3) Míg a nyugdíjak kifizetése és a jogosultságok számon tartása könnyen menedzselhető technikai kérdés, amit a közigazgatás jelenleg is tud kezelni, az egészségügyi ellátás megszervezése az egyik legkomplexebb társadalmi feladat, ahol az adam smithi láthatatlan kéz - a piaci mechanizmus - szerintem hatékonyabban működne, mint az állami akarat. 

Két dolog még ezzel kapcsolatban:

i) Nem gondolnám a szolidaritási elemet teljesen kivenni az egészségbiztosításból, csak a jelenleginél sokkal erőteljesebben érvényesíteni az egyéni felelősségvállalás és egyéni döntési lehetőségek elvét.

ii) Míg arra elég kevés példát látok (bár láttam már ilyet!), hogy valaki a neki járó pénzbeli ellátásokról önként lemond, az állami egészségügy által nyújtott természetbeni ellátásokról jelenleg is sokan lemondanak. Vagy úgy, hogy magán orvoshoz fordulnak a problémáikkal, vagy pedig úgy, hogy el se mennek a rendelőbe, mert a jelenlegi ellátási színvonal mellett nem látják ennek értelmét, esetleg a hideg veri ki őket a dolog gondolatától is.

Demján Sándor az Origo cikke szerint a Miskolci Egyetemen kijelentette, betiltaná a művészeti szakköröket azokban az iskolákban, ahol nincs legalább kétszer annyi technika szakkör. Hiszen, tette hozzá nagy emberünk, "a dolgozó, termelő embernek kell példaképnek lennie, nem a művésznek."

A műszaki-technológiai kultúra politikai rendszertől függetlenül jól beazonosítható, markánsan megjelenő, többnyire elfogadott és elismert érdeklődési kör, világnézet, viselkedési forma. Nálunk talán a szocializmus évtizedei alatt élte relatív virágkorát, részben azért, mert a rendszer szűk keretei között is alkotási és érvényesülési lehetőséget biztosított az efelé orientálódó embereknek. Másrészt a rendszer szempontjából a technikusok és mérnökök valószínűleg kevésbé számítottak gyanús elemnek, potenciális bajkeverőnek, mint a bölcsészek, jogászok, tanárok vagy közgazdászok. Megvolt a maga nemzetközisége is a műszaki szférának, leginkább KGST körökben, orosz nyelven, de azért a kapitalista országok irányába is. Korábban dinamikusan fejlődött a háború előtti időkben, vagy akár a nagy háborúk alatt, még régebbre visszatekintve pedig a XIX. század nagy mérnök egyéniségei és műszaki alkotói jelenthetnek inspirációt a mai nemzedékeknek. A rendszerváltással kicsit megkopott a nimbusza, a műszaki kultúra új viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó képviselői gyakran visszaszorultak a szandálos-zoknis rendszergazda szerepébe. Ugyanakkor belőlük (is) verbuválódott a magyar gazdasági elit, a sikeres vállakozások számottevő részét a régi műszaki szakemberek alapították és működtették. Az idetelepülő multinacionális cégek pedig tömegével keresték a fiatal szakembereket, kiváló kereseti és előremeneteli lehetőségekkel kecsegtetve a rátermett és ambíciózus mérnököket.

A hazai oktatási rendszer deficitjéről nagyon sokat írnak és beszélnek, bár a megoldási javaslatok két, eléggé ellentétes pólus köré csoportosulnak. Az egyik nézet szerint vissza kell térni az évtizedekkel korábbi szemlélethez és oktatási módszerekhez, emelni kell a követelményszintet, korlátozni az egyetemi keretszámokat, és akkor műszaki kultúránk újra szép lesz, méltó régi, nagy híréhez. A másik megközelítés szerint éppen ezekkel a módszerekkel, a tananyagra fókuszáló, gyerekeket stresszelő oktatási rendszerrel van a baj, ehelyett kompetencia alapú oktatásra, széles körű képesség- és személyiségfejlesztésre van szükség. Akár művészeti szakkörre röpdolgozat helyett. Nem meglepő, hogy Demján Sándor ebben a vitában a konzervatív oldal mellett hallatja hangját, és nem csak azért, mert ma éppen ennek van szezonja. Puszta eredményességi szempontból egyszerűbbnek tűnik a régi, akkoriban bevált módszerekkel próbálkozni. Én is tanultam heteket egy-egy vizsgára az egyetemen, gondolom Demján Sándor is. Túléltük, szimpla biológiai alapon a mai gyerekek is túl kéne, hogy éljék. 

Amit én nem tudok felmérni, de szerintem más sem, hogy a megváltozott világból, a megváltozott elvárásokból adódó szemléletbeli különbség mennyire ítéli eleve kudarcra ezeket a próbálkozásokat? Mai viszonyok között sokkal árnyaltabb módokon lehet lázadni, mint annak idején tehettük. Látszólagos menekülési utakat kínál a költségtérítéses képzés, vagy a hallgatókra vadászó, kevésbé népszerű intézmények alacsony ponthatárai. A dolce vitázás és a média által közvetített, illuzórikus életformák. Amíg régen csöves lehettél vagy rendes ember, ma lehetsz Való Világ szereplő vagy költségtérítéses média szakos hallgató egy vidéki főiskolán. Ha a praktikumra kevésbé fogékony generáció előtt bevágják a művészeti szakkör ajtaját és minden előkészítés nélkül az egyébként jószándékú technikatanár karjaiba lökik őket, előfordulhat, hogy Rubik Ernők és Kármán Tódorok tömegének szárnyra bocsátása helyett újra divatba hozzuk a hajtetű árusítást az aluljárókban.           

A Fidesz frakcióvezetője tökéletesen ésszerű javaslatot tett a kapcsolt hő és áramtermeléssel foglalkozó fűtőerőművek állami támogatásának csökkentésére és a biomassza erőművek rönkfa felhasználásának támogatásból való kivételére. 

Az előző tökéletes példája annak, amikor vállalatok profit és egyes fogyasztói csoportok költségérdekei egy nemes cél (környezetvédelem) álcájában pénzszivattyút hoznak létre, amely a többi adófizető kárára, egyre nehezebben finanszírozható terhet jelent a költségvetésnek. A tömegközlekedés mellett nálam ez a rendszer is a top jelöltek között lenne az azonnali kukázásra. Mondom ezt úgy, hogy én is távfűtéses lakásban élek, így vélhetően az én költségeim is nőnének ennek hatására. De én soha nem kértem, soha nem örültem annak, hogy ilyen hülyeséget tesznek a nevemben. A rönkfa kérdést ugyancsak megértem, hiszen a biomassza erőművek elméletileg különben veszendőbe menő hulladék hasznosítására szolgálnának, ehhez képest sokszor a legszebb erdők tarvágásával teremtették elő a fűtőanyagot.  

A javaslat, amiért nyugodtan átadhatnánk Lázár Jánosnak a magyar liberálisok (találóan lankadt hímtagról mintázott) nagydíját, ha lenne ilyen, természetesen azonnali felháborodást váltott ki a rendszer haszonélvezői és védelmezőik körében, beleértve Lázár úr saját befolyásos párttársát is, aki mellékesen az ágazatért felelős minisztérium államtitkára. 

Csak reménykedni tudok abban, hogy Lázár János nem egy kártyahúzó papagáj segítségével jutott arra a felismerésre, hogy ebben a kérdésben módosító indítványt kell beadnia, hanem itt kérem rendszer van, ami azt mutatja, a Nagy Ember nem felejtette el teljesen liberális gyökereit, és valóban nekilát az államon élősködő szerveződések nyesegetésének. Mondjon akárki akármit, hiszen a diktatúrának is vannak előnyei. Ha nem így lesz, csalódni fogok, úgyhogy legyen így, lécci-lécci, az én kedvemért.  

Szlovákiai kollégám mesélte, hogy a "lófasz" és a "bazdmeg" népszerű káromkodási formák arrafelé, a magyarul egyáltalán nem beszélő szlovákok körében (is). Sokszor a kifejezések szó szerinti jelentésével sincsenek tisztában, csak azt tudják, ütős trágárságokról van szó és menő dolog ezeket használni. 

Tekintve, hogy népünk irracionális nagyzási hóbortból és súlyos kisebbrendűségi érzésből összegyúrt kollektív személyiségzavarát a valódi eredmények bemutatásával remélhetőleg enyhíteni lehet, továbbá számos, állami pénzből fizetett ember és ügynökség munkálkodott már az országimázs javításán, a magyar kulturális export fejlesztésén, nagyon megörültem ennek a felfedezésnek. A szánalmas országimázs film után, amit a Malév egyik járatán vetítettek, és amiből kiderült, hogy szinte minden hasznos dolgot a magyarok találtak ki (természetesen a származásuk miatt Magyarországról elüldözött zsidó tudósok eredményeit is nagyvonalúan magunknak tulajdonítottuk), számomra roppant üdítő egy ilyen, nem kifejezetten baráti országból érkező, köznapi elismerés.

Nem tudom, mi köze van Szilárd Leónak a hűtőszekrényhez (az országimázs film szerint neki köszönheti az emberiség ezt a szerkezetet), de hogy a magyar kocsisok, káplárok, intézők nyelvi öröksége ilyen mély gyökereket eresztett a szomszédos szláv pszichébe, azt nem gondoltam volna.     

Karácsony előtt került a kezembe a Magyar Narancs egyik száma, amelyben szerkesztőségi cikk hívott fel összefogásra a Fidesz kormány ellen. Hogy pontosan kinek kellene összefognia, az számomra így másfél hét elmúltával már nem egészen világos, de gondolom mindenkinek, akit felháborít és félelemmel tölt el a Fidesz eddig megtapasztalt hatalomgyakorlási módja, továbbá nincs jobb ötlete az elkövetkező három év tartalmas eltöltésére, bónuszként meg utálja Orbán Viktort. Az elég nyilvánvaló, hogy ebbe az MSZP beleértendő, meg gondolom az LMP is, de hogy a Jobbikkal adott esetben hajlandók lennének-e fideszellenes egységfrontot alkotni derék ballib kocsonya polgártársaink, az már jóval homályosabb területre vezet. Szavak szintjén gondolom nem, gyakorlatban meg igen.

Mivel én is sokat gondolkodom az elmúlt 8 hónap fejleményein, néhány szempont arról, szerintem milyen vonalakon érdemes liberális alternatívát keresni. Hozzáteszem, én ab ovo nem voltam és nem is vagyok ellenséges a jelenlegi kormányzattal szemben, annak ellenére, hogy nem az én szavazatommal szerezték meg a kétharmados többséget és nyilván sok minden történt, ami az én politikai ízlésemnek sem felel meg.

Szóval a szempontok:

1) A Fidesz kormány teljesen nyilvánvalóan ki fogja tölteni négy éves mandátumát, így politikai változásra 2014-ben lehet számítani, előbb nem. Minden komolyan vehető ellenzéki politika erre a dátumra kell, hogy fókuszáljon. Utcáról megdönteni ezt a kormányt nem fogják, mint ahogy az ennél jóval gyengébb előző kormányokat sem sikerült, pedig megpróbálták.

2) Mivel négy év alatt sok minden történik, a kormányzati intézkedések között már csak statisztikai alapon is lesznek olyanok, amelyeket egy tetszőleges politikai platformon lévő embernek elvi alapon támogatni illenék (beleértve, hogy az egyik ellenzéki érzületű embernek az egyik, a másiknak meg egy ezzel éppen ellentétes intézkedés fog tetszeni). A zsigerből mindent elutasítunk, ami "ezektől" jön tipikus fideszes hozzáállás lenne, amit ugye éppen meghaladni igyekszünk. 

3) A magyar társadalom, az elmúlt 20 év torzfejlődésének egyik legnagyobb problémája a politikai korrupció, ami ellen minden eszközzel küzdeni kell. Az a logika, hogy "amennyiben nem üldöznek mindenkit, akiről korrupció gyanítható, akkor inkább ne üldözzenek senkit", hülyeség. Ha az MSZP-hez vagy SZDSZ-hez köthető emberek ellen megalapozott a gyanú, hogy korrupció tevőleges részesei vagy tudatos figyelmen kívül hagyói voltak, akkor ez ellen éppen azoknak kellene a leginkább határozottan felszólalni, akiknek a politikai nézeteit és szervezeti hitelét ezek az emberek bemocskolták. Ha a rendőrség, ügyészség, bíróságok szelektíven kezdik levadászni az előző kormányok embereit, az egyfelől valóban az igazságszolgáltatás problémája, de ebből nem következik, hogy ezek az emberek egytől egyig ártatlanok lennének. Az MSZP-t én csak akkor tudnám bármilyen szinten komolyan venni, ha az őszinteség meggyőző látszatát keltve elítélné és kivetné magából a korábban általa pozícióba emelt, hatalmával visszaélő személyeket. Az, hogy a másik is lop, semmire sem mentség.

4) Az első és második pontból is következik, hogy számomra a hiteles, liberális ellenzéki politika csak tartalmi politika lehet. Egy személy vagy szervezet utálatára, csak kritikai elemekre nem lehet politikát építeni. Vagyis lehet, ez volt a Fidesz. De mi ugye jobbat szeretnénk. A tartalmi elemekről most bőven van időnk vitázni, bár ilyen turbulens körülmények között fennáll a veszély, hogy ami 2011-ben igaznak tűnik, az 2013-ra véglegesen elavultnak fog látszani. Egyes kérdésekben, pl. a magánnyugdíjpénztárak vagy a szólásszabadság védelme körül már kirajzolódni látszik egy liberális konszenzus (a magánnyugdíjpénztáraknál, ami engem illet, bizonyos fenntartásokkal). Ezekre lehet építeni, ezeket tovább lehet vinni, de mondjuk a nyugdíjrendszernél azt is hozzá kell tenni, hogy a mostani intézkedésekkel szemben mi lenne, mi lett volna a megoldás, hiszen abban, hogy a korábbi rendszer sem volt jó, szerintem egyetérthetünk. Ezen kívül a mostani változások a jövőre nézve vissza nem fordítható, vagy csak aránytalan költséggel visszafordítható meghatározottságokat fognak jelenteni, tehát amellett, hogy az intézkedések káros voltára rámutatunk, az intézkedések következményeként előálló új helyzetre is megoldási javaslatokat kell tenni.

5) A tartalmi politizálással rosszul kombinálható a népfrontos lelkesedés. Mindamellett, hogy bizonyos kérdésekben az én ízlésemnek megfelelő, jobboldali liberális szemlélet egy platformra kerülhet az ökopopulizmussal vagy akár a szakszervezeti lobbival, ha pozitív (értsd valamiért, és nem valami ellen fellépő) programot akarunk, az kizárja a fideszellenes egységfront létrehozását. Erre, úgy gondolom, szükség sincs, hiszen 2014-ben nyilvánvalóan nem együtt fognak az akkori ellenzéki szereplők indulni a választásokon, addig meg úgyis maradnak a jelenlegi parlamenti keretek, amin nem lehet változtatni.   

Nouriel Roubini, celeb közgazdász, vásárolt magának egy szerény hajlékot New Yorkban. A Manhattan egyik utcájában található háromszintes, kb. 400 négyzetméteres kecó 5,5 millió dollárba került, amiből 2,5 milliót zsebből fizetett a guru, a maradék 3 millióra jelzáloghitelt vett fel.

Három dolog nyilván következik ebből:

1) A pénzügyi válság előre jelzése révén naggyá lett, kíméletlen kritikájával és sötét prognózisaival az újságokban gyakran szereplő tudós eddigi tevékenysége nyilván jól jövedelmezett, hiszen két és fél millió dollárt zsebből leperkálni azért nem kis dolog.

2) Saját jövőjét és jövőbeli keresőképességét illetően is optimista kell legyen, hiszen a három milliós hitelt valamiből törleszteni kell.

3) Mivel az alapvető gazdasági racionalitás vélhetően a válságot prognosztizáló közgazdászokra is jellemző (sőt, a pénzügyi világ corporate lemmingjeivel szemben igazán rájuk kéne, hogy jellemző legyen), Roubini nyilván alkalmasnak látta a pillanatot egy igen nagy értékű ingatlan beszerzésére. A tény némi ellentmondást mutat a tudós újabb kinyilatkoztatásaival, amelyben az ingatlanárak további esésének lehetőségéről beszélt, amely a hitelválság továbbgyűrűzésével a recesszió újabb hullámát indíthatja el az Egyesült Államokban.

Persze az is lehet, hogy éppen ennek a szörnyű lehetőségnek a megakadályozása érdekében döntött úgy, saját, személyes érdekeit háttérbe helyezve ebben az alkalmatlan pillanatban növeli a keresletet a luxus ingatlanok piacán. Vagy ötösikreket vár a felesége, és kell a hely a pereputtynak.

Hír: december 4-én tüntettek a szakszervezetek az egykulcsos adórendszer bevezetése ellen, valamint a korengedményes/korkedvezményes nyugdíj lehetőségének fenntartása mellett.

Amennyiben kifogynának az ötletekből, úgy remek javaslatom van a következő cél zászlóra tűzésére: tegyük örökölhetővé a munkahelyeket!

Hogy ne kelljen annyit fáradni a szövegírással, a következő tüntetésre az alábbi szónoklatot javaslom, szíves felhasználásra:

Kedves Barátaim! Ismét összegyűltünk, mert nagy a vész. Nagy a vész, hogy a tőke ordas hordái kiforgassák a magyar dolgozót javaiból, amit apáink és nagyapáink szorgos munkával létrehoztak ebben az országban. Dédapáink már megtapasztalhatták, milyen az, amikor az ember Weiss Manfrédnak, Richter Gedeonnak dolgozott. Amikor a tulajdonos minden csavart megszámolt a gyárban, reggel a kapuban figyelte a késve érkezőket, mindenről tudott, mindenről tudni akart, ami a gyárban történt. Soha többet! Hova lenne így a "jaj, ez a BKV, soha nem számíthat rá az ember", a "csak még egy cigi, aztán megyünk dolgozni", a "kicsit kiugrom, mindjárt jövök" szép, emberi szava? A keresztrejtvény és a pasziánsz? Robotok vagyunk? Nem! Japánok vagyunk? Nem! Le a sok hülye buzgómócsinggal, főnök kedvencével, felkapaszkodott senkivel! Éket vernek közénk, bomlasztják egységünket. A végekről szomorú hírek érkeznek. Teljesítményértékelés reggel-délben-este. Kéjpíáj, meg mi a fasz. Már elnézést, hogy ilyen népiesen fogalmaztam, dehát egymás között vagyunk, majd kisípolják a tévében. Már a felvételnél képességvizsgálatot és pszichológiai tesztet végeztetnek a szerencsétlenekkel. Hát kiderül így, ki lesz a jó fej kolléga? Persze, hogy nem.

Egy megoldás van: tegyük örökölhetővé a munkahelyeket! Mindenki, aki 2010 december 31-én állásban van, visszavonhatatlan jogot szerez arra, hogy megnevezhesse mindenkori utódát. Így a munkahely végre ismét érték lesz, nem nyűg és a siralom völgye. Hát kinek nincs olyan gyermeke, veje, menye, unokája, aki szívesen beülne a papa székébe? Ki ne szeretett volna pár hónapra cserélni a másikkal? Vagy megkérni Jóskát a kocsmából, kicsit ugorjon be helyette, amíg ő pihenteti fáradt végtagjait? Csak akkor lesz itt szabadság a dolgozónak, ha nem a vezetők döntik el, ki kerüljön a céghez, hanem mi magunk. Ha pedig valaki végképp nem tud senkit maga helyett állítani, el is lehet ám adni ezt a jogot! Jöjjenek a kínaiak és szerecsenek, ha annyira akarnak. A magyar ember okos ember, úgy áll a munkához, hogy más is odaférjen.

Tegnap délután kedvenc elfoglaltságomnak hódolva a balatoni bicikliúton átfutottam Keszthelyről Balatongyörökre és vissza. Az út a tóval és a tó vonalát követő vasúttal párhuzamosan halad. A félig lefagyott dzsindzsásban loholva volt alkalmam a táj szépségében gyönyörködni, amihez az időnként mellettem elhúzó vonatok is hozzátartoznak. Előre tudtam, hogy nem fogom megállni az utasok számolgatása nélkül, hiszen valamiért csak beledübörögnek, belepöfögnek ezek a kis "parasztmetrónak" titulált szörnyetegek a balatoni nyugalomba.

Mind a két irányban 2-2 szerelvényt láttam elhaladni, összesen tehát négyet. Egyiken sem ült háromnál több utas; igaz, legalább teljesen üres szerelvénnyel sem találkoztam. Korábbi esetekhez hasonlóan most is elemi erővel, a futás okozta adrenalincsúcsra támaszkodva tört fel belőlem a kérdés: MIÉRT? Miért fizetünk azért, miért tartunk fenn vasutat, hog egy munkanappá nyilvánított szombat délutánján négy szerelvényen összesen 8-10 utas közlekedjen? Hasonló élményeket szereztem Pesten, hosszú időre lezárt sorompók előtt várakozva, amikor a végül áthaladó, jóval hosszabb vonaton megszámoltam kb. 10 embert, miközben a két oldalon várakozó kocsisorban 50-100 ember továbbjutását sikerült késleltetni. Vagy a BKV külvárosi járatain, csuklós busz, sofőr, három utas kombóval, amiből kettő amúgy is békésen szunyókáló hajléktalannak látszott.

Természetesen vannak a tömegközlekedésnek fontos, jól kihasznált szegmensei, mint a pesti elővárosi vonatok csúcsidőben, a pesti metró és egyéb belvárosi járatok, és így tovább. De azt hiszem, az egyértelmű, hogy arra a tömegközlekedési koncepcióra, ami egy nem létező utazóközönség nem létező célba jutását igyekszik szinte helytől és időtől függetlenül elősegíteni, a magyar lakosság hangos, érthető, tagolt szóval mondott nemet. Nem kell. Nincs rá szükség, nem akarjuk. Ha kellene, használnánk. Ha nem használjuk, az azért van, mert nem is kell.

Négy adalék:

i) a kilencvenes évek elején, a változás, a világ kinyílásának korában egy barátom Angliában dolgozott. Ő mesélte, milyen furcsa, hogy a városban úgy járnak a buszok, mintha nálunk az egyik hetes busz a másik után jönne. Vidéken viszont egyáltalán nincs tömegközlekedés. Tényleg, milyen furcsa. Valószínűleg annyi történt, hogy ott volt tömegközlekedés, ahol erre igény is volt.

ii) nem tudom, hogy abban az esetben, ha az említett példában egy ilyen szerelvény egy útra számított önköltsége a vonatvezető és kalauz bérével, üzemanyaggal, pályahasználattal, amortizációval együtt 30-50 000 Ft (vagy még több), jegyárbevételben meg generál nyolcszáz forintot, a magyar GDP-hez a 30 000 forintos vagy a nyolcszáz forintos hozzájárulást veszik figyelembe? Az én tippem az lenne, hogy a 30 000 forintot, de ebben a gazdasági statisztikákban járatosabb olvasó kijavíthat. Ha viszont igazam van, akkor vajon a magyar GDP mekkora hányada áll ilyen fiktív teljesítményből?

iii) Természetesen a keszthelyi példában is párhuzamos vasút-busz közlekedésről van szó. Ebbe az irányba busszal is, vonattal is neki lehet indulni. Nem tudom, a buszon hányan utaznak, de az tény, hogy egy ilyen szombat délután rengeteg személyautó van úton, tehát az emberek nyilván közlekednek, csak nem vonattal. A balatoni bicikliúton egyébként még ebben a fagyos időben is találkozni olyan biciklistákkal, akik szemlátomást azért tekernek, hogy eljussanak A-ból B-be. Megkockáztatom, hogy ha forgalomszámlálást tartanánk, Keszthely-Balatongyörök viszonylatban a bicikli is megverné a vasutat.

iv) Feltettem magamnak a kérdést, mi lenne, ha jó fej lennék, és autó helyett vonattal mentünk volna Keszthelyre. A benzin költség ezen az úton kicsit kevesebb, mint 10 000 Ft. A teljesárú menetjegy két főnek oda-vissza, másodosztályon 13 440 Ft. Ha az autónál figyelembe veszem az amortizációt és a többi fix fenntartási költséget, amire elég szigorú szabályok szerint (25 Ft/km) erre az útra nézve 9500 Ft-ot vettem, akkor pusztán költség alapon, hosszú távon a vonat lenne a jobb megoldás. De zsebből költés tekintetében rosszabb, és akkor hol vannak még a kényelmi és rugalmassági szempontok? Ilyen ajánlat mellett nem csoda, hogy a diákok, nyugdíjasok és MÁV dolgozók családtagjai alkotják a vasút törzsközönségét.       

A volt szocialista országok kissé idősebb lakói abban a - szerintem - szerencsés helyzetben vannak, hogy két, játékszabályait illetően gyökeresen eltérő gazdasági és politikai rendszert is közvetlenül megismerhettek. Az egyiket nevezzük szocializmusnak, a másikat kapitalizmusnak, bár a címkék mögött a tartalom, az életélmény országról-országra, személyről-személyre erősen eltérő lehet. Sokszor gondolkodom azon, melyik rendszert választanám, ha a választás lehetősége előttem állna. Nagy valószínűséggel a kapitalizmus mellett döntenék, és szeretném megindokolni, miért.

III. rész - Esélyegyenlőség (meritokrácia)

Kapitalizmus és esélyegyenlőség? "Ennél nagyobb sületlenséget ritkán hallani", mondhatná az elmúlt 20 év viszonyain edzett magyar honpolgár. Ugyanakkor szerintem elég nyilvánvaló, hogy a mai kor viszonyai között az önmagára támaszkodó tehetség érvényesülése előtt jóval szélesebb, és talán simább út is áll, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt. Ha más nem, hát szabadon itt hagyhatja ezt az országot és beállhat prófétának a németekhez vagy az angolokhoz. Beszélhetünk esélyegyenlőségről, ha nem mindenki egyformán tehetséges? Szerintem igen, és ez az álláspont meghatározó a későbbi mondanivalóm szempontjából.

Az esélyegyenlőség nem jelenti az emberek közötti egyenlőséget, hiszen minden ember más és más. Pusztán annyit jelent, hogy az egyén sorsát a saját képességei és erőfeszítései nagyban meghatározzák, szemben a születési előjogokkal (családi kapcsolatrendszerrel), az állam, vagy befolyásos egyének szándékaival. Vagy bármilyen, ettől eltérő, külső feltételrendszerrel. Nevezhetjük meritokráciának is, noha tisztában vagyok vele, hogy ez a kifejezés is ellentmondásokkal terhelt, mint minden, az emberi viszonyokra vonatkozó, értékítéletet hordozó szellemi konstrukció. Értéktelen ember az, aki jókedélyű becsületességgel, de kissé lassabb felfogással, természetes lustasággal, vagy csak félénkséggel próbálja a helyét keresni a világban? Természetesen nem, amennyiben magasabb etikai szemszögből, általános emberi értékrend oldaláról nézzük a dolgokat. Barátnak, társnak egy ilyen embert én is szívesebben választanék, mint a "fucked up" zseni vagy megszállott törtető kategóriát. Lehet sikeres egy ilyen ember az általam idealizált, kapitalista viszonyok között? Igen, bár kétségtelen, hogy nehezebben, máshogy, kisebb valószínűséggel, mint a "smart guy" vagy "smart girl", aki gyorsan átlátja a helyzetet, agresszív, keményen és kitartóan dolgozik a siker érdekében.

De éppen az a szép a szabadságban, beleértve a gazdasági szabadságot is, hogy a dolgok többféleképpen kibontakozhatnak, az egyenletnek nem csak egy jó megoldása van. A legtöbb helyzetben nyilván az fog előrébb jutni, aki hamarabb lép, jobban hasznosítja a rendelkezésre álló információkat, vagy szimplán hajlandó többet tenni, nagyobb áldozatot hozni a siker érdekében. Más dolgok rovására, magánélet rovására, talán a személyes boldogság rovására is. Sikerre senkit sem lehet kényszeríteni, és nem is ajánlom senkinek a siker mindenek előtti hajszolását. Én sem vagyok ilyen, és nagyon nem örülnék annak, ha az én gyerekem ilyen lenne. Ettől még jó nekünk, hogy vannak ilyen emberek, és kapitalista viszonyok között hasznosabban teret engedhetnek ezirányú törekvéseiknek, mint statikusabb, államközpontú rendszerekben. Nem kell megpuccsolni az öreg vezért ahhoz, hogy a kormányrúd közelébe kerüljenek, vagy ha meg is teszik, ez nagy valószínűséggel csak egy vállalat, egy szűkebb közösség sorsát fogja döntően befolyásolni. A gazdasági és politikai szabadság jegyesek, minden külön értesítés helyett. A liberális piacgazdaság játszani engedi fiait és lányait, és ennek a játéknak az egyének mellett az egész társadalom a haszonélvezője. Aki szárnyalni akar, hadd repüljön, csak nekem ne kelljen vele mennem, ha tériszonyom van, vagy egyszerűen csak jobban szeretek a fa árnyékában hűsölni. 

Honfitársaink jelentős része számára a meritokratikus szemlélet 20 év után is meglepően idegen, zsigerileg ellenszenves. Aki sikeres, az gyanús. Lehet persze azt mondani, a sok rossz példa miatt van, amikor egyes emberek a politikai kapcsolataik révén, vélelmezett törvénysértések árán jutottak előre. Ilyenek nyilván vannak, engem is irritálnak, de a sikert általánosan megbélyegezni ezen botrányok és feltételezések alapján ostobaság. A sikeres emberek többsége minden jel ellenére magánvállalatok vezetői pozícióiban vagy elismert szakemberként érvényesült. Az igazság az, hogy a Pareto szabály itt is megfigyelhető: bármilyen közösségben, bármilyen rendszerben az emberek kisebb hányada felel a teljesítmény nagyobb részéért. Ha ezt a teljesítményt elismerjük, hajlandók lesznek húzni. Ha nem, azzal mindenki rosszul jár, mert a szekér nem halad, ráadásul ezek az emberek meg fogják találni a módját, hogy fölös energiáikat és vágyaikat intrikákkal, a fennálló rend aláásával, a többség számára még a sikernél is felháborítóbb lázadással jutassák kifejezésre. Hadd vegye meg a vezetőnek kinevezett harmincéves picsa az Armani kosztümöt, mert nélküle lehet, hogy az egész cég becsukhatja előbb-utóbb a boltot. És akkor C&A ruhára sem futja majd a többieknek. Addig meg gúnyolják azért, mert nincs gyereke és egyedül él szépen berendezett lakásában.           

Két évvel ezelőtt én is indíttatást éreztem, hogy az éppen akkor kibontakozó válság kapcsán képernyőre vessem gondolataimat. 

http://libertarius.blog.hu/2008/11/08/a_valsagrol_iii

Az akkori írásom főbb pontjai ezek voltak:

1) Ami most válságként értelmeződik Magyarországon, az több válság, illetve több problémahalmaz szinkronizált jelentkezése. (...) A fejlett világból, elsősorban az Egyesült Államokból, kisebb részben egyes európai országokból indult krízis rendszerszintű, bizalmi válság részét remélhetőleg és nagy valószínűséggel kezelni fogják tudni az érintett országok kormányai, központi bankjai, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a piaci szereplők. Ez időbe fog telni, és nem lesz fájdalommentes folyamat, de az általunk ismert világ nem fog lényegileg megváltozni emiatt. A végén majd lehet kasszát csinálni, amikor is kiderül, hogy egy csomó ember jóval szegényebb annál, mint gondolta, mert kevesebbet ér a háza, lakása, nyugdíjpénztári megtakarítása, befektetése.

Azt hiszem, ezt reálisan mértem fel 2008 őszén - a világ nem dőlt össze, lényegileg meg sem változott. Sőt, inkább még pesszimistának bizonyultam, mert a pénzügyi befektetések értéke meglepően hamar, újabb buborék gyanúját keltve tért vissza a válság előtti szintek közelébe. A reálgazdasági helyzet is viszonylag gyorsan konszolidálódott. Ahol nincs pozitív változás, azok az ingatlan árak, ami azért elgondolkodtató és óvatosságra intő körülmény. A tulajdonosok maguk előtt görgetett tartozáshegyei, a negatív hitelfedezeti értékek még visszahozhatnak valamennyit 2008 őszének viharaiból.

2) A világban kialakult egyensúlyi problémák, a megtakarítási paradoxon (fejlődő országok finanszírozzák a náluk jóval gazdagabbakat) és társai, ha megszűnni nem is, de valószínűleg csökkenni fognak.

Úgy gondolom, ebből a szempontból is helyesen láttam a folyamatok irányát, hiszen az ún. fejlődő országok általában jobban viselték a válságot, mint a fejlettek, mind a pénzügyi stabilitást, mind a reálgazdasági körülményeket tekintve. Az államcsőd lehetősége globális értelemben kifejezetten gazdag országok kapcsán merül fel újra és újra - Görögország,  Izland, Írország, Spanyolország, Portugália stb.

Ugyanakkor ez a kiegyenlítődési folyamat nem megy zökkenők és aktív ellenállás nélkül, lásd pl. Kína ragaszkodása az exportőreit segítő gyengébb árfolyamhoz.

3) Ahol nem látok túl nagy reményt, rövid- és középtávon legalábbis, az a válság magyar ága, ami nagyrészt saját magunknak, illetve az elmúlt 20 év történetének és torzfejlődésének köszönhető. Ez a gyenge és bedolgozó jellegű magyar gazdaság, a kreatív, felkészült és becsületes vállalkozói kultúra hiánya, a brutálisan megcsappant nemzeti vagyon, a szánalmas közigazgatás, a gyenge minőségű és drága közszolgáltatások, az alacsony foglalkoztatottság, a rossz oktatási rendszer, a cinikus, hazug és korrupt vezetés oka és egyben eredménye. Ebből rövid távon kitörni nem lehet, szerintem legalább egy másik 20 év kellene ahhoz, hogy ennek az őrült időszaknak a következményeit magunk mögött hagyjuk. Már ha jó irányba tartanánk.

Hát, ami az elmúlt két év döntő részét illeti, kevesen vitatkoznának velem, viszont a nagy kérdés az, most végre helyes irányba megyünk?

Nem tudom. Sajnos az akkor felsorolt problémákban előrelépést rövid távon nem várok, a másik 20 évet komolyan gondoltam. Ha jó irányba tartunk. 

3) A remény ott van az emberekben, akik többsége vétlen és kimaradt a buliból (nem elkúrtuk, ti kúrtátok el!), és azért a külső körülményekben is, mert az EU tagságnak legalább annyi előnye van, hogy megszégyenítésünk fórumai léteznek, és a határok eltűnésével nem lehetséges a bezárkózás, a sértett visszahúzódás.

Ebben annyit biztosan tévedtem, hogy új kormányunk a korábbiaknál lényegesen ügyesebben és erőszakosabban kerüli a megszégyenítésünk fórumain való fellépéseket. Az egy nagy kérdés, hogy a másik oldal milyen muníciókkal rendelkezik, meg hogy egyáltalán érdemes és kifizetődő-e másik oldalként gondolkodni a nemzetközi intézményekről, az Európai Közösségekről?

Viszont a remény továbbra is ott van az emberekben.

4) Menteni kell, ami menthető. Hagyni kellene, hogy a külső egyensúlyt, a jövedelmi és ár aránytalanságokat egy gyengébb forint árfolyam javítsa, és nem kellene pánikreakciókat produkálni 20 % árfolyamgyengülés hatására. A munkát terhelő adók és járulékok drasztikus csökkentésével javítani kell a munkavállalás, mint megélhetési forma esélyeit és vonzerejét. Éljen az egykulcsos jövedelemadó! A lehető legteljesebb körben vissza kell venni az adókedvezményeket és támogatásokat, még a beruházási kedvezményeket és fejlesztési támogatásokat is. Az állam által csinált gazdaságból nem fogunk prosperálni. Le kell építeni az ártámogatásokat, mert ezek torzítják a piaci viszonyokat, és önerősítő folyamatokat gerjesztenek (lásd MÁV esete, amit jórészt az ingyenesen és kedvezménnyel utazók kedvéért tartanak fenn a többiek pénzéből). A vagyoni típusú adók, főleg az értékalapú ingatlanadó bevezetésével meg kell próbálni visszahozni valamennyit az elmúlt évek adócsalásának veszteségéből. Meg kell szüntetni a fölöslegesen ellátott állami feladatok (erről majd egy másik írásban, de itt egy érdekes link: www.portfolio.hu/cikkek.tdp) finanszírozását. Mivel a jövedelmi viszonyok javulására rövid távon nem lehet számítani, az életminőség más elemeit kell próbálni javítani (pl. közrend és közbiztonság, környezetvédelem).

Nos, ebben a bekezdésben sok vágyamat és reményemet sürítettem össze. A gyengébb forint árfolyamot megkaptuk, és ezt továbbra is pozitívumnak gondolom, bár nyilván én is jobban szeretek kevesebb forintot adni egy olaszországi pizzáért. A munkát terhelő adók és járulékok valamennyit csökkentek, de áttörésről itt biztosan nem beszélhetünk. Egykulcsos szja állítólag lesz, aminek én roppantul örülök és nagyon fontos üzenetnek tartom. Adókedvezményeket és támogatásokat továbbra is nagyon sok érdekcsoport szeretne magának. Csak remélni tudom, hogy sikertelenül.  

Sajnos az ártámogatások leépítése és a vagyoni típusú adók teljesen lekerültek a napirendről, helyette a "legyen minden olcsó, de adót se fizessünk" örökéletű magyar mítosza jött méginkább divatba. Az állami feladatok átgondolására és csökkentésére látok némi esélyt. A más típusú életminőség javításban (közrend, környezetvédelem) nyilvánvaló a kormányzati igyekezet. Az eredményeket majd meglátjuk.

A szocialista kor legendáriumának egy karakterisztikus eleme a szovjet csodafegyver története. A szovjet csodafegyver tipikus városi legendaként élt a rendszer utolsó évtizedeiben, amikor az ideológiai habarcs, ami az egypártrendszer köveit összetartotta, már igencsak málladozott. Magyarán az emberek többsége nem hitt a rendszer alapelveiben, viszont nem is tartotta szükségesnek vagy lehetségesnek a változást. Ez volt a Kádár rendszer aranykora, a legvidámabb barakk időszaka. Ebben a környezetben felértékelődtek az egyéni és kollektív önigazolás toposzai, és ilyen volt a szovjet csodafegyver mítosza is.

A szovjet csodafegyver többnyire valamilyen lézer, vagy egyéb, a sci-fi irodalomból és valódi kísérletekből ismert pusztító megoldás volt. Nem atombomba vagy más nukleáris tömegpusztító fegyver, hiszen azokról mindenki tudta, hogy léteznek, és azt is, hogy épeszű ember nem gondolkodhat az alkalmazásukon (ami nem akadályozta a kor katonai stratégáit a taktikai atomfegyverek széles körének kifejlesztésében, az atomtöltetű légvédelmi rakétától az atomtorpedóig). A szovjet csodafegyver nem New York földig rombolására szolgált volna, hanem az amerikaiak többé-kevésbé nyilvánvaló technikai és gazdasági fölényének ellensúlyozására, a német csodafegyverhez hasonlóan innovatív megoldással pótolva a hiányzó vagy elavult hagyományos harci szerkezeteket. Tipikus megjelenési formája, mint említettem, a lézer volt, amivel persze valódi kísérletek is folytak, de a szovjet csodafegyver messze túltett minden ismert megoldáson. Nem kellett hozzá kisebb atomerőmű, hogy energiával ellássa, nem volt 160 tonna önsúlya, és nem lehetett egy jól irányzott puskalövéssel ártalmatlanná tenni, mint kevésbé szerencsés real-life kísérleti testvéreit.    

A szovjet csodafegyvert a tipikus történet szerint - amit én is több embertől hallottam, mint megbízható forrásból származó, garantáltan igaz esetet - egy magyar mérnök vagy katona látta, akit több hónapos, folyamatos vodkázással kísért szovjetunióbeli tartózkodásának végén az őt igaz barátukká fogadó vendéglátók elvezettek a titkos helyre, ahol a csodafegyver lakott. A titkos hely természetesen egy földalatti laboratórium és/vagy katonai bázis volt, ahová húsz emeletet kellett lifttel lemenni, de a minden képzeletet felülmúló látvány megérte a fáradságos izgalmakat. A szovjet csodafegyver úgy porlasztotta el a tankokat és repülőgépeket, mint a korai számítógépes játékokban a három képpontból megszerkesztett űrrakétánk a muffinra emlékeztető ellenséges űrhajókat. Tanulságként a vendéglátók elmondták, próbálnának csak az amerikaiak támadni, az orosz föld mélyéből előjönnek a csodafegyverek, és másnap bejelentik Kalifornia csatlakozását a Szovjetunióhoz (aminek valószínűleg lettek volna hívei a hetvenes években...).

Ezeket a történeteket, amelyek saját megfigyelésem szerint elterjedtek voltak abban az időben, vajon a titkosszolgálatok találták ki és terjesztették, vagy a többi városi legendához hasonlóan a népköltészet termékei lettek volna? Tulajdonképpen mindegy, mert a lényeg mindkét esetben azonos: ne kapálózzunk, a nagy Szovjetunióval szemben nincs esélyünk. Még az amerikaiaknak sem, akik hiába tudnak mindenből jobbat csinálni, csodafegyvere csak a Szovjetuniónak van.  

A Figyelő legfrissebb számában, az állam szerepéről folytatott szakértői diszkusszió részeként "A tőke szándékai" címmel újabb gyöngyszemet olvashattunk az üzletkötő-vállalatfinanszírozó állam egyik nyilvánvaló hívétől (http://www.fn.hu/hetilap/20100927/lazar_miklos_kornel_toke/).

Lázár Miklós Kornél, aki - mentségére legyen szólva - politikai, és nem gazdasági szakemberként jegyezte írását, többek között arról értekezett, az államok politikája mindig is szorosan összefüggött a helyi gazdasági elitek érdekeivel, ez így is van rendjén, és milyen baj, hogy nálunk ez a kérdés a rosszul értelmezett szabadságfelfogás jegyében háttérbe szorult. A cikk egyes szakaszainak vastagon szedett címei alapján eljutunk oda, hogy saját (nemzeti) elit szükséges, az egyetemeken a leendő (önjelölt) gazdasági elitet geopolitikából kellene képezni, a helyi üzleti érdekeket kell az államnak külpoltikájában képviselnie, illetve "Nokia, Lego vagy bármi" jól jöhet, amitől fel fog virágozni az ország. 

Kicsit részletesebben olvashatunk arról, hogy a külföldi tulajdonú vállalkozások nem kötődnek eléggé az országhoz, a tőkét kvázi csapdába kell csalni, hogy ne tudjon olyan gyorsan kivonulni, ha szar a helyzet és sürgős mehetnékje támad (a halászháló példája, ami nem lehet lyukas, nehogy kiszökjenek a halak...). A potenciális befektetők között származás és vélelmezett szándék szerint különbséget kell tenni. Hiba volt a keleti piacokról visszavonulni. A magas rangú állami tisztviselőknek külföldi útjaikon üzleti szerződéseket kellene kötniük. Végül örök kedvencem, az "építsük fel húzóágazatainkat" témája is terítékre kerül. A gazdasági liberalizmus híveinek szóló, szinte megható engedékenységgel azért a szerző annyit nagyvonalúan leszögez, "bizonyos szempontból mindegy, hogy a következő Nokia vagy a következő Lego jön-e létre nálunk". 

Van egy mondat, ami axiómaként jelenik meg a cikkben, és talán azért érdemes kiragadni, mert szerintem éppen fordított következtetést lehet levonni belőle, mint amit a szerző evidenciaként feltételez: "az állam távolságtartását hirdetni is logikátlan egy olyan időszakban, amikor a bankok, a nagyvállalatok, de még a kis- és közepes vállalkozások is az államhoz fohászkodnak segítségért."

Ha mindenki az én segítségemet akarja, három eset lehetséges: segítek mindenkinek, nem segítek senkinek, vagy kiválasztom azokat, akiknek segítek, másokat pedig sorsukra hagyok. A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha mindenkin, minden helyzetben segíteni lehetne. Minden koldus megkapná a pénzét a piros lámpánál, minden munkanélküli munkához, minden hajléktalan fedélhez, az összes beteg ember a legjobb orvossághoz, a csőd szélén tántorgó vállalkozások kivétel nélkül tőkéhez, megrendeléshez jutnának. Aki szeret hinni a mesékben, azoknak melegen ajánlom ezt a világképet. 

Amennyiben a mindenkin, minden helyzetben segítünk elvét praktikusan nem lehet a gyakorlatba ültetni, akkor egyik lehetőségként elkezdünk szelektálni a rászorulók között: a leghangosabban jajgató, legmeghatóbb mesével jelentkező koldus kapja a száz forintot, a leginkább reménytelen helyzetben lévő nyomorult az állami segítséget. Ilyen logika alapján a legrosszabb vállalkozásokat kellene az államnak támogatnia. Ha Kovács úr cége, ami korábban piacvezető volt, csak azért került nehéz helyzetbe, mert egyik vevője csődöt jelentett és nem fizeti ki a számláit, az nem ér annyit, mintha Kiss úr cégéről lenne szó, akinek még vevő sem akadt. Aki mögött versenyképes tudás és saját tőke áll, az bizony kevésbé szorul rá a segítségre, mint az, aki totális tanácstalanságban kedvesen széttárja a karját, előveszi kis gitárját, és elkezdi énekelni a "vállalkozó lennék, de se pénzem, se eszem" kezdetű, ismert magyar nótát. 

Ha az állam nem akar belemenni abba a zsákutcába, hogy a legrámenősebb üzleti lejmolókat, vagy a legszerencsétlenebb, ágrólszakadt vállalkozásokat támogassa, akkor egy dolgot tehet: nem támogat senkit. Ezzel eljutunk a liberális megközelítésig, ami az egyenlő feltételek és az általános üzleti infrastruktúra megteremtésén kívül nem segít a vállalatoknak, hiszen az üzleti szférának kell eltartania az államot, és nem fordítva.

Ne legyenek üzletkötők az állami tisztviselők, hiszen nem értenek hozzá, és más szempontból is szerencsétlen összefonódások jönnek így létre. A stratégiai ágazatok többnyire a meglévő, helyi versenyelőnyökre építenek, szerves fejlődés eredményeként alakulnak ki. Bizony az is egy versenyelőny, ha olyan szegény egy ország, hogy nagy mennyiségben van szabad, olcsó munkaerő. Ebben az esetben a stratégiai ágazatok erre a munkaerőre fognak építeni, és nem Nokiát, hanem gagyigyárakat kapunk. A gagyigyárak egyikéből kifejlődhet egy új Nokia, de nem azért, mert a miniszterelnök ezt akarja, hanem azért, mert a vállalat tulajdonosai és vezetői saját kockázatra felépítik az üzletet. A legsikeresebb vállalatok kiemelkedő jövedelmezősége ennek az üzleti kockázatnak, ennek az építő munkának, a visszaforgatott jövedelemnek az elismerését jelentik.  

Ha az állam segíteni akar, saját működését javítsa, hogy minél kisebb elvonásból megéljen, minél kevesebb negatív körülmény csökkentse a vállalkozások versenyképességét. Ha külföldön is sikeres magyar vállalkozásokat akar, úgy nemzetközi összehasonlításban is hatékonyan működő magyar államra van szükség. Ennyit tehet, és ez nem kevés, ez a normális élet egyetlen esélye Magyarországon.           

A volt szocialista országok kissé idősebb lakói abban a - szerintem - szerencsés helyzetben vannak, hogy két, játékszabályait illetően gyökeresen eltérő gazdasági és politikai rendszert is közvetlenül megismerhettek. Az egyiket nevezzük szocializmusnak, a másikat kapitalizmusnak, bár a címkék mögött a tartalom, az életélmény országról-országra, személyről-személyre erősen eltérő lehet. Sokszor gondolkodom azon, melyik rendszert választanám, ha a választás lehetősége előttem állna. Nagy valószínűséggel a kapitalizmus mellett döntenék, és szeretném megindokolni, miért.

II. rész - Társadalmi hatékonyság

Kevesen vitatják, hogy a profitorientált szereplők által működtetett vállalatok nagy általánosságban hatékonyabbak, mint egy állami vállalat vagy egy hivatal. Nyilván, ha a tulajdonos saját pénze, jövőbeli megélhetése, családi vagyona a tét, akkor jobban odafigyel a részletekre, körmére néz a menedzsereknek és dolgozóknak, szíve-lelke a vállalkozásé. Többnyire ez pozitív eredményekre szokott vezetni. Gazda szeme hízlalja a jószágot, tartja a közmondás is.  

Ugyanakkor ez a hatékonyság egy trükkös dolog. Bizonyos értelemben a magyar oktatási és egészségügyi szféra rendkívül hatékonyan működik, hiszen elég kis pénzből produkál valamiféle eredményt, a százalékos arányok (pl. egységnyi egészség-nyereség per ráfordítás) nem feltétlenül rosszak. Ha a lepukkant kórházban alulfizetett orvosok kiveszik a gyulladt vakbelét a páciensnek, akkor bizony itt kevés pénzből mentettek életet, ami látszólag nagyon hatékony dolog. Az pedig, hogy a lábadozó beteg undorító körülmények, barátságtalan személyzet mellett tölti napjait a kórházban, a gyógyulás szempontjából az esetek többségében lényegtelen, talán még ösztönző is lehet, hogy minél hamarabb otthagyja ezt az infernót (bevallom, én kiütést kapok a kórházaktól...). 

Természetesen ott a hálapénz, ami torzítja a képet, de ezzel kapcsolatban két ellenvetés is tehető: egyrészt, bár ezzel sokan vitatkoznak, többnyire nem kötelező adni (amikor mégis, mert az operáló orvos előzetes feltétellé teszi a fizetést, az számomra az egyértelmű bűncselekmény kategória). Aki nem ad, azt sem fogják szándékosan rosszul operálni és vice versa (a legtöbb ide kapcsolódó panasz olyan esetekről szól, amikor valaki sok pénzt adott és mégis rosszul sikerült a műtét - mintha ezen múlna a dolog). Másrészt pusztán az állami egészségügyi alrendszer szempontjából a hálapénz hatékonyságnövelő tényező, hiszen a rendszeren kívüli forrásokat von be a finanszírozásba, csekély költséggel (a hálapénz miatti fölösleges beavatkozásokból adódó pazarlás rendszerszinten nem lehet túl nagy, mert a legtöbb ember nem szórakozásból vizsgáltatja és operáltatja magát). Ezért nem értettem, amikor még a Gyurcsány kormány idején a magánszereplők bevonása volt a sláger, hogy egy magánszolgáltató miért üldözné a hálapénzt az intézményében? Az étteremtulajdonos sem szokott ellensége lenni annak, hogy a saját pincéreinek nem kell fizetést adnia, mert a vendégek a kikövetelt borravalóból eltartják őket....

Szóval ezekkel az állami rendszerekkel nem az a fő baj, hogy korlátozott értelemben ne lennének hatékonyak, hanem az, hogy a társadalmilag kívánatosnak tartott célokat nem tudjuk elérni a segítségükkel. Nem lesz jó az egészségügyi ellátás, sok rossz élmény éri a gyerekeket az iskolában, stb. Az állami vállalat is hatékonynak tűnhetett, amikor a mérnöknek annyit fizettek, mint a kétkezi munkásnak, de érdekes módon a technológiai fejlődés ettől nem kapott szárnyakat. Tehát itt inkább egy célorientált eredményességről (effectiveness), illetve annak hiányáról lehet beszélni, nem a rátákban kifejezett hatékonyságról (efficiency). Hosszabb távon persze ezt nem lehet élesen elválasztani, hiszen hatékony alrendszerek nélkül a nagyobb célok csak aránytalanul nagy ráfordítással érhetők el, ami más társadalmi célok tekintetében vissza fog ütni. De én a kapitalizmus és a szabad verseny előnyét nem abban látom, hogy ezáltal olcsó lesz az élet, mint ahogy általában nem hiszek az olcsóságban. A szocializmusban elég olcsó volt az élet, csak nem élveztük annyira.

Amit a rendszerváltás hozott, hozhatott volna, az egy minőségi előrelépés az élet olyan területein, ahol a szabad verseny valóban érvényesülni tudott. Azzal kevesen vitatkoznának, hogy ma könnyebb és jobb vásárolni, a média kínálatot össze sem lehet hasonlítani a korábbiakkal, az évekig tartó várakozást az áhított személygépkocsira sem kívánjuk vissza. Amit szerény meglátásom szerint a szocializmusba visszavágyó, és a jelen helyzetre panaszkodó emberek nem szoktak figyelembe venni, az a saját igényeik folyamatos fejlődése a lehetőségekkel szembesülve. A nagymamának igaza van, hogy régen jobb és relatíve olcsóbb volt a kenyér. De az unokáját azért csak szeretné felhívni a mobilján, a döglesztő hőségben csak jobb este menni vásárolni és a hétfői adásszünetet is rosszul viselné a tévében.  

A differenciált és a mi igényeinkhez alkalmazkodó választás lehetőségét, ami a vevőket szem előtt tartó fejlesztés és beruházás eredménye, akkor tudjuk értékelni, ha hirtelen megfosztva érezzük magunkat tőle. Városi ember számára minden más pozitívum mellett sokkoló élmény, ha egy kis faluban nem tudja az alapvető szükségleteit azonnal beszerezni, mert a boltosnak éppen nincs kedve/nem áll módjában kinyitni. Egy jól működő magánvállalatnál sem a pitiáner olcsóság a fő szempont, hanem az üzleti célok elérése, amihez bizony az eszközöket is hozzá kell rendelni, korszerű gépek, jó munkakörnyezet, megfelelően fizetett alkalmazottak formájában. Az állami vállalat megmutatta, hogyan lehet lyukas vederből és két drótból virágtartót készíteni. De az IPhone aligha került volna ki a béketábor technológiai fellegvára, a nagy Szovjetunió üzemeiből.

Csak remélni tudom, hogy egyszer a magyar oktatás és egészségügy is példája lehet annak, a kívánatosnak tartott társadalmi célokat hogyan lehet piaci eszközökkel elérni. A döntően magánpraxisokra épülő fogászat révén már ízelítőt kaptunk abból, milyen lenne az egészségügy akkor (felszereltség, körülmények, emberi hozzáállás tekintetében), ha a rászorulók korrekt árat fizetnének a szolgáltatásokért. Természetesen ennek ára van, ahogy a hétvégi nyitvatartás és hétfői tévéműsor sem az ufók pénzéből valósult meg.       

Üzletembereket hivatásszerűen utálni roppant divatos foglalkozás. Amint köztudott, üzletemberré nem úgy lesz az ember, mint tanárrá, orvossá, mérnökké vagy munkanélkülivé. Nem a körülmények adott helyzetben logikusnak tűnő, utólag kissé véletlenszerűnek érzékelt láncolata vezet oda, hogy valaki tárgyalásokon képviseli cége érdekeit, ahelyett, hogy operálna, tanítana vagy tüntetésekre járna. Ó, nem. Aki üzletember lesz, az valamikor a 15. és 22. életéve között, túl az első szerelmen, de még az első rendes állásán innen, váratlan látogatót kap egy kifogástalanul öltözött, de nyers modorú és kénköves szagú úriembertől. A papírmunkán hamar túlesnek, majd a szőrös mancsba csapva a kissé zavarodott, de várakozásteljes leendő üzletember elindulhat sötét karrierje útján. A feltételek egyszerűek: 30-40-50 év szabad garázdálkodás, üzleti utazások, vállalati autó, fogadások, titkárnők, megnyomorított dolgozók, özvegyek és árvák panasza. Armani és Brioni. Aztán pukk, csatlakozhat az alvilági Hall of Fame társasághoz. 

Bár a fenti képlet roppant világos és egyszerű, a Földön sajnos még mindig élnek olyan emberek, akiknek a gaz vállalkozások és az általuk irányított média elhomályosítja a látását. De szerencsére járnak köztünk olyan írók, költők, művészek, tudósok és mozgalmárok, akik felnyitják a szerencsétlenek csipáját. Egy jeles képviselőjük, DBC Pierre legújabb könyvében (Lights out in Wonderland) megalkotta a tökéletes üzleti vacsorát, amit a kapitalizmus elvetemült támaszai két világpusztító hadjárat között élvezhetnek: grillezett óriáspanda mancsot és flambírozott szibériai tigriskölyköt szolgál fel egy ördögi partycég a világ kövér urainak, akik gyerekek könnyéből készült koktélokkal öblíthetik le undorító étkeiket. Csak azt tudom sajnálni, hogy amikor én iskolába jártam, nem hallottam még DBC Pierreről és az ő nemes nézeteiről. Kénytelen voltam a HVG-t olvasni az egyetemi könyvtárban. Mígnem egy sötét éjjelen valaki kopogás nélkül benyitott a szobámba...    

A hét egyik jelentős gazdasági híre a japán jegybank valutapiaci intervenciója volt szerdán, a jen gyengítése céljából. A bank 1000 milliárd jen (2500 milliárd forint) értékben adott el japán valutát és vásárolt dollárt, hogy az általa kívánatosnak tartott (gyengébb) árfolyam célt közelítse. A beavatkozás közvetlen célját elérte, a jen gyengült, de az elemzők kétségeiket hangoztatták a hosszú távú erősödési trend megfordításával kapcsolatban. Az európai és amerikai partnerek őrjöngtek, mivel az egyoldalú beavatkozás élesen szembe ment a korábbi időszak Kínára irányuló, egyeztetett lépéseket szorgalmazó kommunikációjával, amit látszólag Japán is lelkesen támogatott.

Magyar viszonyok között az egésznek van egy nagyon ironikus, vagy inkább szomorú olvasata. Nálunk ugye a slágertéma a devizahitelesek védelme, a gyenge forint nemzeti átokként történő prezentációja. Az ember hiába próbál érvelni az internetes bölcsek közösségében, rámutatva arra, hogy a magyar gazdasági fundamentumok alapján a forintnak már jóval korábban gyengülnie kellett volna, hogy a gyengébb forint jó az exportőröknek és a hazai piacon importtal versenyző kisebb vállalkozásoknak egyaránt, segítve ezzel a foglalkoztatást. Vagy hogy a fő gond a devizahitelesek számára a svájci frank erősödése volt, ez pedig főleg a svájci valuta euróval szembeni erősödéséből adódott, amire a magyar szereplőknek vajmi kevés ráhatása van. Az érvek leperegnek és általános értetlenséggel találkoznak, "miért jó nekünk, ha szegényebbek leszünk?" jelleggel. Tényleg, miért jó? Miért jó a japánoknak, ha szegényebbek lesznek? Szegényebbek lesznek?

Közhelyszámba megy, hogy az elmúlt évtizedekben súlyos aránytalanságok alakultak ki a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerében, aminek hosszabb távon ki kell egyenlítődnie. Erről én is írtam két évvel ezelőtt:   http://libertarius.blog.hu/2008/10/22/a_valsagrol_i#more726288 Alapvető nonszensz, hogy Kína, a világ legnagyobb országa exportra alapozza a gazdasági növekedését, hogy a gazdagok költenek, a szegények takarékoskodnak, a tőke a harmadik világból a fejlett piacokra áramlott, ahol kisebb szükség van rá, ezért a hosszú távú fajlagos megtérülés lehetősége is kisebb és így tovább. Ez része volt annak a problémahalmaznak, ami a válságnak titulált eseménysor mögött állt. Ha abban reménykedünk, hogy ezt a válságot tanulságokkal hagyjuk magunk mögött, akkor mindenkinek kicsit más irányba kell mozdulnia, mint amerre a bőség éveinek tehetetlensége taszította. A fejlett világnak szorosabbra kell húznia a nadrágszíjat, többet dolgoznia és takarékoskodnia, Kínának pedig engednie kellene a gyeplőn és a lakossági fogyasztást ösztönöznie. Utóbbinak a hatékony módja az lenne, ha engedné a kínai valutát olyan mértékben erősödni a dollárral és euróval szemben, amit a fundamentális tényezők piaci beavatkozás nélkül előidéznének. 

A kínai vezetés fél attól, amit ez a változás a hazai porondon hozhat. Nem is csoda, ha arra gondolunk, itt egy diktatúráról van szó, ahol a hivatalos ideológiát a kommunizmusról fokozatosan egyfajta konfuciánus államkapitalizmusra cserélik, bónuszként néha felakasztott párttitkárokkal illusztrálva a jó kormányzás erejét. De a kínos kérdés azért ott marad a háttérben, ki dönti el, mi a jó az országnak és milyen alapon? Ilyen körülmények között minden változás veszélyes lehet a hatalmon lévők számára, és ha az exportra termelő állami gagyigyár dolgozói munka híján elégedetlenek, az elindíthatja azt a politikai lavinát, ami egyszer Csing, Kung és Fung elvtárs hatalmának a végét jelentheti. Akik ezt nyilván nem szeretnék.

Ezért a kínai vezetés a szép szavakon kívül eddig elég keveset tett az árfolyamrendszer korrekciója érdekében. Ami viszont a szintén exportorientált japán vezetőket is idegessé tette, akik számára Kína felemelkedése egyszerre veszély és lehetőség, és sajnos a veszélyérzet erősebb motiváció a lehetőségek keresésénél. Mivel a japán jen fundamentális okokból (óriási fizetési mérleg többlet, folyamatos deflációs trend) erősödik, néha beavatkoznak a folyamat korrekciója céljából. Ez történt a héten is.

Mi ebből a tanulság nekünk?

1) Örüljünk, hogy jelen helyzetünkben mi megkaptuk azt a gazdaságélénkítő segítséget az árfolyamrendszeren keresztül, amire más országok hiába vágynak. A magyar állam nem költött pénzt kétes hatású gazdaságélénkítő csomagokra (roncsprémium, stb), ami szerintem jó dolog, és ezt el is nézték-nézik nekünk, rossz helyzetünk alapján. Ezt értékelni kellene.

2) A japán gazdaság ereje mutatja, mit jelenthet a termelő tényezőként hasznosuló emberi tudás és igyekezet. Japánnak nincsenek ásványkincsei, eredendő gazdagsága, amit a háború után a szinte teljesen elpusztult országban elértek, azt az emberi tőke alkalmazásával tették. Valódi tudásalapú gazdaságot hoztak létre. Magyarország számára sincs más felemelkedési esély, mint ez, és nagyon szomorúnak találom, hogy a kívánságok hangoztatásán és a magyar szürkeállományra vonatkozó öntömjénezésen kívül (ami vicces módon döntően zsidó származású tudósok munkásságában találja meg igazolási alapját) semmi pozitív fejleményről az elmúlt 20 évben nem lehet beszámolni. Az oktatási rendszer romlott, az üzleti környezet rossz, az adórendszer a legkevésbé sem teljesítményösztönző hatású. Hobbitudósok és félidióták, valamint állami és EU pénzek lenyúlására szakosodott cégek jelenítik meg azt a törekvést, amit erős egyetemek, innovatív, piacra fókuszált, tőkeerős vállalkozások, és hatékony, "játszani engedő", de a játékszabályokat szigorúan betartató szabályozási rendszer kellene, hogy képviseljenek. Nagyon-nagyon messze vagyunk attól, hogy kis Japán váljék belőlünk, és nem közeledünk, hanem távolodunk a tudásalapú gazdaság céljától.      

Kína a közelmúltban japán államkötvényeket kezdett vásárolni, valószínűleg a jen erősítése céljából, amin a japánok felháborodtak. "Vigyék innen a pénzüket!", mondhatták volna a japán szanok a kínai elvtársaknak. Azt hiszem, egy államcsőd szélén tántorgó ország számára, aki arrogáns koldusként próbálja lejmolni a nemzetközi tőkepiacokat, ennél jobb illusztráció nem kell ahhoz, mi a különbség egy hiteles és egy hiteltelen ország között.   

A volt szocialista országok kissé idősebb lakói abban a - szerintem - szerencsés helyzetben vannak, hogy két, játékszabályait illetően gyökeresen eltérő gazdasági és politikai rendszert is közvetlenül megismerhettek. Az egyiket nevezzük szocializmusnak, a másikat kapitalizmusnak, bár a címkék mögött a tartalom, az életélmény országról-országra, személyről-személyre erősen eltérő lehet. Sokszor gondolkodom azon, melyik rendszert választanám, ha a választás lehetősége előttem állna. Nagy valószínűséggel a kapitalizmus mellett döntenék, és szeretném megindokolni, miért.

I. rész: A fogyasztói társadalom

A változatos fogyasztói igények differenciált, szofisztikált kiszolgálása csak kapitalista viszonyok között képzelhető el. A fogyasztói társadalom a piacgazdaságot feltételezi. Az alapvető társadalmi szükségleteket akár magas szinten kielégíteni elméletileg államilag irányított, tervgazdasági rendszerben is lehetséges lenne. Nem is csak elméletileg, hiszen a volt szocialista országok jobbik része azért többé-kevésbé elfogadható életkörülményeket biztosított a lakóinak. Persze ezek soha nem voltak tisztán szocialista gazdaságok, a magánszektor egyes elemei túlélték a diktatúrát, vagy újra létrejöttek a diktatúra enyhülésének időszakában (nem Észak-Koreáról beszélek, hanem Magyarországról, Lengyelországról, NDK-ról, stb). Ugyanakkor az emberek túlnyomó többsége állami alkalmazásban állt, az elfogyasztott árukat, igénybe vett szolgáltatásokat ugyancsak állami vállalatoktól vásárolta, életét döntően állami szervek által meghatározott keretek között töltötte.

Amire ezek a gazdaságok nem voltak képesek, az a fogyasztói társadalom élményének megadása volt. Nem pusztán a külsőségekben, hiszen a reklámok, a márkák, a fogyasztásra buzdító felhívások jelen voltak az életünkben, akkor is, ha a "Vásároljon cipőt a cipőboltban!" reklámkampány mai ésszel nehezen felfogható célkitűzéseket szolgált. Vagy a híres MÜSZI reklám, amire szerintem mindenki emlékszik, aki elmúlt 10 éves a nyolcvanas évek közepén, de sem akkor, sem ma nem sokan tudnák megmondani, mi volt ez a MÜSZI és miért kellett a TV-ben reklámozni?

Mivel gyerekkorom jó részét horgászattal töltöttem, a horgászcikkek piacát jól ismertem, és ezen keresztül a problémával is korán szembesültem. Az állami ellátásból be lehetett szerezni az alapvető dolgokat, amire egy horgásznak szüksége volt, de ha az ember hozzájutott egy nyugati cég katalógusához, az olyan örömmel töltötte el, mint Jézus feltámadásának emléke az igaz hívőt húsvétkor. Valamelyik évben a Magyar Horgász év végi (vagy év eleji) számában egy horgászcikk ellátásért felelős tótumfaktum közölte velünk a tuti infót, mit fogunk tudni megvenni a következő évben. Világosan emlékszem egy mondatára: "Drága orsó nem lesz". Miért nem lesz? Nincs rá igény? Elfogyott a valuta, mert a rendelkezésre álló keretből inkább haltápot importáltak az akvaristáknak? Vagy drága orsóval horgászni erkölcstelen? Ezekre a kérdésekre persze nem volt válasz. Ami biztos volt, az a nyugati és a keleti áruellátás drámai különbsége az előbbi javára. Minőség tekintetében is, de a minőségnél érdekesebb és vonzóbb volt a választék, hogy létezik olyan hely, ahol nem háromféle orsóból lehet választani, hanem ötvennyolcféléből.

Mint említettem, az összetett fogyasztói igényeket szerintem csak kapitalista gazdaság képes kiszolgálni, hiszen a profit motívuma nélkül a vevőkre fókuszálás nem lehetséges. Az egy kérdés, hogy ezek az igények a fogyasztói társadalom hatására jönnek-e létre, vagy az igények hívják életre a fogyasztói társadalom összetett szerveződését? Kicsit mind a kettő, ennyiben tyúk-tojás probléma ez is, de én nem hiszem, hogy a változatosság és minőség iránti igényt a gaz vállalkozások ültetnék el az emberben. A "változatosság gyönyörködtet" régi bölcsesség, és biológiai oldalról is meg lehet indokolni, miért kell az embernek mindig az újat, az eltérőt, a jobbat keresnie? Szóval szerintem a fogyasztói társadalom a gazdaság fejlődésével szükségszerűen megjelenik, és ezt kiirtani ki lehet, de magától nem fog eltűnni, bármennyire remélik is ezt a zöld utópisták.

Jó a fogyasztói társadalom? Szerintem igen. A fogyasztás örömet okoz. Természetesen ezt gondolhatta a végül 180 kilósra hízott amerikai is, akit a világ többi része aligha állít maga elé követendő példának. De nincs is rá szükség. Ha megnézzük, kapitalista viszonyok között ki él egészségesebben, a szegényebbek vagy a gazdagabbak, egyértelműen az utóbbiak jönnek ki - a nagy átlag tekintetében - győztesnek. Ebből levonhatjuk a következtetést, hogy a rendelkezésre álló pénz és a fogyasztás mennyiségi oldala között nincs lineáris összefüggés. Ahol van, az a minőség keresése, a fogyasztói igényesség.

Ha azt nézem, más országok példája alapján milyen életformát, milyen társadalmi berendezkedést tartanék a magam, a családom és az egész ország számára ideálisnak, észak- és nyugat-európai példák jutnak eszembe, valahol Ausztria, UK, Svédország, Németország környékén. Természetesen a fogyasztói társadalom (=piacgazdaság) hangsúlyos jelenléte mellett ezek az országok különbözőek, és az eltérések fontosak lehetnek, a svéd és az angol modell előnyeiről és hátrányairól lehet és érdemes vitatkozni. De a fogyasztói társadalom nélkül bármelyik modell sivár és unalmas lenne.   

Szeptember 11 számomra egyik különösen megrázó eleme, az egész tragédia emberi oldalának egyfajta jelképe a Cantor Fitzgerald nevű cég sorsa. Jó nevű brókercégként főleg a kötvény piacon váltak a háború utáni évtizedekben az egyik legfontosabb szereplővé, mígnem a terroristák gyakorlatilag az egész céget elpusztították. A vállalat irodái az első gép becsapódási helye fölött néhány emelettel helyezkedtek el, a támadásban valamennyi, aznap dolgozó kolléga, 658 ember odaveszett. Beleértve a vállalatvezetés túlnyomó részét is. Az áldozatok listáját böngészve http://www.cantorfamilies.com/cantor/jsp/lastnamelist.jsp?LNL=A a klasszikus angolszász, ír, zsidó és olasz családnevek mellett (New Yorkban vagyunk) spanyol, indiai, arab neveket és történeteket is találunk. Ahogy illik egy kiterjedt nemzetközi  tevékenységet folytató szervezethez. A Cantor Fitzgerald név végül megmaradt, tovább viszik a tevékenységeket, de ez inkább csak jogi folytonosság lehet, a vállalati know-how nem éli túl a dolgozók többségének egyidejű, váratlan halálát.  

Egy vállalat nem egy család, de azért valami hasonló, főleg tragédiák idején. Mindenki elképzelheti, mi történne a saját munkahelyén ilyen esetben, hány jó fej kolléga, szerető anya és apa, férj, feleség, gyerek nem térne haza a munkából. 

Ma kilenc éve annak, hogy lerombolták a World Trade Center ikertornyait és a Pentagon egy részét a gépeltérítő terroristák. Azóta volt számos, szeptember 11-nél kisebb, de önmagában súlyos merénylet, Londonban, Madridban, Moszkvában, Egyiptomban, Izraelben és még sok más helyen. Van egy afganisztáni háború, amely közel kilenc éve tart és közel nyolc éve annak, hogy a szövetségesek megtámadták Irakot.

Szeptember 11 mégis kivételes dátum maradt, és nem tudom, milyen szörnyűség kellene ahhoz, hogy erre a napra a feledés homálya boruljon. Csak remélni tudom, hogy soha nem is fogom megtudni. A merényletek drámai hatás elérését célozták, és ezt a drámai hatást nehéz felülmúlni. A leomló irodaházak, az ablakból kétségbeesésükben kiugró öltönyös emberek látványa, az eltérített és bombaként használt gépek több száz, tehetetlenül odavesző utasa a nyugati világ lakóinak többségében mély részvétet keltett. Talán még Dubaiban, Singapourban, Kuala Lumpurban, Riyadban is. Talán még Gázában is. Ami azóta történt, az iraki és afganisztáni háború, a muszlim civilek tömegeinek szenvedése semmiféle visszamenőleges igazolást nem ad a terroristáknak. Ha valami, duplán bűnössé teszi őket, hiszen nehéz elképzelni, hogy ne számoltak volna ezekkel a következményekkel. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a tervezés fázisában az irodaépületben elégő brókerek mellett a lebombázott muszlimok képe is megjelent lelki szemeik előtt, és örültek a látványnak, mert az ő fogalmaik szerinti szent háborúhoz a civil mártírok elengedhetetlen kellékként, hatásos kulisszaként szolgálnak.

Egy Pogues szám jut eszembe, ami ugyan más helyzetről, a XVII. századi ír szenvedésekről szól, de a terroristákkal kapcsolatos érzéseimet mindennél jobban leírja:

A curse upon you Oliver Cromwell
You who raped our Motherland
I hope you're rotting down in hell
For the horrors that you sent
To our misfortunate forefathers
Whom you robbed of their birthright
"To hell or Connaught" may you burn in hell tonight
 

"To hell or Afganisthan", Osama Bin-Laden, may you burn in hell tonight.

A kapitalizmus alapvető válságáról, a liberális piacgazdaság igazságtalanságairól, a profitorientált gazdasági szereplők együttműködési korlátairól, a szabad verseny önpusztító jellegéről stb stb stb rengetegen rengeteget írtak az elmúlt két évben. Több vagy kevesebb, de általában kevesebb hozzáértéssel, józan ésszel, az én fogalmaim szerinti szellemi tisztességgel.

Az ilyen jellegű vitákban hajlamos vagyok feltenni azt az egyszerű kérdést, hogy "Rendben, ami eddig volt és amit én a problémáival együtt alapvetően jó, az eddig kitaláltak és létrehozottak közül a legjobb rendszernek tartok, az szerintetek végérvényesen zsákutcába jutott. Mi legyen helyette?"

Választ többnyire nem szoktam kapni, vagy ha mégis, akkor valami homályos utalgatás történik egyfajta személyes együttműködésen, közvetlen, kölcsönös segítségnyújtáson alapuló gazdasági rendszerre, ami a Qunachimaqupilu indiánoknál vagy a Guaralapilipotaculos sziget lakóinál oly nagyszerűen működik. Amolyan klasszikus anarchoszindikalista jelleggel. Azt nem nagyon szokta senki felvállalni, ami pedig szerintem a logikus alternatíva lenne, hogy egy állami hivatal döntsön a piac helyett az erőforrás allokáció és a jövedelemelosztás kérdéseiben, mivel tudjuk, hogy a gyakorlatban ez is kissé tökéletlenül működött.  

Most nem mennék bele annak a részletes tárgyalásába, mi a különbség egy olyan törzs élete, ahol fél kézen meg lehet számolni az embereket (amióta az a pernahajder Tipuro beintett és a városba költözött) és mondjuk az Egyesült Államok között, csak egy történetet mesélnék a szülővárosomból.

Volt egy buszsofőr, aki eredeti szakmáját tekintve kőműves volt, és néha még dolgozott is építkezéseken. Egyszer az édesapja megkérte, ugyan csinálja már meg a kerítését, aminek leomlott a lábazata.

"Nem csinálom, édesapám" hangzott a válasz.

"Ugyan miért nem, fiam?" 

"Édesapámnak pénzért nem csinálom. Ingyen meg már csak nem csinálhatom".

Egyik kedvenc olvasmányom a Financial Times. Ezzel vannak így páran a Földön, pl. a brit Munkáspárt egyik kommunistába hajló, szélsőbalos (időközben elhunyt) képviselője is folyton az FT-t olvasta. Amikor megkérdezték tőle, hogy is van az, hogy kommunista létére üzleti sajtót olvas, azt felelte, "szereti tudni, mire készül az ellenség". 

Az én motivációim eleve mások voltak, hogy úgy mondjam, komolyabb szándékokkal közeledtem feléje. Viszont ma igazán hálás voltam a hétvégi rovatban megjelent interjúféleségért egy brit sztárépítésszel. Az úriember Lev Yilmaz nagyszerű animált képregényeit ajánlotta figyelmünkbe: 

Például:

"How I found out about girls"

https://www.youtube.com/watch?v=RS2oJm3__48&NR=1

"How to Break Up in 64 easy steps"

https://www.youtube.com/watch?v=Hfl9e53LX_U

Traian Basescu román elnök után Gajda Péter, MSZP színekben futó kispesti polgármester is Orbán Viktorral közös fényképpel próbálja megnyerni a vele közvetlenül nem szimpatizáló választókat egy friss kiadványban. Bár a román elnök kampányától eltérően OV vélhetően nem lelkesedik fizimiskája ilyetén hasznosítása iránt, a politikai üzenet végül is egyszerű és szimpatikus: élni és élni hagyni, a különböző politikai színeket képviselő vezetők is tudnak együtt dolgozni.

A Figyelő remek összeállítást közölt a hazai kis és középvállalkozásokat segíteni próbáló kormányzati törekvésekről. Az intézkedések egy része, mint a helyi mezőgazdasági termelők közvetlen piacra jutását segítő egyszerűsítések (termelői piacok, közvetlen értékesítés helyi intézményeknek), szerintem általánosságban helyes irányt, az élelmiszerellátás "demodernizálását" követik, ami nem csak magyar jelenség, a gasztronómiától elkezdve a zöld mozgalmakon át Európa fejlettebb részén komoly követői táborral bír. Ezzel nincs semmi gond, bár a szabályozás és ellenőrzés azért kérdés lesz, mert emlékezhetünk még az agyvelőgyulladás vírusával fertőzött termelői kecsketejre, illetve én azért a fusariumos gabona felől sem aludnék nyugodtan, nem fogják-e kreatív termelőink biolángos formájában feletetni a T. Nagyérdeművel? De ennek megfelelő szabályozói szigor és rendszeres ellenőrzés mellett működnie kéne. 

A jóval nagyobb probléma és bizonytalanság ott van, amikor az üzleti életben általában igyekeznek a hazai vállalatokat nyomni, a közbeszerzési eljárásoktól elkezdve az adórendszeren át a munkaügyi ellenőrzésekig egyfajta protekcionista rendszert működtetve. Hosszú távon a hazai vállalkozásokat szerintem csak és kizárólag az általános üzleti környezet javítása révén lehet segíteni, minden más torzításokhoz vezet. Akik a közbeszerzési eljárásoknál ki akarják szorítani a külföldi konkurenseket, azoknak arra a kérdésre is válaszolni kellene, tennék ezt akkor is, ha ezáltal az állami intézmények mindent drágábban szereznek be, mint a külföldi szereplők részvételével zajló beszerzéseken tennék? Vagy ezt úgy képzelik, a verseny ugyanakkora marad, de a végén valahogy mindig a magyar nyer? Mégis, hogyan? Lezajlik az ajánlatok értékelése, majd a legolcsóbb ajánlatot tevő külföldi árán odaadják az üzletet valamelyik magyar versenyzőnek? A gyakorlatban ez nyilván csak úgy működne, hogy már az ajánlatok beadása előtt kizárják vagy elbátortalanítják a külföldi szállítókat, ami szükségszerűen magasabb beszerzési árakat fog jelenteni a kisebb számú magyar ajánlat miatt. Ráadásul a külföldiek kizárásával pont azt érik el, hogy a hatékonyabban működő, korszerűbb technológiát üzemeltető gyártók termékei ne jussanak el a magyar intézményekhez. Drágább és/vagy rosszabb termékekkel szereljük fel az iskolákat, egyetemeket, kórházakat, egyéb állami intézményeket. Rosszabb szakemberek dolgozzanak a magyar állami projekteken. Ez így ugye már kevésbé hangzik jól?   

Az indoklás többnyire persze az, hogy itt nem definitív előny biztosításáról, hanem az esélyek kiegyenlítéséről van szó, bla bla bla. De kérdezem én, hogy lehet kiegyenlíteni pl. azt az előnyt, hogy az egyik cég olyan szellemi tulajdonnal vagy vállalati know-how-val rendelkezik, ami egyszerűen jobb és/vagy olcsóbb termelést tesz lehetővé? Olyan üzemet hozott létre nagyon komoly beruházással, ami másnak nincs? Vagy a szabadalmi védettség lejártáig egyedüli gyártó egy adott termék esetében? Adjon kötelező licencet a több tízmilliárd euró éves árbevételű multi a tegnap alapított Kukutyin Bt-nek? 

Protekcionista szabályok mellett várható a hazainak álcázott külföldi termékek térnyerése, a "csavarhúzó üzemek" virágzása, amikor a 90 %-ban külföldi hozzáadott értékű terméket arasznyi széles nemzetiszín szalaggal átkötve viszi be az ajánlattételre kócsagtollas kalapban a tarsolylemezes magyar vállalkozó. Miközben a befolyt pénz túlnyomó részét szorgalmasan utalja Németországba. Ezen felül van valami durva erkölcstelenség abban, amikor a gazdagabb országok adófizetői által összedobott EU pénzt ilyen szemérmetlen módon akarjuk a lehető legteljesebb mértékben lenyúlni. A német pénz jó, a német vállalat nem?

A szelektív munka- és fogyasztóvédelmi ellenőrzések felvetése pedig eléggé LOL kategória. Nem lehet, hogy azért ellenőrzik a felügyeletek a magyar kisvállalkozásokat kiemelten, mert a körükben a legtöbb a jogsértés? A magyar vállalkozó minimálbérre bejelentett dolgozója, ha megrokkan egy munkahelyi balesetben, mit fog csinálni? Él majd kegyelemkenyéren korábbi munkaadója birtokán?

Oszták rendőrség elől menekülő norvég férfit halálra gázolt egy román kamionos a magyar autópályán....

A "társaság könyvelési iratainak jelentős része a költözködés során véletlenül összetévesztésre került, és az új iroda helyett a hulladékégetőbe vitte a költöztető cég".

Ezzel a kiváló és meggyőző védekezéssel a jelek szerint meg lehet úszni egy 20 milliárdos adótartozás ügyében indult vizsgálatot Magyarországon (HVG cikk a People Rent Magyarország Kft felszámolásáról). Bónuszként be lehet mutatni a költöztető cég buta embereit, akik a képernyő előtt sapkájukat bumfordian gyűrögetve próbálják egymásra hárítani a felelősséget ("ez a Jóska olyan vaksi, hogy az anyjából is a száján keresztül akart kijönni annak idején"). Munkanélküli színészeknek kiváló kereseti lehetőség.