Az általam mélyen tisztelt Csorba László tanár úrral hosszú interjú készült a nemzeti ünnep alkalmából: (http://index.hu/tudomany/tortenelem/2010/03/15/petofi_a_kutyajat_sem_bizta_volna_a_valaha_volt_legnagyszerubb_kormanyra/
Túl azon, hogy nagyon érdekes és tanulságos az anyag, mindenképpen érdemes elolvasni (bár CsL élőben az igazi), itt is előjött az a motívum, ami több, március 15-i megemlékezésben visszaköszönt, és amit én az egyébként roppant tiszteletre méltó nemzeti liberális hagyomány tipikus téveszméjének gondolok:
"Azt mondhatjuk, hogy a mai Szlovákia, Ausztria és Magyarország fővárosaiban együtt hoztak létre valami nagyszerűt, ami a Kárpát-medence összes népének, és így Magyarországnak a történelemét Szent István óta a legmélyebben megváltoztatta."
Azt hiszem, nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy kijelentsük, szlovák, román, szerb szomszédaink - bizonyos, diplomáciai etikett sugallta udvariassági köröket leszámítva, amit jobb időkben be lehet gyűjteni a szomszéd országok hivatalos képviselőitől - nem lesznek vevők az események ilyetén értelmezésére, nem fognak pozitívan viszonyulni a történelmi Magyarország kínálta fejlődési keretek bármilyen ideológán alapuló dicsőítéséhez. Akkor sem, ha egyébként tényként kezelhető és elemzésekben levezethető, hogy a kiegyezés utáni korszak gazdasági fejlődéséből az itt élő más nemzetek tagjai is profitáltak, esetleg a nemzeti fejlődésük szempontjából is fontos lehetőségeket kaptak - nem a magyarok akaratából, legfeljebb a magyarok bizonyos mértékű engedékenysége mellett.
Miután elvesztettük területeinket és szétszakadt a magyarság, egyfajta kárpát-medencei Európai Unió visszamenőleges torzképévé próbáljuk a történelmi Magyarországot formálni, ahol voltaképp érthetetlen, miért akart bármely nép is szembeszállni a Budapestről kisugárzó jóakaratú zsarnokság törekvéseivel. Mivel a trianoni szerződés egyértelmű győzelmi szituáció volt a románok és szerbek számára (a szlovákok és horvátok esetében gondolom inkább a győzelemhez vezető út egyik, de nem utolsó lépéseként tartják ezt számon), furcsa is lenne, ha minden későbbi nehézség és katasztrófa ellenére ehhez képest a Trianont megelőző állapotot értékesebbnek tartanák. Valószínűleg pontosan tudják, hogy ez a beállítás a magyaroknál a gyengeség, a veszteség kompenzálásának a jele, és ha fennmaradt volna a történelmi Magyarország, akkor ez a téma nálunk sem lenne ilyen népszerű.
Ezen túlmenően a Csorba László által is képviselt, a fenti idézetben összefoglalt álláspontot azért is abszurdnak tartom, mert mély történelmi ismeretek nélkül is meg merem kockáztatni, hogy az akkori Pozsonynak nem sok köze van a mai szlovák fővároshoz. Az akkori Pozsonyt a magyar fővároshoz hasonlóan zömmel német polgárság lakta, a szlovák jelenlét magában a városban szinte elhanyagolható volt. Pozsony mint a magyar országgyűlés székhelye került az események fő vonalába, ebből implicite azt kihozni, hogy mintegy a szlovák nemzet hozzájárulása lett volna későbbi fővárosuk mások lakta területének "felajánlása" forradalmi célokra, elég furcsa, kicsit nevetséges is. A forradalmi napokat követő másfél év szereplői között természetesen szép számmal vannak nem magyar származású emberek, amire emlékezni, amit hangsúlyozni, én is úgy gondolom, fontos és szép hagyomány. De '48-49 minden átértelmezési kísérlet ellenére, tartok tőle, csak nekünk, magyaroknak lesz pozitív és felemelő érzésekre indító ünnepünk.
