A hét egyik jelentős gazdasági híre a japán jegybank valutapiaci intervenciója volt szerdán, a jen gyengítése céljából. A bank 1000 milliárd jen (2500 milliárd forint) értékben adott el japán valutát és vásárolt dollárt, hogy az általa kívánatosnak tartott (gyengébb) árfolyam célt közelítse. A beavatkozás közvetlen célját elérte, a jen gyengült, de az elemzők kétségeiket hangoztatták a hosszú távú erősödési trend megfordításával kapcsolatban. Az európai és amerikai partnerek őrjöngtek, mivel az egyoldalú beavatkozás élesen szembe ment a korábbi időszak Kínára irányuló, egyeztetett lépéseket szorgalmazó kommunikációjával, amit látszólag Japán is lelkesen támogatott.
Magyar viszonyok között az egésznek van egy nagyon ironikus, vagy inkább szomorú olvasata. Nálunk ugye a slágertéma a devizahitelesek védelme, a gyenge forint nemzeti átokként történő prezentációja. Az ember hiába próbál érvelni az internetes bölcsek közösségében, rámutatva arra, hogy a magyar gazdasági fundamentumok alapján a forintnak már jóval korábban gyengülnie kellett volna, hogy a gyengébb forint jó az exportőröknek és a hazai piacon importtal versenyző kisebb vállalkozásoknak egyaránt, segítve ezzel a foglalkoztatást. Vagy hogy a fő gond a devizahitelesek számára a svájci frank erősödése volt, ez pedig főleg a svájci valuta euróval szembeni erősödéséből adódott, amire a magyar szereplőknek vajmi kevés ráhatása van. Az érvek leperegnek és általános értetlenséggel találkoznak, "miért jó nekünk, ha szegényebbek leszünk?" jelleggel. Tényleg, miért jó? Miért jó a japánoknak, ha szegényebbek lesznek? Szegényebbek lesznek?
Közhelyszámba megy, hogy az elmúlt évtizedekben súlyos aránytalanságok alakultak ki a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerében, aminek hosszabb távon ki kell egyenlítődnie. Erről én is írtam két évvel ezelőtt: http://libertarius.blog.hu/2008/10/22/a_valsagrol_i#more726288 Alapvető nonszensz, hogy Kína, a világ legnagyobb országa exportra alapozza a gazdasági növekedését, hogy a gazdagok költenek, a szegények takarékoskodnak, a tőke a harmadik világból a fejlett piacokra áramlott, ahol kisebb szükség van rá, ezért a hosszú távú fajlagos megtérülés lehetősége is kisebb és így tovább. Ez része volt annak a problémahalmaznak, ami a válságnak titulált eseménysor mögött állt. Ha abban reménykedünk, hogy ezt a válságot tanulságokkal hagyjuk magunk mögött, akkor mindenkinek kicsit más irányba kell mozdulnia, mint amerre a bőség éveinek tehetetlensége taszította. A fejlett világnak szorosabbra kell húznia a nadrágszíjat, többet dolgoznia és takarékoskodnia, Kínának pedig engednie kellene a gyeplőn és a lakossági fogyasztást ösztönöznie. Utóbbinak a hatékony módja az lenne, ha engedné a kínai valutát olyan mértékben erősödni a dollárral és euróval szemben, amit a fundamentális tényezők piaci beavatkozás nélkül előidéznének.
A kínai vezetés fél attól, amit ez a változás a hazai porondon hozhat. Nem is csoda, ha arra gondolunk, itt egy diktatúráról van szó, ahol a hivatalos ideológiát a kommunizmusról fokozatosan egyfajta konfuciánus államkapitalizmusra cserélik, bónuszként néha felakasztott párttitkárokkal illusztrálva a jó kormányzás erejét. De a kínos kérdés azért ott marad a háttérben, ki dönti el, mi a jó az országnak és milyen alapon? Ilyen körülmények között minden változás veszélyes lehet a hatalmon lévők számára, és ha az exportra termelő állami gagyigyár dolgozói munka híján elégedetlenek, az elindíthatja azt a politikai lavinát, ami egyszer Csing, Kung és Fung elvtárs hatalmának a végét jelentheti. Akik ezt nyilván nem szeretnék.
Ezért a kínai vezetés a szép szavakon kívül eddig elég keveset tett az árfolyamrendszer korrekciója érdekében. Ami viszont a szintén exportorientált japán vezetőket is idegessé tette, akik számára Kína felemelkedése egyszerre veszély és lehetőség, és sajnos a veszélyérzet erősebb motiváció a lehetőségek keresésénél. Mivel a japán jen fundamentális okokból (óriási fizetési mérleg többlet, folyamatos deflációs trend) erősödik, néha beavatkoznak a folyamat korrekciója céljából. Ez történt a héten is.
Mi ebből a tanulság nekünk?
1) Örüljünk, hogy jelen helyzetünkben mi megkaptuk azt a gazdaságélénkítő segítséget az árfolyamrendszeren keresztül, amire más országok hiába vágynak. A magyar állam nem költött pénzt kétes hatású gazdaságélénkítő csomagokra (roncsprémium, stb), ami szerintem jó dolog, és ezt el is nézték-nézik nekünk, rossz helyzetünk alapján. Ezt értékelni kellene.
2) A japán gazdaság ereje mutatja, mit jelenthet a termelő tényezőként hasznosuló emberi tudás és igyekezet. Japánnak nincsenek ásványkincsei, eredendő gazdagsága, amit a háború után a szinte teljesen elpusztult országban elértek, azt az emberi tőke alkalmazásával tették. Valódi tudásalapú gazdaságot hoztak létre. Magyarország számára sincs más felemelkedési esély, mint ez, és nagyon szomorúnak találom, hogy a kívánságok hangoztatásán és a magyar szürkeállományra vonatkozó öntömjénezésen kívül (ami vicces módon döntően zsidó származású tudósok munkásságában találja meg igazolási alapját) semmi pozitív fejleményről az elmúlt 20 évben nem lehet beszámolni. Az oktatási rendszer romlott, az üzleti környezet rossz, az adórendszer a legkevésbé sem teljesítményösztönző hatású. Hobbitudósok és félidióták, valamint állami és EU pénzek lenyúlására szakosodott cégek jelenítik meg azt a törekvést, amit erős egyetemek, innovatív, piacra fókuszált, tőkeerős vállalkozások, és hatékony, "játszani engedő", de a játékszabályokat szigorúan betartató szabályozási rendszer kellene, hogy képviseljenek. Nagyon-nagyon messze vagyunk attól, hogy kis Japán váljék belőlünk, és nem közeledünk, hanem távolodunk a tudásalapú gazdaság céljától.
Kína a közelmúltban japán államkötvényeket kezdett vásárolni, valószínűleg a jen erősítése céljából, amin a japánok felháborodtak. "Vigyék innen a pénzüket!", mondhatták volna a japán szanok a kínai elvtársaknak. Azt hiszem, egy államcsőd szélén tántorgó ország számára, aki arrogáns koldusként próbálja lejmolni a nemzetközi tőkepiacokat, ennél jobb illusztráció nem kell ahhoz, mi a különbség egy hiteles és egy hiteltelen ország között.
