A volt szocialista országok kissé idősebb lakói abban a - szerintem - szerencsés helyzetben vannak, hogy két, játékszabályait illetően gyökeresen eltérő gazdasági és politikai rendszert is közvetlenül megismerhettek. Az egyiket nevezzük szocializmusnak, a másikat kapitalizmusnak, bár a címkék mögött a tartalom, az életélmény országról-országra, személyről-személyre erősen eltérő lehet. Sokszor gondolkodom azon, melyik rendszert választanám, ha a választás lehetősége előttem állna. Nagy valószínűséggel a kapitalizmus mellett döntenék, és szeretném megindokolni, miért.

III. rész - Esélyegyenlőség (meritokrácia)

Kapitalizmus és esélyegyenlőség? "Ennél nagyobb sületlenséget ritkán hallani", mondhatná az elmúlt 20 év viszonyain edzett magyar honpolgár. Ugyanakkor szerintem elég nyilvánvaló, hogy a mai kor viszonyai között az önmagára támaszkodó tehetség érvényesülése előtt jóval szélesebb, és talán simább út is áll, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt. Ha más nem, hát szabadon itt hagyhatja ezt az országot és beállhat prófétának a németekhez vagy az angolokhoz. Beszélhetünk esélyegyenlőségről, ha nem mindenki egyformán tehetséges? Szerintem igen, és ez az álláspont meghatározó a későbbi mondanivalóm szempontjából.

Az esélyegyenlőség nem jelenti az emberek közötti egyenlőséget, hiszen minden ember más és más. Pusztán annyit jelent, hogy az egyén sorsát a saját képességei és erőfeszítései nagyban meghatározzák, szemben a születési előjogokkal (családi kapcsolatrendszerrel), az állam, vagy befolyásos egyének szándékaival. Vagy bármilyen, ettől eltérő, külső feltételrendszerrel. Nevezhetjük meritokráciának is, noha tisztában vagyok vele, hogy ez a kifejezés is ellentmondásokkal terhelt, mint minden, az emberi viszonyokra vonatkozó, értékítéletet hordozó szellemi konstrukció. Értéktelen ember az, aki jókedélyű becsületességgel, de kissé lassabb felfogással, természetes lustasággal, vagy csak félénkséggel próbálja a helyét keresni a világban? Természetesen nem, amennyiben magasabb etikai szemszögből, általános emberi értékrend oldaláról nézzük a dolgokat. Barátnak, társnak egy ilyen embert én is szívesebben választanék, mint a "fucked up" zseni vagy megszállott törtető kategóriát. Lehet sikeres egy ilyen ember az általam idealizált, kapitalista viszonyok között? Igen, bár kétségtelen, hogy nehezebben, máshogy, kisebb valószínűséggel, mint a "smart guy" vagy "smart girl", aki gyorsan átlátja a helyzetet, agresszív, keményen és kitartóan dolgozik a siker érdekében.

De éppen az a szép a szabadságban, beleértve a gazdasági szabadságot is, hogy a dolgok többféleképpen kibontakozhatnak, az egyenletnek nem csak egy jó megoldása van. A legtöbb helyzetben nyilván az fog előrébb jutni, aki hamarabb lép, jobban hasznosítja a rendelkezésre álló információkat, vagy szimplán hajlandó többet tenni, nagyobb áldozatot hozni a siker érdekében. Más dolgok rovására, magánélet rovására, talán a személyes boldogság rovására is. Sikerre senkit sem lehet kényszeríteni, és nem is ajánlom senkinek a siker mindenek előtti hajszolását. Én sem vagyok ilyen, és nagyon nem örülnék annak, ha az én gyerekem ilyen lenne. Ettől még jó nekünk, hogy vannak ilyen emberek, és kapitalista viszonyok között hasznosabban teret engedhetnek ezirányú törekvéseiknek, mint statikusabb, államközpontú rendszerekben. Nem kell megpuccsolni az öreg vezért ahhoz, hogy a kormányrúd közelébe kerüljenek, vagy ha meg is teszik, ez nagy valószínűséggel csak egy vállalat, egy szűkebb közösség sorsát fogja döntően befolyásolni. A gazdasági és politikai szabadság jegyesek, minden külön értesítés helyett. A liberális piacgazdaság játszani engedi fiait és lányait, és ennek a játéknak az egyének mellett az egész társadalom a haszonélvezője. Aki szárnyalni akar, hadd repüljön, csak nekem ne kelljen vele mennem, ha tériszonyom van, vagy egyszerűen csak jobban szeretek a fa árnyékában hűsölni. 

Honfitársaink jelentős része számára a meritokratikus szemlélet 20 év után is meglepően idegen, zsigerileg ellenszenves. Aki sikeres, az gyanús. Lehet persze azt mondani, a sok rossz példa miatt van, amikor egyes emberek a politikai kapcsolataik révén, vélelmezett törvénysértések árán jutottak előre. Ilyenek nyilván vannak, engem is irritálnak, de a sikert általánosan megbélyegezni ezen botrányok és feltételezések alapján ostobaság. A sikeres emberek többsége minden jel ellenére magánvállalatok vezetői pozícióiban vagy elismert szakemberként érvényesült. Az igazság az, hogy a Pareto szabály itt is megfigyelhető: bármilyen közösségben, bármilyen rendszerben az emberek kisebb hányada felel a teljesítmény nagyobb részéért. Ha ezt a teljesítményt elismerjük, hajlandók lesznek húzni. Ha nem, azzal mindenki rosszul jár, mert a szekér nem halad, ráadásul ezek az emberek meg fogják találni a módját, hogy fölös energiáikat és vágyaikat intrikákkal, a fennálló rend aláásával, a többség számára még a sikernél is felháborítóbb lázadással jutassák kifejezésre. Hadd vegye meg a vezetőnek kinevezett harmincéves picsa az Armani kosztümöt, mert nélküle lehet, hogy az egész cég becsukhatja előbb-utóbb a boltot. És akkor C&A ruhára sem futja majd a többieknek. Addig meg gúnyolják azért, mert nincs gyereke és egyedül él szépen berendezett lakásában.