Demján Sándor az Origo cikke szerint a Miskolci Egyetemen kijelentette, betiltaná a művészeti szakköröket azokban az iskolákban, ahol nincs legalább kétszer annyi technika szakkör. Hiszen, tette hozzá nagy emberünk, "a dolgozó, termelő embernek kell példaképnek lennie, nem a művésznek."
A műszaki-technológiai kultúra politikai rendszertől függetlenül jól beazonosítható, markánsan megjelenő, többnyire elfogadott és elismert érdeklődési kör, világnézet, viselkedési forma. Nálunk talán a szocializmus évtizedei alatt élte relatív virágkorát, részben azért, mert a rendszer szűk keretei között is alkotási és érvényesülési lehetőséget biztosított az efelé orientálódó embereknek. Másrészt a rendszer szempontjából a technikusok és mérnökök valószínűleg kevésbé számítottak gyanús elemnek, potenciális bajkeverőnek, mint a bölcsészek, jogászok, tanárok vagy közgazdászok. Megvolt a maga nemzetközisége is a műszaki szférának, leginkább KGST körökben, orosz nyelven, de azért a kapitalista országok irányába is. Korábban dinamikusan fejlődött a háború előtti időkben, vagy akár a nagy háborúk alatt, még régebbre visszatekintve pedig a XIX. század nagy mérnök egyéniségei és műszaki alkotói jelenthetnek inspirációt a mai nemzedékeknek. A rendszerváltással kicsit megkopott a nimbusza, a műszaki kultúra új viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó képviselői gyakran visszaszorultak a szandálos-zoknis rendszergazda szerepébe. Ugyanakkor belőlük (is) verbuválódott a magyar gazdasági elit, a sikeres vállakozások számottevő részét a régi műszaki szakemberek alapították és működtették. Az idetelepülő multinacionális cégek pedig tömegével keresték a fiatal szakembereket, kiváló kereseti és előremeneteli lehetőségekkel kecsegtetve a rátermett és ambíciózus mérnököket.
A hazai oktatási rendszer deficitjéről nagyon sokat írnak és beszélnek, bár a megoldási javaslatok két, eléggé ellentétes pólus köré csoportosulnak. Az egyik nézet szerint vissza kell térni az évtizedekkel korábbi szemlélethez és oktatási módszerekhez, emelni kell a követelményszintet, korlátozni az egyetemi keretszámokat, és akkor műszaki kultúránk újra szép lesz, méltó régi, nagy híréhez. A másik megközelítés szerint éppen ezekkel a módszerekkel, a tananyagra fókuszáló, gyerekeket stresszelő oktatási rendszerrel van a baj, ehelyett kompetencia alapú oktatásra, széles körű képesség- és személyiségfejlesztésre van szükség. Akár művészeti szakkörre röpdolgozat helyett. Nem meglepő, hogy Demján Sándor ebben a vitában a konzervatív oldal mellett hallatja hangját, és nem csak azért, mert ma éppen ennek van szezonja. Puszta eredményességi szempontból egyszerűbbnek tűnik a régi, akkoriban bevált módszerekkel próbálkozni. Én is tanultam heteket egy-egy vizsgára az egyetemen, gondolom Demján Sándor is. Túléltük, szimpla biológiai alapon a mai gyerekek is túl kéne, hogy éljék.
Amit én nem tudok felmérni, de szerintem más sem, hogy a megváltozott világból, a megváltozott elvárásokból adódó szemléletbeli különbség mennyire ítéli eleve kudarcra ezeket a próbálkozásokat? Mai viszonyok között sokkal árnyaltabb módokon lehet lázadni, mint annak idején tehettük. Látszólagos menekülési utakat kínál a költségtérítéses képzés, vagy a hallgatókra vadászó, kevésbé népszerű intézmények alacsony ponthatárai. A dolce vitázás és a média által közvetített, illuzórikus életformák. Amíg régen csöves lehettél vagy rendes ember, ma lehetsz Való Világ szereplő vagy költségtérítéses média szakos hallgató egy vidéki főiskolán. Ha a praktikumra kevésbé fogékony generáció előtt bevágják a művészeti szakkör ajtaját és minden előkészítés nélkül az egyébként jószándékú technikatanár karjaiba lökik őket, előfordulhat, hogy Rubik Ernők és Kármán Tódorok tömegének szárnyra bocsátása helyett újra divatba hozzuk a hajtetű árusítást az aluljárókban.
