A Figyelő legfrissebb számában, az állam szerepéről folytatott szakértői diszkusszió részeként "A tőke szándékai" címmel újabb gyöngyszemet olvashattunk az üzletkötő-vállalatfinanszírozó állam egyik nyilvánvaló hívétől (http://www.fn.hu/hetilap/20100927/lazar_miklos_kornel_toke/).
Lázár Miklós Kornél, aki - mentségére legyen szólva - politikai, és nem gazdasági szakemberként jegyezte írását, többek között arról értekezett, az államok politikája mindig is szorosan összefüggött a helyi gazdasági elitek érdekeivel, ez így is van rendjén, és milyen baj, hogy nálunk ez a kérdés a rosszul értelmezett szabadságfelfogás jegyében háttérbe szorult. A cikk egyes szakaszainak vastagon szedett címei alapján eljutunk oda, hogy saját (nemzeti) elit szükséges, az egyetemeken a leendő (önjelölt) gazdasági elitet geopolitikából kellene képezni, a helyi üzleti érdekeket kell az államnak külpoltikájában képviselnie, illetve "Nokia, Lego vagy bármi" jól jöhet, amitől fel fog virágozni az ország.
Kicsit részletesebben olvashatunk arról, hogy a külföldi tulajdonú vállalkozások nem kötődnek eléggé az országhoz, a tőkét kvázi csapdába kell csalni, hogy ne tudjon olyan gyorsan kivonulni, ha szar a helyzet és sürgős mehetnékje támad (a halászháló példája, ami nem lehet lyukas, nehogy kiszökjenek a halak...). A potenciális befektetők között származás és vélelmezett szándék szerint különbséget kell tenni. Hiba volt a keleti piacokról visszavonulni. A magas rangú állami tisztviselőknek külföldi útjaikon üzleti szerződéseket kellene kötniük. Végül örök kedvencem, az "építsük fel húzóágazatainkat" témája is terítékre kerül. A gazdasági liberalizmus híveinek szóló, szinte megható engedékenységgel azért a szerző annyit nagyvonalúan leszögez, "bizonyos szempontból mindegy, hogy a következő Nokia vagy a következő Lego jön-e létre nálunk".
Van egy mondat, ami axiómaként jelenik meg a cikkben, és talán azért érdemes kiragadni, mert szerintem éppen fordított következtetést lehet levonni belőle, mint amit a szerző evidenciaként feltételez: "az állam távolságtartását hirdetni is logikátlan egy olyan időszakban, amikor a bankok, a nagyvállalatok, de még a kis- és közepes vállalkozások is az államhoz fohászkodnak segítségért."
Ha mindenki az én segítségemet akarja, három eset lehetséges: segítek mindenkinek, nem segítek senkinek, vagy kiválasztom azokat, akiknek segítek, másokat pedig sorsukra hagyok. A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha mindenkin, minden helyzetben segíteni lehetne. Minden koldus megkapná a pénzét a piros lámpánál, minden munkanélküli munkához, minden hajléktalan fedélhez, az összes beteg ember a legjobb orvossághoz, a csőd szélén tántorgó vállalkozások kivétel nélkül tőkéhez, megrendeléshez jutnának. Aki szeret hinni a mesékben, azoknak melegen ajánlom ezt a világképet.
Amennyiben a mindenkin, minden helyzetben segítünk elvét praktikusan nem lehet a gyakorlatba ültetni, akkor egyik lehetőségként elkezdünk szelektálni a rászorulók között: a leghangosabban jajgató, legmeghatóbb mesével jelentkező koldus kapja a száz forintot, a leginkább reménytelen helyzetben lévő nyomorult az állami segítséget. Ilyen logika alapján a legrosszabb vállalkozásokat kellene az államnak támogatnia. Ha Kovács úr cége, ami korábban piacvezető volt, csak azért került nehéz helyzetbe, mert egyik vevője csődöt jelentett és nem fizeti ki a számláit, az nem ér annyit, mintha Kiss úr cégéről lenne szó, akinek még vevő sem akadt. Aki mögött versenyképes tudás és saját tőke áll, az bizony kevésbé szorul rá a segítségre, mint az, aki totális tanácstalanságban kedvesen széttárja a karját, előveszi kis gitárját, és elkezdi énekelni a "vállalkozó lennék, de se pénzem, se eszem" kezdetű, ismert magyar nótát.
Ha az állam nem akar belemenni abba a zsákutcába, hogy a legrámenősebb üzleti lejmolókat, vagy a legszerencsétlenebb, ágrólszakadt vállalkozásokat támogassa, akkor egy dolgot tehet: nem támogat senkit. Ezzel eljutunk a liberális megközelítésig, ami az egyenlő feltételek és az általános üzleti infrastruktúra megteremtésén kívül nem segít a vállalatoknak, hiszen az üzleti szférának kell eltartania az államot, és nem fordítva.
Ne legyenek üzletkötők az állami tisztviselők, hiszen nem értenek hozzá, és más szempontból is szerencsétlen összefonódások jönnek így létre. A stratégiai ágazatok többnyire a meglévő, helyi versenyelőnyökre építenek, szerves fejlődés eredményeként alakulnak ki. Bizony az is egy versenyelőny, ha olyan szegény egy ország, hogy nagy mennyiségben van szabad, olcsó munkaerő. Ebben az esetben a stratégiai ágazatok erre a munkaerőre fognak építeni, és nem Nokiát, hanem gagyigyárakat kapunk. A gagyigyárak egyikéből kifejlődhet egy új Nokia, de nem azért, mert a miniszterelnök ezt akarja, hanem azért, mert a vállalat tulajdonosai és vezetői saját kockázatra felépítik az üzletet. A legsikeresebb vállalatok kiemelkedő jövedelmezősége ennek az üzleti kockázatnak, ennek az építő munkának, a visszaforgatott jövedelemnek az elismerését jelentik.
Ha az állam segíteni akar, saját működését javítsa, hogy minél kisebb elvonásból megéljen, minél kevesebb negatív körülmény csökkentse a vállalkozások versenyképességét. Ha külföldön is sikeres magyar vállalkozásokat akar, úgy nemzetközi összehasonlításban is hatékonyan működő magyar államra van szükség. Ennyit tehet, és ez nem kevés, ez a normális élet egyetlen esélye Magyarországon.
