A kapitalizmus alapvető válságáról, a liberális piacgazdaság igazságtalanságairól, a profitorientált gazdasági szereplők együttműködési korlátairól, a szabad verseny önpusztító jellegéről stb stb stb rengetegen rengeteget írtak az elmúlt két évben. Több vagy kevesebb, de általában kevesebb hozzáértéssel, józan ésszel, az én fogalmaim szerinti szellemi tisztességgel.
Az ilyen jellegű vitákban hajlamos vagyok feltenni azt az egyszerű kérdést, hogy "Rendben, ami eddig volt és amit én a problémáival együtt alapvetően jó, az eddig kitaláltak és létrehozottak közül a legjobb rendszernek tartok, az szerintetek végérvényesen zsákutcába jutott. Mi legyen helyette?"
Választ többnyire nem szoktam kapni, vagy ha mégis, akkor valami homályos utalgatás történik egyfajta személyes együttműködésen, közvetlen, kölcsönös segítségnyújtáson alapuló gazdasági rendszerre, ami a Qunachimaqupilu indiánoknál vagy a Guaralapilipotaculos sziget lakóinál oly nagyszerűen működik. Amolyan klasszikus anarchoszindikalista jelleggel. Azt nem nagyon szokta senki felvállalni, ami pedig szerintem a logikus alternatíva lenne, hogy egy állami hivatal döntsön a piac helyett az erőforrás allokáció és a jövedelemelosztás kérdéseiben, mivel tudjuk, hogy a gyakorlatban ez is kissé tökéletlenül működött.
Most nem mennék bele annak a részletes tárgyalásába, mi a különbség egy olyan törzs élete, ahol fél kézen meg lehet számolni az embereket (amióta az a pernahajder Tipuro beintett és a városba költözött) és mondjuk az Egyesült Államok között, csak egy történetet mesélnék a szülővárosomból.
Volt egy buszsofőr, aki eredeti szakmáját tekintve kőműves volt, és néha még dolgozott is építkezéseken. Egyszer az édesapja megkérte, ugyan csinálja már meg a kerítését, aminek leomlott a lábazata.
"Nem csinálom, édesapám" hangzott a válasz.
"Ugyan miért nem, fiam?"
"Édesapámnak pénzért nem csinálom. Ingyen meg már csak nem csinálhatom".
