libertárius

A lassan lecsendesülni látszó angliai zavargások nyomán az egyik első kérdés, ami eszünkbe juthat, hogy kell-e tartani hasonló zavargásoktól Magyarországon? Egyik oldalról én már régóta mondom, meg kell becsülnünk azt a tényt, hogy Budapesten még lehet az utcán parkolni, olyan városrészekben is, amelyek más szempontból a gettósodás jeleit mutatják. Nincs garancia rá, hogy ez mindig így marad, és eljöhet az idő, amikor nem csak a lopástól, hanem az értelmetlen rongálástól, gyújtogatástól való félelem is védett parkolókba kényszerítheti az autó tulajdonosokat. A lopással szemben az ilyen cselekedetek jóval egyszerűbben és gyakorlatilag kockázatmentesen kivitelezhetők. A lopástól eltérően természetesen itt hiányzik az anyagi haszonszerzés lehetősége, hacsak a bandák nem fognak védelmi pénzt szedni az autósoktól a zavartalan parkolás fejében. Az, hogy ilyen jelenségek nincsenek, vagy legalábbis nem nevezhetők gyakorinak és jellemzőnek, mindenképpen értéknek tekinthető. Mondom ezt annak ellenére, hogy az én autómat is húzták meg kulccsal, csak azért, hogy nekem rossz legyen. De az utcán töltött két és fél év alatt egy meghúzást hajlamos vagyok elviselhető állapotnak tekinteni. 

Az angliai zavargásokban és fosztogatásokban figyelemre méltó a fiatalok és már nem annyira fiatalok fellépésének nyílt kihívás jellege a rendőrséggel és az államhatalommal szemben. A legnagyobb figyelmet nyilván a személyek elleni erőszak elrettentő és visszataszító képsorai kapták, például a sérült maláj diákot legnagyobb nyugalommal kifosztó fekete és fehér fiatal viselkedése. Legérdekesebbnek viszont a feltört üzletekből magukhoz vett árukkal vonuló fiatalok százai tűntek, akik között a csuklyás hülyegyerekek mellett ránézésre viszonylag jó körülmények között élő fiatal  felnőttek is szép számban voltak. Többségében feketék, de épp elég fehér is ahhoz, hogy ne lehessen rasszista alapon értelmezni az egészet. Miként az üzleteiket és utcáikat védeni próbáló törökök és pakisztániak sem a törvénytisztelő fehérek versus törvénytelen bevándorlók sztereotípiát mutatják.  

Nyilván kell egyfajta fogyasztói tudatosság ahhoz, hogy valaki Burberry felsőket lopjon egy betört kirakat mögötti üzletből. A már bíróság elé állított emberek példája sem azt mutatja, hogy éhséglázadásról vagy teljesen szétcsúszott drogosok értelmetlen hőzöngéséről lenne szó. Ami itt történni látszott, több vagy kevesebb szervezettség és központi koordináció mellett, az egyfajta iskolai fordított nap kiterjesztése az utcákra és a felnőtt-felnőttek világára. A gyerek-felnőttek, köztük többgyerekes családapák, úgy gondolhatták, a buli idején jól szórakoznak és plazmatévét is nyerhetnek a tombolán, az egészet meg valahogy kimagyarázzák a végén a szülők előtt. Ebben lehet, hogy csalódni fognak, de aligha tud vagy akar a törvény ereje annyira lesújtani rájuk, hogy egy év múlva ne akarják megismételni a fosztogatós fesztivált.

Ami a magyar tanulságokat illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a zavargások Budapesten történjenek. Nyilván a város is más, mint London, sokkal kisebb, nincsenek nagy kiterjedésű gettó negyedek. Amit a legtöbben ismernek és félnek, a VIII. kerület durvább utcái, néhány száz méterre vannak a forgalmas belvárosi részektől. A rendőrségi fellépés, a lebukás kockázata is nagyobb lehet, de nem gondolom, hogy csak erről van szó. Bár ezen lehet, hogy sokan felháborodnak, de a mi szegényeink és kitaszítottjaink, például a mélyszegénységben élő cigányok, sokkal törvénytisztelőbbnek és a többségi társadalom iránt lojálisabbnak tűnnek a náluk lényegesen jobb körülmények között élő angliai gettólakóknál. Teszik ezt annak ellenére, hogy kevesebb segítséget és elfogadást kapnak az ottani nyomorultaknál.

A magyar társadalom lényegesen, vagy legalábbis jóval nyíltabban rasszista, mint az angol átlag, ritka az igazán komoly szándék és törekvés az etnikailag is megkülönböztetett nyomorultak integrációjára. Meglehetősen művelt emberek is százéves szellemi keretekben gondolkodnak, szegénygyűlölettel és fajelméleti alapon közelítenek a rászorulókhoz. Akik mintha maguk is hajlamosak lennének elfogadni azt a tételt, hogy csak maguk tehetnek sorsukról. A szegénységből kitörő egyének érthető módon mindent maguk mögött hagynának, ami korábbi életükre emlékezteti őket. A többségi társadalom hajlandó tudomásul venni és valamilyen szinten elfogadni a felemelkedő kivételeket, de ezekből a példákból a visszamaradók számára kevés jó következik.   

Megváltozhat ez a helyzet? Valószínűleg igen, és paradox módon éppen akkor, ha a félszívvel próbált társadalmi integráció féleredményei végre a mélyszegénységben élők számára realizálódnának. A jelenlegi magyar helyzet egyfajta metastabil állapotnak tekinthető, ahol a szegények túl nyomorultak még ahhoz is, hogy lázadjanak. Ha a mindennapi nyomorúság szorítása mellett a mélyszegénységben élő családok megkapnák a segítséget ahhoz, hogy az ott felnövő gyerekek számára nyitva álljon a lehetőség az oktatás és munkavállalás útján történő integrálódásra, akkor ezzel a lehetőséggel sokan élnének, sokan pedig hangos és érthető nemet mondanának erre a lehetőségre. A londoni utcákat most a nemet mondók százai töltötték meg. A sikeres példák pedig behúzott nyakkal siettek munkából hazafelé a tomboló erőszak mellett, vagy hentesbárddal állnak az üzletük előtt, nem akarván elveszteni mindent, amiért az elmúlt húsz évben dolgoztak. Valahol irigylem őket a zavargásokért, bár azért annak is örülök, hogy még mindig az utcán hagyhatom az autót. Magyarnak lenni mindig ellentmondásos érzés volt.     

Tisztelt Hu Jintao Főtitkár és Elnök Úr!

Kína nagy ország. Nem csak úgy nagy, mint például Németország, ahol Frankfurt és Hamburg egész közelinek tűnik egymáshoz a térképen, nekünk, magyaroknak mégis meglepő lehet a tény, hogy a két város valójában távolabb van egymástól, mint Győr és Nyíregyháza. Szóval Kína nem így nagy, hanem tényleg. A nagysággal pedig kötelezettségek is járnak, eleget hallottuk ezt a szüleinktől gyerekkorunkban, amikor a kis taknyos Zolika megpróbálta elvenni tőlünk a játékot a homokozóban, a jogos felháborodásból indított ellenakciónk pedig fennakadt az Egyesített Szülői Front Biztonsági Tanácsának fellépésén.  

A nagysággal a kisebbek oldaláról nézve két probléma van. Egyrészt ugye bármilyen összehasonlításban csak rosszul jöhetünk ki belőle. Jó, mondhatjuk persze, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva mi több aranyat szerzünk sárkányrepülő eregetésben, mint az Önök hatalmas országának polgárai, de azért alapvetően ciki ez a mentegetőzés. A másik probléma az, hogy a kisebbek, bármennyire is igyekeznek, az esetek döntő többségében lényegtelenek a nagyobbak számára. És Magyarország kicsi. Nem úgy kicsi, mint például Németország, amelyik relatíve csekély mérete ellenére azért több személyautót gyárt évente, mint Kína, hanem tényleg. Na most ha valaki tényleg kicsi, azt a tényleg nagyoknál sajnos legfeljebb a bélyeggyűjtők tartják számon. 

A megoldás, ha kizárjuk azokat a lehetőségeket, hogy a kicsik hirtelen megnőjjenek vagy a nagyok összemenjenek, csak az lehet, ha a NAGYOK a rájuk jellemző NAGYlelkűséggel megengedik a kicsiknek, hogy az ő feltételeikkel ugyan, de beszálljanak a játékba. Kína esetében létezik egy nagy megbecsülésnek örvendő testület, amely ezer és egy szállal kapcsolódik a magyar gazdasági, kulturális és politikai hagyományokhoz: az Ön által vezetett Kommunista Párt. Javaslatom az lenne, engedjék meg a világ kis országaiban lakó, de a nagy Kína sikereihez legalább lélekben csatlakozni kívánó emberek számára, hogy pártoló tagként belépjenek a Kínai Kommunista Pártba. Úgy gondolom, ez az egyszerű adminisztratív gesztus az ismeretlenség homályában tengődő kis országok milliót segítené abban, hogy a sajátjainak szurkolhasson az Olimpián. Magyarország esetében a keleti eredettudat ápolása, a keleti kulturális és gazdasági kapcsolatok keresése régóta jelen van a közéletben. Miért ne tennénk ezt egy olyan testület keretei között, amely az igazlátó sámánoknál kicsit közelebb áll ahhoz, amit az emberek milliói saját tapasztalatból átélhettek?

Ezért a nagylelkű gesztusért cserébe, kis ország lévén, nem sok mindent tudunk felajánlani, de azért a vendég nem érkezhet üres kézzel a vendégségbe. A KKP pártoló tagjai önkéntes munkában, kommunista szombatok keretében ápolhatnák a magyar-kínai közös múlt emlékeit. Tudja Főtitkár Úr, hogy a budapesti Hadtörténeti Múzeum bejáratánál ősi kínai ágyúk díszelegnek? Mivel ezen ágyúk Magyarországra kerülésének körülményei, hogy úgy mondjam, nem felelnek meg az új kor szellemében ápolni kívánt kapcsolataink erkölcsi színvonalának, első körben azért kampányolnának pártoló tagjaik, hogy az ágyúkat az ország szolgáltassa vissza jogos tulajdonosának, a kínai népnek. Amely kínai nép aztán ezeket az ágyúkat nagylelkűen a magyar népnek ajándékozhatná, mert mégis macerás volna felzsuppolni őket a Budapest-Peking közvetlen járatra. Innentől kezdve a KKP pártoló tagjai ápolhatnák ezeket az ágyúkat, havonta fényesre suvickolva csöveiket. Jó időben díszőrséget állhatnak az ágyúk mellett ráérő, nyugdíjas tagjaink. Cserébe pedig az erkölcsi elismerésen és az Óriás Testvér sikerei felett érzett örömön kívül kedvezményre jogosító kuponokat kaphatnának a tagok a kínai büfék és a Józsefvárosi Piac kínálatához. 

Amennyiben ésszerű javaslatom elnyeri Főtitkár Úr tetszését, magamnak mindössze az elsőnek kibocsátott, CH-HU 00001 számú pártoló pártoló tagi igazolványt kérem cserébe. Egyben felhívnám Főtitkár Úr figyelmét arra a lehetőségre, hogy praktikus előnyökkel jobban alátámasztva a KKP Pártoló Tagság a nyugati üzletemberek szemében komoly anyagi ráfordítást megérő befektetéssé válhat, becslésem szerint évi százmillió dollár nagyságrendű bevételhez juttatva a Pártot. Amely bevételre Kína ezermilliárdos tartalékait figyelembe véve nagy szükségük nem lehet, de azért ennek a pénznek a szerény 0,5 ezrelékét mint ötletgazda szeretném alázatosan kérni a magam számára.   

Őszinte tisztelettel:

Egy magyar polgár  

(név és cím a szerkesztőségben) 

A Financial Timesban olvastam egy írást a jelenlegi orosz helyzetről, ahol a megszólaltatott polgárok és szakértők a társadalmi mobilitás hiányát a mai Oroszország komoly problémájaként tárgyalták. A Szovjetunió bukásával természetesen bőven kijutott nekik a társadalmi mobilitásból, ami sok embernek lefelé, a harmincéves milliárdosok klubja számára rakétasebességgel felfelé vezető út volt. A helyzet konszolidálódásával a felemelkedési esélyek erősen beszűkültek - lefelé persze még mindig lehet menni, akár a milliárdosok is erre a sorsra juthatnak, ha ujjat húznak Putyin rendszerével. A fiatal és ambíciózus emberek számára gondot jelent az orosz gazdaság egyoldalúsága, a szolgáltatási ágazat relatív alulfejlettsége, a minőségi munkahelyek hiánya. Saját vállalkozás indításának sem kedvez az orosz környezet, amennyiben valaki rossz címre jár haza családi látogatásra. A modern vicc szerint Oroszországnak több fiatal vállalkozóra van szüksége, ezért a tartományi kormányzókat felkérik a bőséges gyereknemzésre.

Ami a cikkben leginkább megragadta a figyelmem, az nem is a mai helyzet taglalása, hanem a Szovjetunió korszakaival felállított párhuzam volt. A sztálini idők kedveztek a társadalmi mobilitásnak, hiszen a vezető szakemberek, pártfunkcionáriusok, magas rangú katonatisztek börtönbe vetése és kivégzése tisztította a terepet a felemelkedni vágyó ifjú titánok előtt. Akkoriban átlagosan nyolc év kellett ahhoz, hogy egy kezdő párttisztviselő a nómenklatúra soraiba emelkedjék. A brezsnyevi konszolidációval befagyott az élet, innentől nem lehetett abban reménykedni, hogy hétfőn egy üres íróasztal várja a Gulágra hurcolt vezető tehetséges, fiatal munkatársát. Kicsit túlfeszítve a dolgot, még a Szovjetunió bukását is kapcsolatba hozták ezzel a jelenséggel.

Miért érdekes ez? Nálunk is érezhető, hogy a kilencvenes évek elejének gyors átalakulása, a privatizáció, a nemzetközi vállalatok megérkezése és szervezetépítése után a karrier lehetőségek generációs szinten beszűkültek. Aki 25-30 évesen közép-felső vezetői pozícióba került, az jó eséllyel még 30-40 évig ott is marad, ha minimális rátermettséggel rendelkezik. Sokszor akkor is, ha nem. A korábbinál jóval nagyobb számú egyetemi diplomás számára maradnak a beosztotti státuszok. Vagy kezdhetnének önálló vállalkozásba, de ehhez többnyire sem a hajlandóság, sem az induláshoz szükséges támogatás nincs meg.

Mi a megoldás? Nincs megoldás, hacsak a magyar vállalkozási környezet átalakítása, az önálló útkeresés, a kockázatvállalás támogatása nem lehet az. De itt mélyen gyökerező beállítottságok, viselkedésminták élnek tovább, ezen egyik pillanatról a másikra, hatalmi szóval nem lehet változtatni. Aki széket és szervezeti hatalmat, alapvetően biztonságot akar, az nem a "next big thing" megálmodásán és megvalósításán töri nap mint nap a fejét. Esetleg Recsken egy lájtosított munkatábor a termékeny időszakon túljutott, de a székhez ragadt főnökök számára?

Az utóbbi hetekben a magyar közönség a Mol-INA story kapcsán ismét szembesülhetett a többé-kevésbé magyarnak tartott nagyvállalatok nemzetközi terjeszkedésének árnyoldalaival. A ”többé-kevésbé” jelző azért indokolt, mert a Mol a magyar állam beszállása ellenére még mindig többségében külföldi tulajdonban van. Aki tartja magát ahhoz az ódivatú és nálunk mindig is gyanakvással kezelt nézethez, hogy egy vállalat alapvetően a tulajdonosokhoz tartozik, az jogosan kérdőjelezi meg a Mol magyar voltát. Én nem teszem, mert a magyar székhely, magyar menedzsment és most már a magyar állam elegendő garanciát nyújt arra, hogy a külföldi tulajdonosok kénytelenek legyenek együtt sírni és együtt nevetni hazánk döntéshozóival. Szóval legyen a Mol valóban magyar vállalat.

Egy másik blogon a Szlovák Nemzeti Párt magyarellenes plakátjairól szóló poszthoz írtam hozzászólásként:

Nyilván én sem örülök az ilyen plakátoknak, és annak, hogy 20 év szabadság után ide jutottunk Kelet-Európában, de ha azt nézem, hány magyar autó hátulján van Nagy Magyarország matrica, akkor érthetővé válik, miért lehet ezzel a veszéllyel riogatni a szomszédainkat.

Számomra a Nagy Magyarország matrica a végtelen ostobaság szimbóluma, hiszen a mai problémákat egy olyan kontextusba viszi át, ami nulla realitásérzékkel egy nyilvánvalóan fenntarthatatlan és megvalósíthatatlan konstrukciót idéz fel. Ezek után nagyon könnyű azt mondani bárkinek, ha a magyarok a történelmi Magyarország visszaállítását szeretnék (a matricák szerint igen), akkor a pszichiátrián keressenek gyógyírt bajaikra, ezekkel értelmes embernek foglalkoznia nem szabad.

Hogy mást ne mondjak, Horvátország Magyarország részeként való feltüntetése kiváló érvet szolgáltat a szlovák és román nacionalisták számára, amikor azzal érvelnek, a hozzájuk csatolt területek (Felvidék, Erdély) mindig is lényegileg különböztek és különálltak a mai Magyarország területétől. Horvátország státusza a történelmi Magyarországon különbözött a többi oszágrészétől? Igen. Ezek után Horvátország elvesztett területként abban a kategóriában van, mint mondjuk a Csallóköz? Nagy Magyarország idióta szerint igen. A magyarok hülyék? Nyilvánvalóan.

Ami a trianoni szerződés utáni felállásban igazságtalan volt és ma is az, az nem Horvátország önállósága, hanem az új országhatárok "túlhúzása" a valós etnikai határokon, illetve az elcsatolt részeken élő magyarok önrendelkezési jogainak korlátozása. Az értelmes magyar nemzetpolitika ez utóbbi jelenség ellen kell, hogy fellépjen, és sajnos ennek minden egyes Nagy Magyarország matrica, amit a nálunk járó szlovákok és románok az autókon látnak, egy pofont ad

Korábban írtam arról, hogy Gyenesdiáson a strand mellett letarolták a Balaton partján az erdőt és bozótot, hogy az ott lévő tábla tanúsága szerint szállodát építsenek. Akkor keseregtem egy sort azon, vajon miért nem a száz éves műemlék szállodákat újítják fel Keszthelyen, amelyek elsőrendű fekvésükkel kiváló példái lehetnének egy múltjára okosan büszke nép igényes turizmusfejlesztésének.

A hétvégén ismét arra futottam, mikor a letarolt területhez közeledve nagy zajra és füstre lettem figyelmes. Majd kicsit közelebb jutva egy tankot pillantottam meg, amely a hepehupás irtásterületen vonult körbe, tetején néhány civilnek látszó egyénnel. Szép nagy volt, a laposabb fajtából, amit haditechnikához értők gondolom t-akárhányasként be is azonosítanának. Miután kizártam annak a lehetőségét, hogy a szlovén csapatok vonultak be Orbán Viktort elszigetelni az országba, és a borús időben a napszúrásra sem láttam nagy esélyt, meg kellett állapítanom, hogy a szezon beköszöntével a balaton parti turizmus újabb minőségi fícsörrel gazdagodott, a tankos körutazással.

Internet research alapján további megerősítést nyert, hogy a jelenség létezik, youtube videó és promóciós honlap is van hozzá. Gondolom ezt hívják élelmes vállalkozásnak, bár amikor visszafelé jöttem, és másnap is, a harci jármű ponyvával letakarva pihent a területen. De még a szezon elején tartunk csak, augusztusban minden bizonnyal annyi német fog akarni tankon utazni, mint a hortobágyi kitörésnél.

Még azt sem mondanám, hogy igazán gondom lenne ezzel a dologgal. Egyszer jót mulattam rajta. Csak amikor a turizmusról, mint országos kitörési pontról és a Balaton jövőjéről beszélünk, akkor plíz ne egy füstöt okádó gépszörny legyen az, amit a balaton parti jó levegőbe és egyébként a tó ökológiai védelmi övezetébe elképzelünk. Nem tud valaki egy páncéltörő rakétát olcsón? 

A Fibrocell Science amerikai cég közleménye szerint az FDA (amerikai gyógyszerügyi hatóság) engedélyezte a mosolyráncok kezelésére szolgáló sejtterápiás eljárásukat. A laVív névre keresztelt eljárás előtt szép jövő állhat, legalábbis a befektetők így gondolják, hiszen a cég részvényeinek árfolyama a hír nyomán azonnal 54 %-ot emelkedett. A terápia nyilván nem lesz olcsó, de hát sok olyan gazdag ember van, aki megitta a levét annak, hogy fiatal korában túlzásba vitte a röhögést.

A.C Grayling professzor összeállított egy szekuláris Bibliát az elmúlt korok és saját bölcsességéből, amely Isten említése nélkül próbál iránymutatást adni korunk emberének a megfelelő élethez. Van hozzá egy tízparancsolat is, amely így szól:

1) Love well (szeress megfelelően)

2) Seek the good in all things (a jót keresd mindenben)

3) Harm no others (ne árts másoknak)

4) Think for yourself (önállóan gondolkodj)

5) Take responsibility (vállald a felelősséget)

6) Respect nature (tiszteld a természetet)

7) Do your utmost (tegyél meg mindent, ami tőled telik)

8) Be informed (légy tájékozott)

9) Be kind (legyél kedves)

10) Be courageous: at least, sincerely try (légy bátor: de legalább komolyan próbálkozz)

A probléma természetesen az elmélet és a gyakorlat különbözőségében rejlik, hasonlóan az eredeti tízparancsolathoz, vagy még inkább. Végül is a bálványimádás tilalma, Isten tisztelete és az alapvető emberi törvények betartása viszonylag tiszta dolog a szekuláris tízparancsolat első pontjához képest.

Mi a megfelelő szeretet? Erről nyilván könyvtárakat lehet írni és az ember saját életében is többször átértékelődhet a szeretet fogalma. A további pontok egy pozitív gondolkodásra tanító önfejlesztő könyv, egy jószándékú anyai/atyai beszélgetés és egy nyugati post-hippi manifesztum keresztezéséből származhattak. Ami nem baj, és nem jelenti azt, hogy ne lenne mindenben igaza. De praktikusan nézve a dolgot, embernek lenni nehezen elképzelhető feladat anélkül, hogy néha gyávák, bunkók, lusták és hárítók legyünk. Bár ha azt nézzük, a keresztény konkurencia valahol arról akar meggyőzni minket, hogy a szirtiborz evés bibliai tilalma közvetlen morális relevanciával bír a XXI. századi életben, akkor Grayling professzornak még könnyű dolga van.      

A technológia töretlen fejlődése lenyűgöz és optimizmussal tölt el az emberiség jövőjét illetően. Hogy nem hiába másztunk le a fáról, azt igazolja a Decathlon felfújható gumikajakja, amely - kapaszkodjatok meg! - a termékismertető szerint "vízben is használható". Mivel már nagyon untam, hogy csak a nappalitól a konyháig és vissza, a szőnyegpadlón és linóleumon tudjuk a hagyományos gumikajakunkat használni, feltétlenül venni fogok a 119.900 Ft-ba kerülő újdonságból.

Share it

 

 

false

KCC 360 Hudson kajak

Réf. 8057891- kenu-kajak

 

Ajánlott: 2 felnőtt + 1 gyermek számára, kajakozáshoz tengeren (parttól max. 300 m-es távolságban- Franciao.), tavon vagy nyugodt folyóvízen

Javasolt ár * 119900 Ft

  

A holland uborka termesztők sajátos védekezéssel álltak elő a németországi E. coli fertőzések nyomán, miután a gyanú árnyéka Spanyolországról Németalföld irányába vetült. Az ő uborkájuk aztán olyan mesterséges körülmények között tenyészik, ahol nemhogy ártalmas baktériummal, de még talajjal sem találkozik. Termőföld helyett ugyanis egy zúzott gránitból készült steril közegben serkednek ínycsiklandó harapnivalóvá a holland zöldségek. Mindenesetre jó étvágyat hozzá. 

Na jó, valójában a dédapja volt bagdadi zsidó, ami a XIX. században nem hangzott annyira hihetetlenül, mint manapság. Siegfried annak a Sassoon klánnak a leszármazottja volt, akik szefárdi kereskedő családként az akkori Forbes magazin listák top helyein tanyáztak volna. Kereskedtek ezzel, kereskedtek azzal, finanszírozták a bagdadi pasákat, ami nem túl meglepő módon egy idő után feszültté tette viszonyukat a helyi hatalommal. Nos igen, a hitelező fejét levágni ott és akkoriban vonzó opció lehetett. Lehetne ma is, nyilván sokan díszítenék szívesen hitelből vett kecójuk nappaliját Csányi Sándor levágott fejével. A bagdadi napok végeztével Indiában telepedtek le, ahol a kereskedő birodalmuk szépen virágzott. Kiváló lehetőséget láttak pl. az ópium Kínába exportálásában, amiből közismerten világtörténelmi jelentőségű események lettek. A kínai megaláztatások gondosan ápolt krónikájában az ópium háborúk ma is előkelő helyen szerepelnek, megindokolván azt is, miért kell Kínának repülőgép hordozókra és atomtengeralattjárókra költeni a pamutzoknikkal keresett pénzeket.

De Siegfried a lényeg, aki már Angliában született, és aki a Wagner operák iránti tiszteletből kapta hősies nevét. Nomen est omen, Siegfried Sassoon első világháborús angol katona költőként vált ismertté. A háborúban a költészet mellett másra is maradt ideje: a germán hőshöz méltó módon egyedül elfoglalt egy egész lövészárkot, szétkergetve 60 német katonát, akik nyilván a gatyájukba szartak a harci dühtől megszállt, kézigránátokat hajigáló, görbe orrú Siegfriedtől. Sajnos a hősöknek ritkán van érzékük a stratégiához, így Siegfried, mint aki jól végezte dolgát, szépen leült az üres lövészárokban verseskötetet olvasni, miközben az angol csapatok harci díszben malmoztak a támadásra várva a túloldalon. A háború vége felé pacifistává vált, de aztán meggondolta magát, és mégis visszament harcolni, ahol a német hőshöz való névbeli hasonlósága szomorú realitást nyert, miután egy angol katonatársa véletlenül fejbelőtte, mert németnek nézte a félhomályban. Hiába, a vállig érő szőke sörény, az állatbőrök, a szarvakkal díszített sisak, az irdatlan méretű csatabárd veszélyes kellékek egy zsidó költő számára. 

Siegfried szerencsére felépült a németnek szánt golyóból, így az irodalmi világ nem csak háborús verseiből ismerheti. De azért ő mégis csak Siegfried Sassoon, bagdadi zsidók leszármazottja, a háborús költő. Verseiben elmosódik a határ halottak és még élők között. Megszólalnak a szögesdrótba gabalyodott, gránát tépte, golyó lyukasztotta testek. Emberi sorsok, emlékek kergetőznek az ágyúdörgés robajában, miközben az őrmesterek ordibálása vissza-visszarántja az elmélázott költőt a hadi realitásba. Hiszen ő még él. Bajtársa, Robert Graves író és költő szerint Sassoon elképesztő harctéri vakmerőséggel kompenzálta a háború totális értelmetlenségét, ami ma már nehezen felfogható módon tizedelte meg nemzedékét. Egy fiatal angol tiszt átlagosan öt hónapig bírta a fronton, így a túlélők óhatatlanul a "miért éppen én" kérdésén gyötrődtek, amivel a halottaknak már nem kellett szembenéznie. Ha valakinek békeidőben kedve támad a háborúhoz, olvasgassa a katona költőket. Én egy emberről hallottam, aki az események átélőjeként szerette az első világháborút (ahol nagyapám is lehúzott négy évet), és az Adolf Hitler volt.    

Az IMF francia vezetője, úgy tűnik, nem bír magával. Nem tudom, miért nem kurvákra költi inkább a pénzét a szállodai személyzet zaklatása helyett. Lehet, hogy az már nem jó neki, a pornófilmek kliséihez hasonlóan csak a valószínűtlen, vonakodó partner ellenállásának a legyűrése izgató számára. "Itt a hiteled!", üvölthette letolt nadrággal a fürdőszobában a megdöbbent szállodai alkalmazott előtt. "Vidd haza a hiteledet!", kiabálják sokan az IMF arcába, jellegzetes módon már csak az említett hitelek felvétele és elköltése után.   

Azt meg végképp nem értem, miért kellett egy ilyen embert megtűrni az egyik legellentmondásosabb nemzetközi intézmény élén, ahol ez a több jelentésrétegű történet hihetetlen negatív publicitást fog jelenteni. Az országukat az IMF áldozataként feltüntetni próbáló politikusok számára mi sem lesz könnyebb, mint az amerikai szobalány történetéből általános tanulságokat állítani.

A gombatoxinnal szennyezett magyar búzáról már tavaly ősszel azt vizionáltam, hogy ez bizony valamilyen formában fel lesz etetve velünk. Túl nagynak tűnhetett a kísértés, hogy a más szempontból megfelelőnek látszó gabona tonnáit a megsemmisítés helyett pénzzé tegyék. Az élelmiszer bizalmi áru. Fantáziálhatunk mi a magyar áruk egyedülálló minőségéről, ami a MAGYAR FÖLD különleges energiáiból, a MAGYAR NAP tüzes sugaraiból, a MAGYAR MUNKAVÁLLALÓ férfiasan fokhagyma- és pálinkaszagú lehelletéből áramlik a termékbe, de ha gátlástalan csalók hozhatnak egészségre ártalmas termékeket forgalomba, az az egész MAGYAR brandet tönkrevághatja. Ami nagy kár lenne, mert vannak, lehetnek jó termékeink, jó lehetőségeink.

Normális ember elfogadja a származását, meglátja a pozitívumot benne. Ilyen értelemben én is hazafinak tartom magam, bár sokszor nem könnyű fenntartani a pozitív érzéseket. Főleg itthon nem, hiszen külföldön könnyebb lelkes magyarnak lenni. De éppen azért, mert szeretném, hogy Magyarország sikeres legyen, nekünk kell a legszigorúbb kritikusoknak lenni, nekünk kell a legnagyobb elvárásokat támasztani a magyar árukkal, a magyar termelőkkel, a magyar munkavállalókkal szemben. A sunnyogás és a hiszti ritkán segít, ebben az ügyben pedig kifejezetten ártalmas és kontraproduktív lehet. A bizalmat megszerezni nehéz, eljátszani könnyű. Ha nem akarunk élelmiszer terén is Európa páriái közé tartozni, akkor a magyar hatóságoknak és a becsületes termelőknek könyörtelenül le kell számolni azokkal, akik a szabályok kijátszására és a "majd csak megússzuk valahogy" filozófiára építik az üzleti modelljüket. "Creative destruction", a Schumpeter által használt értelemben.       

A rendőrségi közlemény szerint egy 58 éves, nyugdíjas tűzoltó égette komor odaadással a házilag barkácsolt izraeli zászlót a rendvédelmi szervek tüntetésén. A kormánynak aligha kellett jobb reklám a politikai programja két sarkalatos elemének: i) a Fidesz a szélsőjobb alternatívája, ii) a korai nyugdíjazás öl, butít és nyomorba dönt.

A szocialista kor legendáriumának egy karakterisztikus eleme a szovjet csodafegyver története. A szovjet csodafegyver tipikus városi legendaként élt a rendszer utolsó évtizedeiben, amikor az ideológiai habarcs, ami az egypártrendszer köveit összetartotta, már igencsak málladozott. Az emberek többsége nem hitt a rendszer alapelveiben, viszont nem is tartotta szükségesnek vagy lehetségesnek a változást. Ez volt a Kádár rendszer aranykora, a legvidámabb barakk időszaka. Ebben a környezetben felértékelődtek az egyéni és kollektív önigazolás toposzai, és ilyen volt a szovjet csodafegyver mítosza is.

A szovjet csodafegyver többnyire valamilyen lézer, vagy egyéb, a sci-fi irodalomból és valódi kísérletekből ismert pusztító megoldás volt. Nem atombomba vagy más nukleáris tömegpusztító fegyver, hiszen azokról mindenki tudta, hogy léteznek, és azt is, hogy épeszű ember nem gondolkodhat az alkalmazásukon (ami nem akadályozta a kor katonai stratégáit a taktikai atomfegyverek széles körének kifejlesztésében, az atomtöltetű légvédelmi rakétától az atomtorpedóig). A szovjet csodafegyver nem New York földig rombolására szolgált volna, hanem az amerikaiak többé-kevésbé nyilvánvaló technikai és gazdasági fölényének ellensúlyozására, a német csodafegyverhez hasonlóan innovatív megoldással pótolva a hiányzó vagy elavult hagyományos harci szerkezeteket. Tipikus megjelenési formája, mint említettem, a lézer volt, amivel persze valódi kísérletek is folytak, de a szovjet csodafegyver messze túltett minden ismert megoldáson. Nem kellett hozzá kisebb atomerőmű, hogy energiával ellássa, nem volt 160 tonna önsúlya, és nem lehetett egy jól irányzott puskalövéssel ártalmatlanná tenni, mint kevésbé szerencsés real-life kísérleti testvéreit.    

A szovjet csodafegyvert a tipikus történet szerint - amit én is több embertől hallottam, mint megbízható forrásból származó, garantáltan igaz esetet - egy magyar mérnök vagy katona látta, akit több hónapos, folyamatos vodkázással kísért szovjetunióbeli tartózkodásának végén az őt igaz barátukká fogadó vendéglátók elvezettek a titkos helyre, ahol a csodafegyver lakott. A titkos hely természetesen egy földalatti laboratórium és/vagy katonai bázis volt, ahová húsz emeletet kellett lifttel lemenni, de a minden képzeletet felülmúló látvány megérte a fáradságos izgalmakat. A szovjet csodafegyver úgy porlasztotta el a tankokat és repülőgépeket, mint a korai számítógépes játékokban a három képpontból megszerkesztett űrrakétánk a muffinra emlékeztető ellenséges űrhajókat. Tanulságként a vendéglátók elmondták, próbálnának csak az amerikaiak támadni, az orosz föld mélyéből előjönnek a csodafegyverek, és másnap bejelentik Kalifornia csatlakozását a Szovjetunióhoz (aminek valószínűleg lettek volna hívei a hetvenes években...).

Ezeket a történeteket, amelyek saját megfigyelésem szerint elterjedtek voltak abban az időben, vajon a titkosszolgálatok találták ki és terjesztették, vagy a többi városi legendához hasonlóan a népköltészet termékei lettek volna? Tulajdonképpen mindegy, mert a lényeg mindkét esetben azonos: ne kapálózzunk, a nagy Szovjetunióval szemben nincs esélyünk. Még az amerikaiaknak sem, akik hiába tudnak mindenből jobbat csinálni, csodafegyvere csak a Szovjetuniónak van.  

Nagy híve vagyok a Wikipédiának, ami az esetek többségében nagyon hasznos információkkal szolgál egy valamennyire is érdeklődéssel övezett témában. Természetesen a műfajból adódóan mindig lesznek, akiknek az adott dologról alkotott véleménye radikálisan eltér a Wikipédiából kiolvasható változattól, és nyilván egyfajta csatatér ez versengő világképek számára. Nem is ezzel foglalkoznék, mert pl. a szcientológia szócikkben egyetértést várni teljesen fölösleges az egyház hívei és ellenségei között.

Ami érdekes volt, az egy viszonylag egyszerű történelmi esemény, a II. világháború egy igen apró részleteként számontartott debreceni vagy hortobágyi csata különböző bemutatása az angol, magyar, német és orosz verziókban. Bevallom, naivan arra gondoltam, működik valamiféle szerkesztői egységesítési törekvés az azonos szócikkek különböző nyelvű változatainak harmonizálására. De jobban belegondolva, ez nyilván lehetetlen, hiszen pont a komoly szerkesztői stáb hiányzik ebből a vállalkozásból, ami erénye és gyengesége is egyszerre, hiszen éppen ezért tud annyira gyors és átfogó, ugyanakkor néha megbízhatatlannak tűnő információ forrás lenni. 

A debreceni csata nem egy olyan esemény, amit a tények szintjén nagyon sokféleképpen lehetne magyarázni. Volt egy szovjet támadás, egy részleges és időleges sikereket elérő német-magyar ellentámadás, majd az egészet elsöpörte a megállíthatatlan szovjet invázió nyugat felé. A résztvevők beszámolóiban, az események átélőinek élményanyagában és az átéltek érzelmi interpretációjában lehetnek óriási különbségek, de ezekkel egyik szócikk sem foglalkozott, mindenki a tények objektív bemutatását tűzte ki célul. Ehhez képest a szócikkek tartalmukban és részletességükben meglehetősen különböznek.  

A leghosszabb, angol változat a szokásos logikus rendben veszi végig az előzményeket és az eseményeket, a végén összefoglalja a csata eredményét és kihatását a későbbi történések szempontjából. Számomra teljesen korrektnek és objektívnek tűnik, bár mondjuk a szovjet csapatok által elkövetett atrocitások puszta említése már az oroszoknál valószínűleg elfogultságnak lenne bélyegezve. A háború, mint pontozható sportesemény szemléletben fontos veszteség számláló a német oldalon 15 000, a magyar oldalon 20 000 embert mutat, akik közül összesen 18 000 lett volna a hadifogoly. A szovjetek vesztettek 84 000, a szintén jelen lévő románok 33 000 embert. Tankokban a veszteség arány 200:500 a két fél között.

Nem meglepő módon az angol mellett még a magyar szócikk a viszonylag hosszú és részletes. Tartalmában nagyon hasonló az angolhoz, ami nyilván adódhat abból is, hogy az angol szócikket részben akár magyarok is írhatták, meg abból is, hogy a magyar változat az angol alapján készült. A különbség a magyar verzió rövidebb, ezen kívül kevésbé strukturált, konfúzabb voltában (ami kulturális sajátosság), illetve bizonyos kihagyásokban és megfogalmazásokban látszik. A magyar változat többször kiemeli a szovjetek súlyos veszteségeit, amit az angol nem tesz (a veszteségszámlálón úgyis látszik), az inkább a harcok intenzitására, a német-magyar ellenállás határozott erejére utal. A németeknek nálunk kiváló lövegei vannak (hiába, a német technika...) és feltűnően hiányoznak a magyar politikai helyzetre, továbbá a magyar csapatok gyengeségére, az offenzíva elején elszenvedett kudarcára utaló megjegyzések. Érdekes módon teljesen kimaradtak a magyar képből a románok és a szovjet atrocitások is. A végén a szovjetek kapnak egy sommás ítéletet, miszerint a németek által a háború elején kultivált "Blitzkrieg" stratégiára vezetési elveik, tisztjeik képzettsége és csapataik szervezettsége miatt alkalmatlanok (hiába, a német tudomány és fegyelem...). A veszteségszámláló nagyjából az angolnak felel meg, a tankoknál kissé különböző számokkal.  

A német változat meglepően egyszerű, rövid, eléggé konfúz, és teljesen hiányzik belőle a német-magyar katonai teljesítmény elismerése, ami az angol és a magyar verzióban - ha eltérő mértékben is - de egyaránt megfigyelhető. Ezek szerint a német hadibarátok nem fedezték fel maguknak a témát, vagy győzött a begyakorolt önmérséklet (ami azért más témák, pl. a Luftwaffe története kapcsán nem működik ennyire). A következmények terén leginkább egy nagy szovjet győzelem képe látszik kirajzolódni, bár a 84 000 szovjet katona elvesztését azért megemlítik. 

Az orosz szócikk aztán igazán rövid és egyszerű: hatalmas szovjet győzelemről van szó, mindenféle nehézség, ellentámadás, bekerítés, feltartóztatás említése nélkül. A művelet célja az ellenség megsemmisítése és a terület elfoglalása volt. Cél teljesítve, kipipálva, jöhet a következő. Az ellenség vesztett 100 000 embert és 1038 tankot, ezen kívül 42 000 katonát foglyul ejtettek, szovjet veszteségekről szó sem esik. Гyppá!

Kedvenc szakszervezeteim újabb és újabb megnyilatkozásai tovább erősítik azt a meggyőződésemet, hogy az OPNI bezárása helyett inkább bővíteni kellett volna a férőhelyek számát az intézményben. Lenne kit bezárni oda.

A most közétett öt pont logikájában, vagyis a logika hiányában tökéletesen igazodik az eddigi megnyilvánulások színvonalához. Úgy sajnálkoznak a korábbi "vívmányok" elvesztésén, mintha eddig a filozófus királyok aranykorában éltünk volna Magyarországon. A szociális védőháló széttépése tényleg szörnyű dolog lenne, de elárulok egy titkot, barátaim: aki tudja, hogy nincs alatta háló, az igencsak vigyázni fog a lépéseire. Aki viszont meg van győződve arról, hogy háló védi, majd a leesésnél kiderül, hogy az már egy szanaszét szakadt és szétfeslett rongydarab, az kurvára kitöri a nyakát. 

A legszebb dolog az egészben nem is az öt pont maga, hanem a szakszervezet honlapján a pontokhoz fűzött magyarázat, miszerint a kormány az "aktív munkavállalókkal, nyugdíjasokkal, de a még munkába lépés előtt álló ifjúsággal is a felső tízezer további gazdagodását kívánja biztosítani". Gondolom mindenki a felső tízezer tagja, aki az adócsökkentésből szemét módon profitálni mert. Az adócsökkentés pozitív hatása kb. bruttó 280 000 Ft havi fizetés fölött lép be, ami nem sokkal magasabb egy pályakezdő diplomás átlagos bérénél a budapesti versenyszférában. További vicces dolog, hogy az adócsökkentést, ha nem is ilyen mértékben, de az előző kormányzat is törvénybe foglalta, azzal érdekes módon nem volt baja a szakszervezeteknek.  

A Financial Times hétvégi számában jobbnál jobb turizmus ajánlatokról lehet olvasni, az adott ország természeti szépségeit és kultúráját nagyon közelről, belemerülős módszerrel megtapasztaló, érdekes és kihívást jelentő, ugyanakkor komfortos és biztonságos szervezett  programok formájában. Elmehetünk afrikai törzshöz családi nyaralásra, ahol minden gyereknek saját harcos kísérő jut, aki megtanítja a szavannai élet szabályaira. Mehetünk kínai családokhoz főzni tanulni, amerikai farmra cowboynak, és így tovább. Mivel népemet szerető alkatomnál foga sokat töprengek a magyar turizmus kitörési lehetőségein, ami az ehhez hasonló, minőségi szolgáltatásokban kereshető, adta magát a kérdés, hol van a magyar életnek az az egyedülálló, érdekes vetülete, ami ilyesfajta részvételi turizmusban értékesíthető lenne?

A gulyásfőzés és birkapásztorkodás is lehet érdekes valamilyen szinten, de nekünk messze a legnagyobb esélyünk a Magyar Gárda és hasonszőrű társaságok kínálta, modern fasiszta élményanyagon keresztül lenne. Elég sok ilyen alkatú ember szaladgál a világban; szerintem komoly kereslet lenne a cigánysorokon vonulgatós, egyenruhás, kiképzőtáboros, bakancs csattogtatós nyaralásokra. Bónuszként a program sikeres teljesítőit a Hősök terén gárdistává avatják. Az egész évben megszervezhető vonulós és táborozós programok mellett természetesen ott vannak a különleges (feláras) alkalmak, mint a meleg felvonulás megzavarása, vagy a változatos antiszemita eseménykör, és így tovább.

Az csak látszólagos problémát jelent, hogy a magyar szélsőjobb egynémely gumicicájával, pl. az elvesztett területek visszaszerzésének igényével külföldiként, még ha fasiszta is az ember, nehéz azonosulni. Valami hasonló bánata minden népnek van, legfeljebb majd az eskütétel során behelyettesítik Erdélyt Besszarábiával, Kelet-Pomerániával, a Kurill szigetekkel vagy Gibraltárral. Mint ahogy az úttörő avatáson is (némi gyakorlás után) a saját nevünket mondtuk az eskü szövegét felolvasó rajtitkár neve helyett.      

Hogy a biznisz minél hamarabb beinduljon, a pénzek csengjenek és a magyar GDP gyarapodjék, írtam egy rövid promóciós anyagot az angol nyelvű programokhoz:

How to be a man in modern Europe? Wondered what went so terribly wrong? Why do we have all the troubles with immigrants, without the promise of solutions? Do you miss a leader? Sorry for not having a chance to be a hero? Are you afraid that your son brings home a boyfriend as a result of gay role models in the media?

It's time to do something. And we can help you. Special programmes for real men and women, who are fed up with liberalism. Discounts and special offers all around the year. Children under six are free.

With our help, you can take part in the most exciting social experiment in Europe: how to create an all-white living space for our race. As trainee members of the Guard, you will get one week of training in military basics, drilling exercises, ideology of race, together with a unique, real-life experience on the front of the battle for our existence. Programmes include merry marching on gypsy villages, establishment of temporary training camps in the face of the enemy, defending morality against homosexuals and more. Guaranteed media coverage and battle paraphernalia. At the end of the programme, successful candidates will become full members of the Guard at a majestic ceremony in the heart of Budapest.  

Surely, it must be dangerous? The best part of it: not at all. Noone has ever been prosecuted and sentenced for our activities. The most you can get is a short detainment among friendly, symphatising police, who all know where the real enemy is.       

Érdemes elolvasni a Bernard Madoffal készült interjút a Financial Timesban. Túl azon, hogy a bukott emberekkel hajlamos vagyok valamelyest együtt érezni (töredelmesen bevallom, még Gyurcsány sem olyan ellenszenves nekem mostanság, mint miniszterelnökként volt), az interjúból több helyen, Madoff és az újságírók szavaiból is átjön a gyanú-vádaskodás, hogy a pénzügyi világ egyes, még köztiszteletben álló intézményeinek módszereit tekintve, nem biztos, hogy olyan nagy távolság választja el őket a pilótajátékba belebukott csalótól.   

Kb. öt hét után kicserélték a villogó lámpa izzóját a szigeten. Nem gondolom, hogy az én posztomnak ehhez bármi köze lett volna, de azért így húsvét előtt-után csak annyit szeretnék mondani: hallelujah!

A baloldali szakszervezeti militantizmus hazai megjelenésével ("Where were you in 1916? I wasn't born yet. Excuses, always excuses.") rövid összeállítást készítettem a Thatcher időszak angol/ír zenei hagyományaiból. Kifejezetten várom, hogy Kodály országában is zenés versbe öntsék gyűlöletüket és frusztrációjukat a szuperkedvezményeik elvesztésétől félő tűzoltók, a munkanélkülivé váló orvoslátogatók és a "collateral damage" módjára felperzselt mindenki más a gazdasági woodoo időszakában. Ami azért, ismerjük el, nem kevés hasonlóságot mutat a Vaslady regnálásával.

Először a kedvencem, Sean Brady-től, ami az ír álláspontot tükrözi.

A szövege nagyjából ez (trágár szavak nélkül), bár a Youtube-on hallgatható változat helyenként eltér (felirat is van a videóhoz):  

Maggie Thatcher you can't match her she's the darling of us all
She's the curse of the Irish Nation Fine Gael and Fianna Fail
She's destroyed me hire purchase and she's put me on the dole
If I could only get my hands on her I'd kick her up the-----

Good onya Mrs Thatcher you're the cutest girl of all
such a biddy fine and buxom sure the likes you'll not recall
when she holds negotiations things they always reach a hitch
she's the world in ruination such a schemer the old--------

Good onya Mrs Thatcher no one in this world can match her
but she's trying to take the vote away from the paddies once again**
we're not worried 'bout your English vote nor your politicians gas
you can keep them Mrs Thatcher you can shove them up your----

Help us Mrs Thatcher with the prices rising high
and the work is getting awful scarce paddy's losing that's no lie
now you say that you don't want us that we've stayed here long enough
(now you say that you don't want us that we're really out of luck
but if I were a taxidermist I would tell you to get -------

Fair play Mrs Thatcher sure you know a trick or two
and each time you come to Dublin well we know just what you'll do
you'll dress up in your finery and preach with all your might
but all of your fancy promise's are just a load of-----

We love you Mrs Thatcher like your old man loves his brew
such a lad your husband Denis when he's had a sup or two
sure he'll take a pint of porter and a glass of Irish mist
and because he faces you each night no wonder he gets------

Thatcher you can't match her she's the darling of us all
She's the curse of the Irish Nation Fine Gael and Fianna Fail

Az ígéretes című Margaret on the Guillotine sajnos zenének és szövegnek is gyenge:

The kind people
Have a wonderful dream
Margaret On The Guillotine
Cause people like you
Make me feel so tired
When will you die ?
When will you die ?
When will you die ?
When will you die ?
When will you die ?

And people like you
Make me feel so old inside
Please die

And kind people
Do not shelter this dream
Make it real
Make the dream real
Make the dream real
Make it real
Make the dream real
Make it real

Egy fokkal jobb a "The day when Margaret Thatcher dies":

WHEN MARGARET THATCHER DIES
THERE WILL BE NO TEARS
SAVE YOUR SORROW FOR THE PEOPLE THAT SHE STOMPED FOR YEARS
SHE TORTURED NORTH OF WATFORD WITH A VICIOUS HATE
SO WHEN MARGARET THATCHER DIES
LET'S CELEBRATE
and i say

HEY HO
HERE WE GO
TELL EVERYBODY THAT WE KNOW
SHE'S GONE!
COLOUR ME WITH LOVE
BUILD A BONFIRE
PAINT THE SKY
COME ON DOWN
I'LL TELL YOU WHY.
SHE'S GONE!
AND NOBODY CRIES...

THE DAY THAT MARGARET THATCHER DIES
THE DAY THAT MARGARET THATCHER DIES

YOU WANNA GIVE HER A STATE FUNERAL?
WELL THAT'S JUST GREAT.
IRONIC,COS SHE LEFT US IN A SORRY STATE
I PROTEST!
IT'S MONEY WASTED
BUILD A SCHOOL INSTEAD
THE ONLY REASON THAT I'LL GO IS TO MAKE SURE SHE'S DEAD

Bár Thatcher nem közvetlenül tárgya a következő dalnak, zene és szöveg terén is kiemelkedik mésik kedvencem, a bányász sztrájkról írt Ewan McColl dal:

Daddy, what did you do in the strike?

It was in the year of eighty-four shit really hit the fan
When Mac the Knife MacGregor, Maggie Thatcher's hatchet man
Said "Another twenty pits'll have to close to meet the Plan,
And we'll dump another twenty thousand miners."
Daddy, were you with the first of the first?
Did you tell the NCB to do its worst?
Or did you save your lily liver?
Sell the Union down the river?
Be a scab, a blackleg, one forever cursed?

When Arthur Scargill heard the news he cried "This yankee slob,
He's a gift from Cowboy Reagan and he's here to steal our jobs,
Do an axe job on the Union for the crummy Thatcher mob,
But we'll show him what it means to be a miner."
Daddy, did you man the picket line?
Did you fight to save the future of the mines?
Or did you take the wrong direction?
Did you squeal for police protection?
Did you let them see your indiarubber spine?

Well, the Yorkshire lads came out on strike and said "It's evident
The only way to stop MacGregor and the government
Is to bring the lads out everywhere from Scotland down to Kent,
And we'll show 'em what it means to be a miner."
Daddy, what did you do in the strike?
Did you stand there with your mates and join the fight?
Or did you show a yellow belly?
Spill your guts out on the telly?
Did you let the bosses fill you full of shite?

Some didn't heed the strike call, for guts and brains they lack
They're the colour of a primrose, though their hearts and legs are black
And their noses are all brown with being up the rear of Mac:
They're just a bunch of dirty blackleg miners.
Daddy, did you march at the head?
Did you stand there on the picket line unfed?
Or did you sell your mates to have
A fortnight on the Costa Brava?
Did you choose a two-week holiday instead?

Well, the battle it is joined at last, the forces they are massed,
On their side the press, the telly, all the weapons of their class,
Plus MacGregor and his blacklegs, but we'll never let 'em pass:
The NUM's the weapon of the miners.
Daddy, what did you do in the strike?
Did you scab and let your workmates wage the fight?
How the neighbours stood and booed us
Said we had the stink of Judas
Daddy, what did you do in the strike?

 

A Margitszigeten valamikor év elején kiépítették a közvilágítást a pesti oldal korábban sötét részein, illetve a budai oldal déli végénél. A beruházás talán a szigetkörön esténként futókat töltötte el legnagyobb örömmel. Engem is, bár én relatíve jól látok sötétben, de azért jobb a békesség alapon nem bánom, ha nem bagoly módra kell az árnyak között suhannom.

Na most ez eddig szép és jó, de kb. egy hónapja a sziget Árpád híd felőli végén elkezdett ütemesen villogni egy lámpa. Nagyjából olyan, mint az I. fokú viharjelzés a Balatonon, a sötétben elég idegesítő. Egy ideig naivan vártam, majd csak történik valami, kicserélik esetleg. Ennek immár egy hónapja - tegnap még villogott, bár már egyre lassabban, ami vélhetően az izzó közeli kiégésére utal.  

A dolog szép illusztrációja annak a közismert jelenségnek, hogy nálunk az új beruházásokra még csak-csak szokott pénz jutni, főleg EU forrásból, de aztán állagmegóvásra, karbantartásra, ellenőrzésre, a működőképesség fenntartására már nem. Arra nem adnak a szemetek. Itt is elég nyilvánvaló, hogy nincs senki a képben, akinek az lenne a dolga, legalább havonta egyszer körbemenjen és ellenőrizze, működnek-e a lámpák? Mivel cirka három hónap alatt ez már a második lámpa, amelyik megadja magát, nem kell hozzá műszaki zseninek lenni, hogy itt izzófalás jelenségét feltételezzem. Ami azt is jelenti, ebben az ütemben jövő ilyenkorra igencsak foghíjas lesz a parti közvilágítás, az ideiglenesen száműzött szerelmespárok nagy örömére.  

A kapitalizmus szekértolójaként ma a budapesti Ramada Resort Aquaworld szállóban akadt dolgom, ahol belefutottam - surprise, surprise - a Vasutas Szakszervezet XVII. kongresszusába! A szálloda a honlap szerint 4 csillag superior kategóriába tartozik, és tényleg elég korrekt hely, ezt személyesen igazolhatom.

Nekem alapvetően semmi bajom azzal, ha a szakszervezeti tisztségviselők egy (kis túlzással) luxusszállóban pihentetik az érdekképviselettől megfáradt tagjaikat, de akkor ismerjük el, hogy Magyarország egy ilyen menő hely, ahol még a szakszervezet is wellness szállóban ülésezik a külvárosi Művház helyett, és ne szervezzünk demonstrációt az európai elvtársakkal az állítólagos megszorítások ellen tiltakozva! 

A Vegyipari Dolgozók Szakszervezete kiásta a csatabárdot. Gondolom a fodrászok és kutyakozmetikusok szakszervezete is, de ha az ember a göndör női fürtök és bájos kis állatkák helyett a bűzös kipárolgások és korai rákhalál birodalmával jegyezte el magát, akkor a vegyipari dolgozók keserveivel kénytelen első körben szembesülni. Harcos felhívásuk a két hét múlva esedékes tüntetésre nem ígér kevesebbet, mint hogy egész Európa fog a magyar dolgozók pártjára állva nemet mondani a megszorításokra!

Kicsit konkrétabban igazságos béreket és munkahelyeket követelnek. Így, együtt, mielőtt valaki a kereslet és kínálat meghaladott tanaira hivatkozna. Még konkrétabban két fő csapásirány látszik kibontakozni: egyrészt az alkotmányt szeretnék teleírni olyan sarkalatos pontokkal, mint hogy a "dolgozó a végzett munkája mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemre jogosult", továbbá mindenkinek joga van a megélhetéshez elegendő állami ellátásra, amennyiben nem képes munkát vállalni, esetleg más véleményen van a saját munkájának mennyiségét és minőségét illetően, mint a munkaadója. Bekerülnének a szakszervezetek, mint érdekképviseletre szentesített szerveződések, az országos minimálbér, sőt, a "munka és a család közötti harmónia fenntartása" is, bármit jelentsen ez. Ellenben kivennék azt a jelenlegi alkotmánytervezetben szereplő pontot, miszerint a munkavállalók és a munkáltatók kötelesek együttműködni, amennyiben a nemzetgazdaság fenntarthatósága és a munkahelyek megőrzése a tét. Rohadt kapitalista trükk, a Napnál is világosabb! 

A leginkább ezoterikus követelés az állam kötelezése a "munkavállalók anyagi és erkölcsi előmenetelének segítésére". Szerintem a katolikus egyháznak lennének ötletei, hogyan kell konkrét tartalommal megtölteni ezt a nemes célkitűzést, legalábbis az erkölcsi előmenetel tekintetében....

A másik fő csapásirány a nyugdíjak kérdése, ahol az alapelv az lenne, minden, ami a korábbi rendszerben előnyös volt valaki számára, az szent és sérthetetlen jogként megmaradna. Lenne korengedményes nyugdíj, nem szigorodnának a rokkantnyugdíj feltételei, ugyanakkor természetesen a normál szolgálati idővel nyugdíjba menők magas helyettesítési rátája is maradna és magánnyugdíj is lenne. Sőt, itt új követelésként a foglalkoztatói nyugdíjat is felvették a jelszavak közé, ami az ő értelmezésükben nyilván azt jelentené, minden más jogosultság megőrzése mellett a munkaadók még ilyet is kéne nyújtsanak a dolgozóknak. Az ebben a témában szervezett tanácskozás egyik mottóját abból a hozzászólásból vették, ahol az illető azon kesergett, a dolgozókat a sötét jövőben majd a teljesítményük alapján ítélik meg, és nincs többé olyan, hogy "nyugdíjig már elleszel".  

A jó hír, hogy április 9-én nemzetközi demonstráción fogják a német, francia, spanyol elvtársak a magyar dolgozók érdekeit képviselni. Remélem, elhívják az Alpha Centauri harmadik bolygójának szimpatikus űrlényeit is, akik köztudomásúan annyira szeretik a Föld lakóit, hogy minden számlát állnak, és ezáltal csattanós cáfolatát adják az egyetemet végzett seggfejek "nincsen ingyen ebéd" típusú bölcselkedéseinek.    

Ma reggel, palacsintasütés közben ismét a magyar néplélek bizonyos sajátosságain töprengtem. Úgyis mint azon az ellentmondáson, hogy a magyar társadalom lefelé, az önhibájukon kívül vagy azzal együtt, de mégiscsak rászorulók, a fogyatékkal és/vagy mélyszegénységben élők, rokkantnyugdíjasok, romák, hajléktalanok, koldusok, alkoholisták és drogfüggők, valamint egyéb, többé-kevésbé üldözött és kirekesztett csoportok (homoszexuálisok, menekültek stb) irányába nagyon kevéssé nyitott, toleráns és szolidáris. Általános vélekedés szerint ezek az emberek megérdemlik a sorsukat, segíteni rajtuk kvázi fölösleges lenne, vagy éppen rossz példával járna és bátorítaná a munkakerülést, a deviáns viselkedést.  Vagy ha nem, akkor nincs rá pénz és nem is olyan rossz nekik, mint mondják.