libertárius

Mai hír Indexen:

"Raffai Kornél, a Kisosz munkatársa szerint az elmúlt egy-másfél hónapban több mint 20 ezer új vállalkozó jelent meg a térségben (Dunántúl). Többségük korábban alkalmazottként dolgozott, s miután elhelyezkedésre nincs esélye, vállalkozásba fogott. Nem véletlen, hogy egyre több helyen nyílik büfé, új vegyeskereskedés, ruházati üzlet, de láthatóan növekszik a kisgépjavítók, kulcsmásolók és ingatlanközvetítők száma is. Ezzel párhuzamosan - még a kistelepüléseken is - ugrásszerűen nőtt a kereslet az üzletnek és műhelynek használható helyiségek iránt."

Három megjegyzés:

i) Ezek az emberek, akiket a feldolgozóipari multik leépítettek, eddig a (kényszerből) rendesen adózó körben voltak, most viszont a fenti jelenség számottevő migrációt tükröz a szürke- és feketegazdaság irányába. Ha a multiktól kirúgnak 50-100 000, vagy még több embert, az önmagában lehet, hogy nem fog a regisztrált munkanélküliek számában drámai változást eredményezni (főleg, ha egy idő után ezekkel a kényszermegoldásokkal ki is kerülnek a hivatalos munkanélküliek közül, és csatlakoznak az "underemployed" táborhoz, akik pl. egy minimális forgalmú garázsboltban lógatják a lábukat egész nap), de az SZJA és TB járulék bevételeknek egész tetemes hányadát elviheti. Még ha be is jön a vállalkozás (ami az esetek túlnyomó többségében valószínűtlen), akkor sem fognak már ők többé annyi adót fizetni, mint előtte.

ii) Ezek tipikusan lúzer vállalkozások lesznek, szakértelmet, speciális tudást nem igénylő területeken, többségében vélhetően sikeres vállalkozói tapasztalat nélküli emberek irányításával. Ráadásul nehéz elképzelni, hogy a kiskereskedelem és vendéglátás jelen helyzetében olyan piaci réseket töltenének be, ahol számottevő forgalmat lehet majd produkálni. Ha reálisan nézik a helyzetet, és csak a munkanélküliség idejére akarják elszórakoztatni magukat, majd az első adandó alkalommal visszamennek alkalmazottnak, akkor lehet még okés is a dolog. De félő, hogy sokak számára csapdává válik ez a vállalkozói lét. Kis bolton is lehet árukészlettel, bérleti díjjal rövid idő alatt relatíve sokat bukni, majd ha nem akarnak szembe nézni a helyzettel, hanem futnak a pénzük után, az embereket, családokat tehet tönkre. Annak örültem volna, ha a híradások arról szólnak, mint Németországban, hogy a munkanélkülivé lett emberek tanulnak, igyekeznek jobb tudással, készségekkel visszatérni a munkaerő piacra. Vagy egyszerűen csak a személyes fejlődésüket tartják fontosnak. Vagy lefogynak, leszoknak a dohányzásról, aktív életet kezdenek élni, több időt töltenek a családjukkal - bármi inkább, mint a garázsbolt.    

iii) Sajnos a magyar gazdaság rossz szerkezetét a válság a jelek szerint még rosszabb irányba viheti. A kilencvenes évek első felének álmegoldásaihoz látszunk visszatérni, ami a borítékolható sikertelenség mellett azért is rossz, mert a kényszervállalkozás megtörhet, tönkretehet embereket, éppen azt az egyébként is fogyatkozó munkavállalói tábort csökkenti, akik hajlandók és tudnak még a magánszférában alkalmazottként dolgozni. Ha a helyzet normalizálódik, a multik többsége vissza fogja akarni venni az embereket, de nem biztos, hogy lesz kit, ha a korábbi dolgozók eladósodott kényszervállalkozóként, vagy esetleg már rokkantnyugdíjba menekülve tengetik életüket.  

Az előző posztot a lisztkartell ügy közhírré tétele előtt írtam, egy, a rendszerváltás gazdasági következményeit fikázó cikk ihletésére. Sajnos a lisztbotrány tökéletes illusztrációja a problémának, és megint csak egy magyarázat arra, hogy miért beteg a magyar gazdaság. Az az elem, hogy a gazdasági fejlődés szempontjából nem (csak) ügyes, hanem becsületes üzletemberekre van szükség, különben a folyamatos átverések tranzakciós költsége minden társadalmi hasznot lenullázhat, nem kap elég figyelmet. A furcsa az, hogy az érintettek jó része szerintem teljesen becsületes embernek tartja magát, és nem érti, mi ezzel az egésszel a probléma.  

A liberális piacgazdaság, a vállalkozás és a piaci verseny szabadsága a társadalmi és politikai szabadságjogok mellett egy nagyon fontos szabadság-dimenzió, a rendszerváltás egyik legfontosabb eredménye. DE: a verseny soha nem az üzletemberek kedvenc elfoglaltsága, az üzleti élet nem a nemes versengésről, hanem a pénzcsinálásról szól, és a verseny egy ponton túl kifejezetten zavaró a piaci szereplők számára.

Ezért a normálisan működő piacgazdaságban a piaci szereplőkre külső nyomást (törvények, szabályozók, piaci felügyeletek, versenyhivatal, stb, stb) kell a verseny fenntartása érdekében gyakorolni, különben jön az umbulda, a háttér-megállapodások, amiket már Adam Smith is hevesen ostorozott. Nagyon fontos lenne a társadalmi megítélés, a büntetőjogi szankciók mellett az erkölcsi megvetés és kiközösítés a kartellező, sunnyogó, hazudozó üzletemberek irányába. Ez szerintem nálunk szinte teljesen hiányzik, és nagyon sok mindent megmagyaráz abból, miért és hogyan jutottunk ide, ahol ma tartunk.

A legtöbb ember, munkavállalóként vagy vállakozóként, nem érti, nem tartja fontosnak a versenyszabályokat, szinte mindig valami személyes kapcsolatokon, "lezsírozáson" alapuló megoldást keres. A konkurenciát átkozni, hibáztatni, vevőt-fogyasztót lenézni, államot és egymást átverni az alapvető viselkedési szabály, és ezért tartunk itt, nem a liberális piacgazdaság miatt.

Részletesebb beszámoló is napvilágot látott a volt pénzügyminiszter kritikájáról.

Megállapításai:

1) Belső eredetű és indíttatású stabilizációs programra rakódik a nemzetközi gazdasági válság hatása.

Ez nyilvánvaló, de a magyar politika és gazdaságirányítás mindig is prociklikus hajlamú volt: ha volt pénz, szórta, rosszabb időkben takarékoskodni kényszerült. Ezért most szóba se jöhet a belső kereslet élénkítése az állami kiadások növelésével.

2) A devizában történő eladósodás a hibás monetáris politika következménye.

Igen is, meg nem is. A hosszú ideig erős, stabil forintárfolyam volt a monetáris politika következménye, tartsuk ez hibásnak vagy sem. Ennek ára és eszköze a magas forintkamat volt. A devizahitel ilyen megközelítésben csak azért volt olcsóbb a forinthitelnél, mert az országkockázatot a forinthitelt felvevők a magasabb kamaton, a devizahitelt felvevők az árfolyamkockázaton keresztül fizették meg. Ez utóbbi szimplán halasztott fizetésnek bizonyult, amivel az adósok csak most ősz óta szembesültek igazán. Téves azt suggalni, hogy a monetáris politika ezt úgy kerülhette volna el, hogy a hitelfelvevők a devizahitelek alacsony kamatát a forinthitelek nulla árfolyamkockázatával kombinálva jutottak volna egy ideális hiteltermékhez. Az árfolyamkockázat léte tudott volt, az más kérdés, hogy ezt kevesen vették figyelembe. A vállalatok devizaadósságai mögött azoban a "jóljárási pszichózison" kívül más is állhat, amennyiben az exportra termelő vállalatok bevétele is devizában keletkezik (ha nem is svájci frankban), ennyiben természetes hedge hatás érvényesül. A lakosság és az önkormányzatok szimplán jól akartak járni, ami nem sikerült.  

3) A versenyképes termelési kapacitások a konjunktúrára érzékeny iparágakban alakultak ki.

Hát ezzel nagy újságot nem mondott, hiszen pont a termelés felfutása (= konjunktúra) vezetett a kapacitások kialakulásához, tehát elég meglepő lenne, ha nem ez következik be.

4) A kisvállakozások többsége kényszervállalkozás, a magas adók miatt, amelyeket a recesszió el fog söpörni.

Ezt én inkább pozitívumnak látom, mert ezeknek az embereknek egy része legalább munkavállalóként fog visszatérni a piacra, és segít húzni a szekeret az eddigi "kényszeralkalmazottaknak". 

5) A magyar állam nehezebben fog hitelhez jutni a fejlett országok növekvő költségvetési hiánya és állami adósságfelvétele miatt. Senki nem fog magyar államkötvényt venni, ha vehet biztonságos német, USA, stb államkötvényt is. 

Ez alapvetően hülyeség szerintem, mert egyrészt a hozamfelár még mindig ide csábítja majd a befektetőket, ha az államcsőd veszélye elhárul, másrészt az állami adósságfelvétel a gazdag országokban jórészt a lakossági és vállalati hitelfelvétel helyett lép be. Tehát az összes hiteligény nem feltétlen nő, míg a megtakarítási hajlandóság emelkedhet. A gond az államcsőd veszélye, de ez majdnem független a többi ország viselkedésétől. A kifogásban azt az illúziót és titkos vágyat látom visszaköszönni, hogy mi a nálunk jobb helyzetben lévőkkel azonos feltételekkel jussunk hitelhez (lásd devizahitel-illúzió fentebb). Ez nincs, nem lehet, és nem is lesz így, egységnyi eladósodás minket jobban megterhel, mint a német vagy amerikai költségvetést, ezért nem szabad nekünk a hitelfevételben látni a megoldást.   

6) Az állam blöfföljön (= hazudjon) annak érdekében, hogy mielőbb bevezessük az eurót.

Ekkora gyökérséget - majdnem azt mondtam, hogy ritkán hallani, de nem, sajnos ez tipikus vágyálom a Békesihez hasonló emberek részéről. NEM, NEM, NEM. A gond éppen a tisztességtelen, sunyi, hazug országgá válásunkból adódott, minden ilyen lépés visszaütne, hosszabb távon nem nyernénk semmit, csak egy újabb megérdemelt verést kapnánk a nemzetközi piacoktól és intézményektől. El kell felejteni az eurót, a forintunkkal kell túlélni az elkövetkező éveket, és majd később, kijózanodva, lesoványodva, észhez térve esetleg csatlakozhatunk. Akkor már könnyű is lesz. Ez is azt mutatja, idegesítő lejmolók országa lettünk, ADJÁL, ADJÁL, ADJÁL, MENTSÉL MEG, MERT CSAK. Nem értjük meg, hogy a német állampolgárok pénze a németeké, mi azzal gazdálkodhatunk, amit megkerestünk, megspóroltunk, oszt schluss. Van elég bajuk a jelenlegi euró övezetbeli országoknak is, inkább örüljünk annak, hogy a gyengébb forint középtávon már segít helyrebillenteni a fizetési mérleget.  

7) Ki kell venni pénzt a nyugdíjrendszerből, oktatásból, egészségügyből, ártámogatásokból, a MÁV-ból, a BKV-ból.

Hát, ebben igaza van.

8) Növelni kell a versenyképességünket.

Ja, kell. Ez kurva nehéz lesz. Egyelőre a gyenge forint növeli, örüljünk ennek.

9) A protekcionizmus, és hazai változata, a 80 % hazai élelmiszert a polcokra, hülyeség.

Igaza van, ezt jó, hogy valaki kimondja.   

Mostanában többször az a kellemetlen érzésem támadt, hogy szimpatizálni voltam kénytelen pojáca miniszterelnökünkkel. Nem annyira azért, amit mondott vagy tett, hanem a közéleti mezőny többi részének beszűkült gyökérsége miatt. Most éppen a volt pénzügyminiszter, MSZP-prominens (és mint egy reklámban láttam, szakácskönyvszerző) Békesi László hülyézte le Gyurcsányt a bejelentett intézkedések miatt. Túl azon, hogy ezt a nézetét az elmúlt közel öt év során talán korábban, többször és a megfelelő emberek előtt (MSZP vezetősége) is hangoztathatta volna, tartalmilag nagyon sivár kritika az övé. Azt jogosan veti Gyurcsány szemére, hogy a helyzet súlyossága miatt nem a 2014-től meghozandó intézkedésekről kellene fantáziálni (érdekes, hogy rövid időn belül ő a második, hajdan meghatározó mszpés ember, aki az államcsőd lehetőségéről beszél). 

De a megoldásként javasolt "exportberuházás vezérelt, egyensúlyőrző, megtakarításösztönző politika" és a "kőkemény fiskális, növekedést támogató monetáris, valamint szigorú jövedelempolitika" rövid távú cselekvési programmá lefordítva vajon mit jelent?

Az exportvezérelt növekedés lehetőségének reális megítéléséhez elég megnézni a legfrissebb külkereskedelmi és ipari termelési adatokat. Egyáltalán hogyan lehetne államilag ösztönözni az exportorientált termelést és beruházást, ha az ilyen cégek többsége nemzetközi termelési hálózatok része, ahová vagy érkezik megrendelés, vagy nem? Az Audi autót ugyan nem gyárt, de akkor is gyártson motorokat a győri üzemében?

Az egyensúlyőrző politika kemény adóelvonást kell jelentsen (a kiadások visszafogása mellett), ez hogy viszonyul a megtakarítások ösztönzéséhez? Kevesebb jövedelemből takarítsanak meg többet az emberek? Ugyanez vonatkozik a szigorú jövedelempolitikára. A növekedést támogató monetáris politika vélhetően alacsony kamatokat és gyenge forintot jelentene. Az alacsony kamatszint hol ösztönzi a megtakarítást? A forint így is elég gyenge, ha lesz pozitív hatása, annak további lépések nélkül is meg kell mutatkoznia. 

Rossz papagáj a nyolcvanas-kilencvenes évek technokrata szemléletével. Amivel nem az a baj, hogy technokrata, hanem az, hogy ezt a lemezt már sokszor hallottuk, az elmúlt 20 évben ez volt a "józan" politika, de ez se működött igazán, plusz szinte szükségszerűen maga után vonta az Orbán, Megyesi és Gyurcsány által szervezett kollektív orgia időszakait. De ahogy a berúgást sem élveztük igazán, a kijózanítástól sem lett sokkal tisztább a fejünk.     

Egy informatikai cég vezetője tegnap megszállta az EU pénzek osztogatásáért felelős minisztériumot, mert nem jutott nekik a fejlesztési keretből. Pedig ők még fejlesztenek is, közel 100 embert alkalmaznak, vélhetően adót is fizetnek, stb. Ezzel szemben, úgy gondolta, csak a támogatások elnyerése céljából alapított vállalkozások, köztük pl. egy a kutyawellness nemes célját zászlóra tűző, a kutyák kényeztetésében vélhetően forradalmi újításokat kifejleszteni szándékozó cég is nyert komoly összegeket. Szegény és elkötelezett cégvezető kárpótlásként modellt állhatna a naivitás szobrához, ha ezt felállítanák Budapesten, célszerűen a kérdéses minisztérium elé. Magyarországon az államilag ösztönzött K+F soha nem arról szólt, hogy eredeti ötletekkel és a megvalósításhoz szükséges személyi, technikai és pénzügyi képességekkel rendelkező szervezetek létrehoztak volna olyan termékeket, amelyeket aztán el is lehet adni. Persze azon lehet vitatkozni, hogy az ilyen cégek K+F tevékenységét egyáltalán szükséges-e államilag ösztönözni? Szerintem nem, de ez annyiban mindegy is, hogy ők vagy megoldják saját erőből a fejlesztéseket, vagy nem, viszont a fejlesztési pályázatokat nem nekik találták ki. Egyszer egy nagy és valóban fejlesztő cég embere nyílt levélben kérte, ugyan vezessék már le neki, az elmúlt 10 évben odaítélt és kifizetett állami K+F támogatások eredményeként milyen piaci siker, eladott termék, befolyt árbevétel, befizetett adó keletkezett? Nem volt nagy tolongás az állami emberek részéről. De szerintem ők a kérdést sem értették, illetve szimplán hülyének gondolhatták ezt az embert, amiért még a legelemibb társadalmi és gazdasági összefüggéseket sem ismeri.    

A HVG múlt heti számában egy hölgy arról értekezett, az állam miként tudná segíteni a fejlődő magyar biotechnológiai vállalkozásokat: hvg.hu/hvgfriss/2008.47/200847_Biotech_a_vallalkozo_tudomany.aspx Megállapította, hogy a) vannak ilyen cégek, b) az adottságok nem olyan rosszak, mint ha pl. a Déli Sarkon indultak volna ezek a vállalkozások, mert pingvinből ugyan itt kevesebb van, de élettudományi végzettségű szakembereket még össze lehet fogdosni karácsony előtt a Ferihegyi Repülőtér érkezési oldalán, 3) a biotechnológia egy rendkívül kockázatos iparág, ahol a legjobb szándékok és hozzáértés mellett is nagyon magas a projektek bedőlésének valószínűsége, 4) a sikeres projektek esetében is sok évnek kell eltelnie, mire ezekből piacon eladható termék lehet. Az utóbbi két pont persze nem csak a magyar projektekre igaz, ezzel mindenkinek szembe kell néznie, aki ilyen területen próbálkozik. Ezért a készpénzt égető vállalkozások finanszírozásának kialakult a nemzetközi gyakorlata, ahol kezdeti kockázati tőkebefektetésekkel, illetve a projektek, vagy a projektek majdani eredményével kapcsolatos jogok relatíve korai stádiumban történő értékesítésével próbálnak elindulni, túlélni, és a fejlesztésben tovább haladni a cégek. Pozitív cash flow hiányában a hagyományos banki finanszírozási eszközök esetükben nyilván nem játszhatnak akkora szerepet, mint egy rövidebb futamidejű és kiszámíthatóbb eredményű vállalkozási projektnél.

Hogy kerül ide a magyar állami szerepvállalás, és mi lenne ennek a szektor képviselői szempontjából üdvös szerepe? A létező, illetve tervbe vett gazdaságösztönző eszközöket, pl. támogatott és államilag garantált hiteleket ők nem igazán tudják igénybe venni. Ez érthető, ezért lehet őket sajnálni, bár szerintem az igazi kérdés inkább az, egyáltalán miért támogat működő vállalkozásokat, akiknek az adójából kellene az államháztartást fenntartani, ugyanez az állam? A biotechnológiai vállalkozások sem akarnak kimaradni a nagy osztásból, ami általános vélekedés szerint az EU pénzek lehívhatóságával beköszöntött Magyarországon. A fenti korlátok miatt, ha jól értem a hölgy álláspontját, az államot mint kockázati hitelbefektetőt akarják megnyerni, aki siker esetén megússza a garancia lehívását, bukás esetén - ami jóval valószínűbb! - meg csókolom. Olyan cégeknek, akik úgymond "független, vállalati innovációban tapasztalatot szerzett szakértők véleménye szerint a világpiacon komoly nyereségpotenciállal rendelkező termékeket fejlesztenek". Remek. Ez a konstrukció, a magánszektorbeli kockázati tőkebefektetőkkel ellentétben az esetleges profitból nem adna részesedést az államnak. Legalábbis erről a cikk nem szólt. A vállalkozók szempontjából ideális konstrukció, ahol a "downside risk"-en túladnak, az "upside potential"-t megtartják. Hümm. 

Ha ésszel akarjuk az EU támogatásokat felhasználni, az általános gazdasági infrastruktúrát kell fejleszteni, és nem konkrét vállalkozásokat támogatni. Főként nem a világ legkockázatosabb területeinek egyikén. A feltalálók, újítók mindig hajlamosak hinni saját ötletük sikerében, de a külvilág feladata az, hogy a "reality check" lefuttatásával rámutasson arra, a siker vagy a kudarc statisztikus jelenségek, és önmagában nem a hitből, de még nem is a felkészültségből és zsenialitásból lesz sikeres projekt, hanem mindezekből együtt, kiegészítve egy nagy-nagy adag szerencsével is. Hadd ne döntsön egy állami hivatal arról, ki a jó és ki a rossz feltaláló, kinek épül homokra és kinek szilárd alapokra az üzleti terve. Magyarországnál sokkal jobb helyeken is veszélyes lenne egy ilyen rendszert bevezetni, nálunk pedig még a mindenki számára egységes feltételeken alapuló, átlátható rendszer esélyei is kicsik. Ez buli lenne, néhány cég, néhány ember számára, 10 millió állampolgár címére postázott számlával. Ja, hogy ez zömmel EU pénz lenne? Mi a különbség? Akkor 300 millió címre megy a számla? Ennyire nem tudunk felelős tagjai lenni ennek a társaságnak?             

Az elkövetkező időszak egyik legérdekesebb kérdése számomra a foglalkoztatási helyzet változása. Egyik oldalról biztos, hogy lesznek elbocsátások, egyes, különösen érintett szektorokból, pl. autógyártás és autóipari beszállítók, turizmus, építőipar és ingatlan biznisz, nagyobb számban és arányban, máshonnan alibi jelleggel, pedagógiai okokból, a megmaradó munkavállalók megfélemlítésére, a béremelési törekvések csökkentésére, esetleg a válságot kihasználva, blame-free megoldásként, opportunista alapon. Ugyanakkor a magyar munkaerő piacon stagnáló kereslet áll szemben szűkülő kínálattal, ezért én a munkanélküliség jelentős és tartós emelkedésére nem számítok. Jó embert találni most is nehéz, a demográfiai adatok alapján a nyugdíjba vonuló korosztályok népesebbek, mint a munkaerő-piacra újonnan belépő korosztályok. Sok a panasz a fiatalok képzettségére, felkészültségére, hozzáállására, ami az idősebb dolgozók visszatartására ösztönözheti a cégeket. Összességében szerintem maradni fog az alacsony foglalkoztatottság, alacsony munkanélküliség paradox kettőse, ami nagyon rossz az ország és a gazdaság számára.

Nem túl meglepő módon a mai gazdasági csúcson sem derült ki, mitől fog itt bármi is érdemben változni. A vállalkozásoknak kellene az ingyenpénz, ez érthető, hiszen ez a legegyszerűbb megoldás minden vállalati problémára. Az állami emberek most éppen korai pénzömlésben látszanak szenvedni, a válságkezelési aktus első percében odalöknék, feltételek és válogatás nélkül bárkinek, az elkövetkező évek összes fejlesztési forrását, a status quo konzerválása céljából (meg kell őrizni a munkahelyeket). Érdekes módon mindenki abból látszik kiindulni, hogy egy globális recesszió a legalkalmasabb pillanat új vállalkozási tevékenységek indítására, vagy a meglévő tevékenységek bővítésére. Az államcsőd, a globális pénzügyi összeomlás rémképe kényelmes mentségül szolgál a tűzoltás jellegű intézkedések mögött (helyett?) előre mutató, szerkezeti változásokat kereső kritikák ellenében. Konszenzus látszik kibontakozni abban, hogy az államnak az állami alapfeladatok magas színvonalú és hatékony ellátása helyett minden mással, főként gazdaságcsinálással, a kereslet és kínálat egyidejű létrehozásával (wow!), hitelezéssel, munkahelyteremtéssel, exportálással, stb kellene foglalkoznia.      

Amit tenni szándékoznak, illetve eddig tettek, annak túlnyomó többsége szerintem nem segít, hanem árt. A kivétel talán az IMF és EU pénzügyi keretmegállapodás tető alá hozása, és a 13. havi nyugdíj limitálása. A közalkalmazottak és köztisztviselők bércsökkentése számomra nagyon rossz üzenetet hordoz: részben kvázi fölösleges pénzköltésnek, a szociális segélyezés egy formájának bélyegzi az állami alkalmazást, másrészt ellene megy a teljesítménykényszer és hatékonyságjavítás mindenfajta követelésének. Hogyan lehet jobb munkát elvárni attól, akinek lecsökkentik a fizetését?

Ha egy közalkalmazott munkája haszontalan, 12 havi bér se járjon neki. Amennyiben hasznos, úgy fizessék meg rendesen. Az állami alkalmazottak létszámát kellett volna csökkenteni, az állami szerepvállalás szűkítésével. Ez ugyan rövid távon nem hoz megtakarítást, hosszabb távon annál inkább - éppen ellentétes módon a mostani intézkedések hatásával. Mi lesz az akadálya annak, hogy 2010-ben, a választások előtt, ne ígérjenek dupla 13. havi fizetést a közalkalmazottaknak, az átmeneti "kényelmetlenség" ellentételezéseként?        

Olvasom a gazdasági miniszter elképzeléseit a magyar gazdaság fellendítésére. Borzalom.

Támogatás a mezőgazdaságnak, mert "az nagy tömegben képes bővíteni a foglalkoztatást, és sok alacsony képzettségű embernek tud munkát adni". Eddig miért nem adott, könyörgöm, mondjuk egy évvel ezelőtt, amikor a mezőgazdasági termékek ára jóval magasabb volt a mostaninál? Miért nem lehetett napszámost találni arra, hogy leszedje a gyümölcsöt? Milyen állásokat szeretne kreálni, legyen minden istállóban egy igazgató, egy helyettes, egy főkönyvelő, és nyolc titkárnő?

"A turizmusban 120 milliárdos beruházási program indul". Bölcs gondolat, főleg most, hogy jóval kevesebben fognak utazni.

200 milliárd infokommunikációra, több mint 100 milliárd gépbeszerzésre, ami "anticiklusos gazdaságpolitika megvalósítását jelenti". Melyik gazdaságot fogja ez élénkíteni, a japánt, a kínait, vagy az amerikait?

"Célzott, egyedi, személyre szabott támogatás több száz exportáló cégnek". Nem tűnt fel, hogy akinek van mit exportálni, az már eddig is exportált, akinek meg nincs, az eztán se fog? Vagy úgy fog működni, hogy megveszi a német cégtől 100 egységért az árut, eladja Oroszországban 90-ért, hogy legyen, aki tőle is megveszi, és kap érte 20 egység támogatást?

Aki kisvállalkozáshoz egy új embert felvesz, az 4 másikra is kap járulék támogatást. Akkor előbb rúgják ki a dolgozók 20 %-át, majd vegyék őket vissza, és így mindenki után kevesebb járulékot kell fizetni? A nyugdíj- és egészségbiztosító ugye fürdik a nélkülözhető járulékpénz tengerében?   

"Hatalmas belföldi keresletélénkítés". Tényleg? Hogy is van azzal, hogy mi országos szinten így is többet költünk, mint amennyit keresünk? 

"A vállakozásoknak tőkére és támogatásra is szükségük van". Meg piacképes ötletre, szaktudásra, technológiára, pénzügyi kultúrára, fizetési fegyelemre, hétköznapi tisztességre - ezt is mind az államtól fogják kapni?

"Pénzt kell pumpálni a gazdaságba, ha ez sikerül, akkor jön a második lépés, meg kell menteni a munkahelyeket. Ha ez is sikerült, akkor a piacokat is be kell indítani, hiszen készletre senki nem fog termelni. Ha mindez megvan, vonzóvá kell tenni az üzleti környezetet. Ezt követően több munkavállaló kell, több embernek kell dolgozni, vagyis bővíteni kell foglalkoztatást. Ezután alapvető szerkezeti reformok kellenek, hogy elhárítsuk a tartós növekedés korlátait." Ehhez nem kell komment, visítva röhögnék, ha nem volna annyira szomorú a téma.

De a legjobb: "18 év után fordulóponton vagyunk: az eddigi felzárkózás után vagy felfelé vezető, újabb felzárkózási szakasz kezdődik az elmúlt évek evickélése után, vagy tartós leszakadás jön". Nem vagyok filozófus, de ennek első blikkre semmi értelme. Most eddig felzárkózás volt, vagy evickélés? Tartósan leszakadni mindenesetre sikerült, bármelyiket választjuk, ehhez képest most mi fog változni? 

Az egyetlen reményem az, hogy egy újabb színes lufi az egész, és a már huszonkétszer beígért, gondolatban százszor is elköltött EU pénzek újbóli átcímkézéséről van szó. Valaki írta, hogy a bankok az EU forrásokra alapozó, államilag garantált vállalkozói hiteleket arra fogják használni, hogy a bajba jutott ügyfeleiknél a bank saját hiteleit kiváltsák, így állami (EU) pénzzel mehetnek majd csődbe ezek. Sajnos a magyar realitás mellett ez egy elég hihető szcenárió. Legalábbis hihetőbb, mint az állami karmester által vezényelt, válságból vígan kimasírozó szimfonikus gazdaság.     

Ami most válságként értelmeződik Magyarországon, az több válság, illetve több problémahalmaz szinkronizált jelentkezése. Ezek részben összefüggenek egymással, részben nem - kicsit félig üres, félig teli probléma, hogy a kapcsolódási pontokat vagy a különbségeket hangsúlyozzuk. A fejlett világból, elsősorban az Egyesült Államokból, kisebb részben egyes európai országokból indult krízis rendszerszintű, bizalmi válság részét remélhetőleg és nagy valószínűséggel kezelni fogják tudni az érintett országok kormányai, központi bankjai, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a piaci szereplők. Ez időbe fog telni, és nem lesz fájdalommentes folyamat, de az általunk ismert világ nem fog lényegileg megváltozni emiatt. A végén majd lehet kasszát csinálni, amikor is kiderül, hogy egy csomó ember jóval szegényebb annál, mint gondolta, mert kevesebbet ér a háza, lakása, nyugdíjpénztári megtakarítása, befektetése. Nem tudom, ennek mennyire lesznek súlyos társadalmi következményei - azt azért nehezen tudom elképzelni, hogy felfegyverzett nyugdíjasok fosztogassanak az utcákon amiatt, mert kisebb lett a kifizetés a vállalati nyugdíjalapból. Inkább azt hiszem, attól az illúziótól kell ismét megszabadulni, hogy létezik hosszú távon magas reálhozamot biztosító befektetés, és visszatérni az "évi 2 % reálhozam" unalmas valóságához. A magas hozam ára a kockázat vállalása, viszont hosszabb távon a kockázat nagy valószínűséggel pénzügyi veszteségekben jelentkezik.

A világban kialakult egyensúlyi problémák, a megtakarítási paradoxon (fejlődő országok finanszírozzák a náluk jóval gazdagabbakat) és társai, ha megszűnni nem is, de valószínűleg csökkenni fognak. Ez szerintem végső soron mindenkinek jó lesz, mert helyre rakja a dolgokat, ösztönzi a gazdagabb országok munka- és megtakarítási kedvét, valamint jutalmazza a korábban szegényeket. Az egy jó kérdés, hogy egy gazdagabb Kína egyben erőszakosabb és számunkra kellemetlenebb, nagyobb katonai hatalommal bíró, fenyegető Kína lesz-e? Lehet, de nem feltétlenül, és talán inkább nem, mint igen. Hadd legyek ennyiben optimista.

Ahol nem látok túl nagy reményt, rövid- és középtávon legalábbis, az a válság magyar ága, ami nagyrészt saját magunknak, illetve az elmúlt 20 év történetének és torzfejlődésének köszönhető. Ez a gyenge és bedolgozó jellegű magyar gazdaság, a kreatív, felkészült és becsületes vállalkozói kultúra hiánya, a brutálisan megcsappant nemzeti vagyon, a szánalmas közigazgatás, a gyenge minőségű és drága közszolgáltatások, az alacsony foglalkoztatottság, a rossz oktatási rendszer, a cinikus, hazug és korrupt vezetés oka és egyben eredménye. Ebből rövid távon kitörni nem lehet, szerintem legalább egy másik 20 év kellene ahhoz, hogy ennek az őrült időszaknak a következményeit magunk mögött hagyjuk. Már ha jó irányba tartanánk.

Nem akarom teljesen pesszimista hangom zárni ezt az írást. A remény ott van az emberekben, akik többsége vétlen és kimaradt a buliból (nem elkúrtuk, ti kúrtátok el!), és azért a külső körülményekben is, mert az EU tagságnak legalább annyi előnye van, hogy megszégyenítésünk fórumai léteznek, és a határok eltűnésével nem lehetséges a bezárkózás, a sértett visszahúzódás. El kell fogadni, hogy Európa hülyéi lettünk, hiába vagyunk meggyőződve népünk természetes zsenialitásáról. Csekély vigasz, hogy bolondok vannak máshol is, csak nem ilyen homogén, magas koncentrációban.

Menteni kell, ami menthető. Hagyni kellene, hogy a külső egyensúlyt, a jövedelmi és ár aránytalanságokat egy gyengébb forint árfolyam javítsa, és nem kellene pánikreakciókat produkálni 20 % árfolyamgyengülés hatására. A munkát terhelő adók és járulékok drasztikus csökkentésével javítani kell a munkavállalás, mint megélhetési forma esélyeit és vonzerejét. Éljen az egykulcsos jövedelemadó! A lehető legteljesebb körben vissza kell venni az adókedvezményeket és támogatásokat, még a beruházási kedvezményeket és fejlesztési támogatásokat is. Az állam által csinált gazdaságból nem fogunk prosperálni. Le kell építeni az ártámogatásokat, mert ezek torzítják a piaci viszonyokat, és önerősítő folyamatokat gerjesztenek (lásd MÁV esete, amit jórészt az ingyenesen és kedvezménnyel utazók kedvéért tartanak fenn a többiek pénzéből). A vagyoni típusú adók, főleg az értékalapú ingatlanadó bevezetésével meg kell próbálni visszahozni valamennyit az elmúlt évek adócsalásának veszteségéből. Meg kell szüntetni a fölöslegesen ellátott állami feladatok (erről majd egy másik írásban, de itt egy érdekes link: www.portfolio.hu/cikkek.tdp) finanszírozását. Mivel a jövedelmi viszonyok javulására rövid távon nem lehet számítani, az életminőség más elemeit kell próbálni javítani (pl. közrend és közbiztonság, környezetvédelem).

A magyar gazdaság helyzetének értékeléséhez alapvető különbséget kell tenni a lokális (belföldi) és a nemzetközi piacokon aktív, érvényesülni próbáló és tudó vállalkozások között. Magyar gazdaság alatt a magyarországi tevékenységet értem, ide sorolva a külföldi cégek helyi leányait is. A nemzetközi piacnak természetesen Magyarország is része. Az én értelmezésemben a termékeit kompetitív piacokon, több országban, köztük hazánkban is forgalmazó cég a nemzetközi versenyben vesz részt, míg a többé-kevésbé védett piacon, természetes monopóliumként, és/vagy szűk földrajzi környezetben tevékenykedő vállalat a szűken értelmezett belföldi piacról él. Ennek a belföldi piacnak egy speciális esete az állam, illetve az állam által monopóliumként, vagy kvázi monopóliumként biztosított (adópénzből fenntartott) szolgáltatások. További példák a helyi szolgáltatások, közművek, kiskereskedelem, építőipar egy része, kis volumenű gyártás helyi igényekre (pl. pékség), stb. A magyar üzleti szférának beszállító és szolgáltató vállalatok áttételesen, partnereik tevékenysége szerint kapcsolódnak ezekhez a vonalakhoz.

A magyar piac kicsi, a méretgazdaságosság előnyeit kihasználni, pusztán hazai értékesítéssel nem nagyon lehet. Magyar piacra fejleszteni még kevésbé érdemes. Viszont az EU vagy világpiacon eladható termékek többségére természetesen van hazai kereslet is, így a nemzetközi termelési és értékesítési rendszerekbe Magyarországról "betáplált" áruk egy része végső soron a magyar piacon köt ki. Hazatalál, mint a rendszerváltás után a román Daciák. De a magyar igény aránya a hazai termelésből egy igazi multinál nagyon csekély.

A termékpiacok nagy része már nemzetközi, és egyre inkább azzá válik, ahogy az országok közti áruforgalom fizikai és jogi akadályai csökkennek. A szolgáltatások esetében jóval nagyobb a lokális elem, de itt is várható, illetve megfigyelhető a nemzetköziesedés. Sajnos a magyar vállalatok döntő többsége számára a nemzetközi jelleg erősödése a lokális ellenében nem lehetőség, hanem fenyegetés. Sem a tudásuk, sem a pénzük, sem a reputációjuk nem elegendő ahhoz, hogy igazi nemzetközi versenyben helyt álljanak.

A nemzetközileg aktív, exportáló, és egyben a hazai piacot is ellátó vállalatok többnyire részei egy nem magyar szereplők által kialakított és működtetett termelési és értékesítési-szolgáltatási rendszernek, multinacionális vállalatok érdekeltségei vagy beszállítói lévén. Közülük az egyszerű leányvállalatok, az adózási okokból ideterelt nyereségen kívül (aminek ad absurdum példái az országot adóparadicsomként használó, gyakorlatilag csak kézbesítési címmel bíró, de óriási eredmény után minimális rátával adózó cégek) leginkább csak önköltség plusz x százalék típusú teljesítmény finanszírozásra számíthatnak. A profit döntő része a termékjogokkal, márkanevekkel, szellemi tulajdonnal rendelkező, nagyobb hozzáadott értéket biztosító anyavállalatoknál csapódik le. Fejlesztési források felett ők diszponálnak, beruházási döntéseket ők hoznak. Helyi érdekeltségeik gyorsan felépíthető, de relatíve gyorsan ki is üríthető vagy felszámolható szervezetek, amelyek gazdasági hatása az alkalmazott emberek számának és a befektetett termelő eszközök értékének viszonylag egyszerű függvénye. Sok magyar munkavállaló számára megélhetést biztosítanak, hatékony munkavégzést és korszerű szervezeti ismereteket tanítanak, az országot foglalkoztatással, adófizetéssel gazdagítják, a papíron elszámolt export (és kapcsolódó import) zömét ők adják. Kalapot le, hálásak lehetünk érte, de egy ponton túl nem lehet rájuk alapozni a magyar gazdaság fejlődését. És ezen a ponton már túl vagyunk.

Az önálló, magyar irányítású, részben vagy egészben magyar tulajdonú, saját termék és ügyfélkörrel rendelkező, exportáló vállalatoknál a hazai hozzáadott érték, a Magyarországhoz köthető üzleti tevékenység haszna, de egyben kockázata is jóval nagyobb. A teljes vállalati értékláncban jelen vannak a hazai szereplők, még ha a tevékenységek jelentős része, például az export értékesítés során, külföldön is zajlik. Fokozottan igaz ez a magyar központú multinacionális vállalatokra, akik a saját, több országot átfogó rendszerükben döntéshozó, és egyben finanszírozó-kockázatvállaló központként is működnek. Ezeknek a cégeknek szinte felbecsülhetetlen a jelentősége a magyar gazdaság és üzleti kultúra hosszú távú fejlődése, a tudományos, technológiai, műszaki fejlődés hazai termelési, foglalkoztatási, jövedelemszerzési lehetőségekké alakításában. Ha lesz olyan magyar gazdaság 20-30 év múlva, ahol az egyetemekről kikerülő, tehetséges és igyekvő emberek számukra megfelelő, hosszú távú munkavégzési lehetőséget találnak, azok zömmel ilyen vállalatok lesznek. Csak sajnos nagyon kevesen, ha az elmúlt 20 év tapasztalatából indulunk ki.

A hazai tulajdonú, de termékjogokkal nem bíró, értékesítéssel nem foglalkozó, multinacionális rendszereknek beszállító vállalatok valahol köztes helyen állnak, a beszállított termék vagy szolgáltatás komplexitása, és a beszállító által vállalt extra, pl. fejlesztési feladatok függvényében. Ha speciális tudással, elismertséggel, technológiai képességekkel rendelkeznek, úgy pozíciójuk az önálló vállalatokéhoz hasonló lehet. Ha mások tervei és technológiája alapján gyártanak, rutin megoldásokkal, viszonylag egyszerű kütyüket, vagy végeznek adott specifikáció szerinti rutin szolgáltatásokat, úgy mindig kiszolgáltatottak lesznek az aktuális megrendelőik pillanatnyi szándékainak és lehetőségeinek.

A magyar gazdaság rendszerváltás óta befutott fejlődési pályájának eredményeként nem alakult ki, illetve nem maradt meg a gazdaság egésze szempontjából kritikus tömeget jelentő, magyar tulajdonú és irányítású, nemzetközileg versenyképes közép- és nagyvállalati szektor (még magyar méretekben sem, mert a német Mittelstand nálunk már nagyvállalat lenne). Természetesen vannak kiváló, nemzetközileg ismert és elismert, tőkeerős és nyereséges vállalatok, amelyeket több-kevesebb joggal mint nemzeti bajnokokat lehet ünnepelni. Abba most nem mennék bele, hogy egy tőzsdén jegyzett társaság, a zömmel külföldi kézen lévő részvények és a tisztán magyar menedzsment kombinációjával, hosszabb távon mennyire fog tudni önálló stratégiát folytatni. A jelen szempontjából ezeket elfogadhatjuk az előző bekezdésekben hiányolt hazai szektor mutogatható példányainak, hiszen a lényegen: ezek csekély száma és mérete miatt döntően nem rajtuk múlik a magyar gazdaság további fejlődése, ez nem változtat. 10-20-30 fecske nem csinál nyarat, az összes munkavállaló néhány százaléka dolgozhat ilyen cégeknél. A többiek maradnak multiknál, ahol az a sajátos helyzet áll fenn, hogy minél jobban végzi az illető a munkáját, annál nagyobb az egységnyi árbevételre vagy termelési értékre jutó nyereség, ergo annál kevesebb marad a tevékenység eredményéből magyar szereplőknél. Vagy marad állami alkalmazásban, esetleg a magyar kisvállalati szektorban, ahol - tisztelet a kivételnek - az adócsalás ellensúlyozza a hozzá nem értés és a tőkehiány hátrányait.
 

(további folytatás következik)

Néhány hét leforgása alatt nagyot változott a világ, ami még a hozzám hasonló pesszimista vészmadarakat is meglepte. Az, hogy Magyarországon, és sok más országban - illetve az országok viszonyrendszerében, tehát a világban mintegy generálisan - alapvető egyensúlyi problémák alakultak ki, amelyek feloldása vagy borulása előbb-utóbb elkerülhetetlen, már évek óta nyilvánvaló. Erről az üzleti sajtó konzervatív része (pl. Economist) rengeteget írt, az amerikai ingatlan buborék kialakulásáról és várható kipukkanásáról már évekkel ezelőtt címlapok születtek. Az "irrational exuberance" lehetőségére Alan Greenspan 1996 végén figyelmeztetett.

Az is nonszensznek tűnt, hogy a világgazdaság motorjának szerepét keresleti oldalról nem a szegényebb, növekvő lélekszámú, óriási kielégítetlen fogyasztói és infrastrukturális beruházási igénnyel rendelkező fejlődő országok, hanem a stabil jólét viszonyai között élő, gazdag országok töltik be, élükön az Egyesült Államokkal. A szegények dolgoznak és spórolnak, a gazdagok költenek, a jóléti különbségek pedig inkább növekedni, mint csökkenni látszottak. A pénzt a harmadik világ hercegei, a gazdag olajállamok is a legnagyobb stabilitási problémákkal küszködő piacokra és vállalatokba hordták, mintegy hitet téve a korábbi rendszer fenntarthatósága mellett. Kína megijedni látszott saját fejlődésének erejétől, a nemzeti valuta felértékelődésében nem a globális jövedelemáramlási viszonyok számukra kedvező változásának tényét és további lehetőségét, óriási felzárkózási esélyt, hanem a bármit bármi áron legyártani és exportálni képes gagyi ipar fenyegetettségét látták. A fejlett világban a tőkejövedelmek nemzeti jövedelmen belüli aránya nőtt, a munkajövedelmek rovására (bár abszolút értelemben utóbbiak sem csökkentek), így a kapitalizmus erősödéséről lehetett beszélni.

Magyarországon az eredetileg alacsony bérek és kedvezmények miatt idetelepült, illetve a korábban külföldieknek privatizált ipar dinamikusan növelte a főleg export piacokra irányuló termelését, néha aggódó köröket futva a költségeik emelkedése és a helyi termelésből adódó versenyelőnyük erodálódása miatt. A zömmel hazai piacra gyártóknak a szabadabbá és olcsóbbá váló importtal való versengés jelentett egyre komolyabb nehézséget, ami olyan, hagyományosan erős ágazatokat is kikezdett, mint az élelmiszeripar. A mezőgazdasági termelés részben az import, részben a strukturális problémák miatt válságról válságra evickélt.

Másik oldalról a lakosság passzív és állami kitartott része a XIX. századi brit szelvényvagdosókat megszégyenítő nyugalommal élte szerény életét, örömmel nyugtázva a szociális juttatások és kedvezmények, nyugdíjak, ártámogatások, közalkalmazotti bérek lottónyeremény szerű, semmilyen reálgazdasági céllal vagy folyamattal összhangban nem lévő emelését. A mások által finanszírozott fogyasztói Magyarország, és a dolgozó-termelő Magyarország között egyre nőtt és mélyült a szakadék.

A kettősséget jól példázza a forint árfolyama körüli folyamatos polémia: a belső fogyasztás és a rövid távú pénzügyi stabilitás szempontjából kedvező erős árfolyam fenntartását kívánta-támogatta a társadalmi érdekek többsége, míg az exportáló és importtal versenyző vállalatok és iparágak képviselői néha "betámadtak" a jövedelmezőségüket hátrányosan érintő, őket bizonyos piaci szegmensekből kiszorító erős forint ellen. Megoldás persze erre sem született, illetve nyilvánvaló volt, hogy a szavazók többsége az erős forintnak örül, ami az ezzel ellentétes irányba mutató kormányzati igyekezetet, pl. az árfolyamot szabályozó jegybanki kamatpolitika befolyásolására, az exportőrök érdekében tett verbális gesztusokká silányította. Leginkább még akkor volt ez a téma napirenden, amikor az erős forint mellett kiálló, és egyben a kormányt folyamatosan támadó Járai Zsigmond MNB elnököt fúrták kormányoldalról. A kamat- és árfolyamkérdésben Járaival gyakorlatilag azonos felfogást mutató, de ellenzéki politikát nem folytató Simor András már jórészt mentesült a bírálatok alól. A mostani válság során a relatíve csekély mértékű, legfeljebb a 2008. nyári történelmi forintcsúcshoz képest jelentős árfolyam gyengülés ismét beindította a magyar döntéshozók túlélési ösztönből történő cselekvését. A 300 forintos euró árfolyam kialakulásának, ne adj isten, az árfolyam ezen a szinten történő stabilizálódásának réme radikális (és vitatható eredményességű) kamatemelést generált, továbbá általános világvége hangulatot keltett. Mintha nem az lett volna a probléma, hogy az ország a megtermelt javakhoz képest a mások által megtermelt javakból túl sokat fogyasztott, és a gyengébb árfolyam nem éppen ezt a különbséget csökkentette volna, egy adóemelésnél valószínűleg hatékonyabb és igazságosabb módon.

A 2002-es, forradalmi jellegű közalkalmazotti béremelés fordítva prezentálta a közgazdászok Samuelson-Balassa tételét, miszerint amikor a jelentős termelékenység növekedésre képes iparágakban a dolgozók bérszínvonala emelkedik, ez maga után húzza a termelékenységet nem, vagy csak korlátozottan növelő szolgáltatásokban dolgozók bérét is - ezért a szolgáltatások drágulnak. Az állami alkalmazottak béremelése növelte a versenyszféra bérnyomását, amit a termelő vállalatok csak hatékonyság javítással tudtak volna az egységnyi termelésre jutó bérköltségek emelkedése nélkül kompenzálni. Így a Magyarországon működő vállalatok kettős szorításba kerültek, mert amíg a piaci verseny a globalizáció révén világszerte fokozódni látszott, az inaktivitás vagy a relatíve kellemesebbnek ítélt állami alkalmazás alternatívája belső konkurenciát teremtett a munkavállalók alkalmazása és megtartása szempontjából. A mentális és demográfiai problémákon kívül ez is szerepet játszhatott abban, hogy a versenyszférában történő foglalkoztatás számottevő emelése nem hogy nem sikerült, de mostanára gyakorlatilag lehetetlennek tűnik, és a politikai álmokon kívül lekerült a napirendről. 

(folytatás következik)
 

Döntéshozóink, vezéreink, elemzőink, médiaipari szórakoztatóink megnyilvánulásaiban visszatérő elem a más országokkal történő versenyszerű szembeállítás, mintha mindannyian a nemzetek nagy olimpiáján küzdenénk a másiknál jobb makrogazdasági mutatók elérése érdekében. Az összehasonlítások részben abból a jogos felismerésből adódnak, hogy egy ország gazdasági teljesítményét ne csak saját korábbi szintjéhez, hanem más, hasonló adottságú gazdaságok jelenlegi teljesítményéhez képest is mérjük. Így a kihagyott lehetőségekért is számon kérhetők lennének országunk vezetői, nem hivatkozhatnak szimplán arra, hogy egyre nagyobb a jólét, mert a magyar nép egyre több Tesco gazdaságos ropit vesz az áruházban, hanem esetleg arra is válaszolniuk kellene (ha-ha-ha), hogy miért keres többet a lengyel dolgozó a magyarnál, vagy miért lesz szlovák euró 2009-től, magyar meg majd valamikor a második milleniumra?     

Másik oldalról ezekben az összehasonlításokban sokszor azt a kellemetlen látszatot keltik, mintha a nemzetgazdasági tevékenység és a nemzetállami lét alapvető célja a másik nemzet legyőzése, és nem az állampolgárok életéhez szükséges javak előállítása és beszerzése, személyi és vagyoni biztonságuk védelme, a közszolgáltatások biztosítása, stb lenne. Mintha bárkinek jobb lenne itt attól, hogy valamiből a szlovákoknak kevesebb jut, mint nekünk. Mintha mi az ő rovásukra nyerészkedhetnénk, az ő esetleges kudarcuk a mi sikerünk bizonyítéka lenne. Merkantilista aranyhalmozók logikája, nulla összegű játszma, stb. Dögöljön meg a szomszéd tehene filozófia.     

Valóságban ezek az országok nyilvánvalóan sokkal többet nyernek a másik fejlődésével, mint amilyen nyereség vagy veszteség a beazonosítható versenyhelyzetekből, pontozható meccsekből adódik. Ráadásul az ilyen esetekben, pl. egy-egy látványos beruházás ide vagy oda településénél is erősen kétséges, ki nyert ezzel igazán - talán az adókedvezményekkel és közvetlen támogatásokkal kistafírozott beruházókat leszámítva. Egy-egy térségbeli ország gazdasági fejlődését sok belső és külső körülmény befolyásolja, de ebben a sokváltozós modellben viszonylag kis súlyú, de egyértelműen pozitív tényező a környező országok gazdasági fejlettsége. Ha létezik tiszta és vitathatatlan magyar nemzetérdek, az jó eséllyel egy sikeres és gazdag Szlovákia, Románia, Szerbia lenne.     

Az EU támogatás valóban egy soha vissza nem térő lehetőség lehetne, de ahhoz, hogy ez tényleg így legyen, eleve egy csomó mindent másként kellett volna kezdeni - és valóban, nem ártana, ha egy másik országról lenne szó, mert a magyar valóság ismeretében ebből szinte lehetetlen jól kijönni.

Ami szerintem a támogatások értelmes felhasználásához szükséges lett volna:

a) Hosszú távú koncepció arról, hogy a külső körülmények és a belső folyamatok (pl. demográfia) hatására milyen irányba fog az ország változni, és milyen reális alternatívák vannak a folyamatok irányának és/vagy sebességének befolyásolására? Ezek után, ideálisan, valamiféle közmegegyezésen (legalább az aktuális parlamenti pártok szintjén) alapuló döntés arról, melyik alternatívát választjuk? Ha ez nem lehetséges, akkor legalább arról konszenzus, hogy melyiket akarjuk minden áron elkerülni (pl. nyugdíjrendszer összeomlása)?

Hosszú távú tervek, koncepciók szerintem nem léteznek, vagy ha igen, max. a kívánós politikusok szintjén: "Legyen mindenkinek jó!". Pontosabban egyes területeken, pl. nyugdíjrendszer, próbálkoznak hosszabb távú előre jelzésekkel, de ezek pont az izoláltságuk miatt az ország várható állapotáról keveset mondanak. Nem lehet pl. a nyugdíjrendszer kérdését az adórendszer kérdésétől elválasztva tárgyalni, a kettő szoros pénzügyi kapcsolata miatt. Hosszú táv alatt én 10-30 évet értek, tehát a két éves költségvetés, EU konvergencia program, vagy egy választási ciklus végéig kitekintő tervezet nem hosszú táv. Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném minden állami pénzekkel gazdálkodó szervezet számára (beleértve az önkormányzatokat is!) a 10 éves (gördülő) pénzügyi tervezést a bevételeikre és kiadásaikra nézve.

A hosszú távú tervek része kellene legyen egy olyan területi fejlesztési koncepció, ami operatív cselekvési programmá alakíthatóan foglal állást arról, mire számíthatnak az ország különböző részeinek lakói? Ha az elmaradott térségek nagyjából semmi jóra, a cluster hatások, stb miatt, akkor az legyen a cél, hogy a lakosság áttelepülését segítsük

a kedvezőbb helyzetű térségekbe - vállalva ennek politikai következményeit (városok, falvak tömegének elnéptelenedése, lokálpatrióták sérelme, az elmaradottságból adódó, önerősítő lecsúszási folyamatok felgyorsulása). Szerintem ez ígyis-úgyis bekövetkezik, csak éppen mindenkinek rosszabb és sokkal drágább lesz, ha ez sodródás, és nem cselekvés jelleggel történik. 

Az EU támogatások megszerzése érdekében, a pályázati követelmények miatt, hosszabb távú tervek, megvalósíthatósági tanulmányok, költség-haszon elemzések vélhetően készülnek, de mivel ezek a SZENT CÉLnak alárendelve születnek, tartalmukat illetően legalábbis erős fenntartással kezelném ezeket. Azon kívül az egyes résztervek aligha hiszem, hogy összeállnának egy logikus egységgé. Kiváló gondolat lehet pl. a járóbeteg ellátást szolgáló szakrendelők fejlesztése (önkormányzatok alatt) a kielégítetlen ellátási igényekkel rendelkező térségekben, de nem mindjárt tizenötöt kellene egymástól kis távolságra létesíteni, akik vélhetően egymással fognak harcolni a TB forrásokért, és kollektíve fognak sírni központi költségvetési segítségért.  

b) A fentiekhez kapcsolódóan az államirányítás egységének helyre állítása a területi önkormányzatok és az országos szintű szervek között. A jelenlegi önkormányzati rendszer, ami önkényes, és folyamatosan változó feladat- és forrásleosztás mellett, többnyire a központi hatalmat megszégyenítő szűklátókörűséggel és felelőtlenséggel működik, a korrupció és pazarlás melegágya. A bajba jutott önkormányzatok megmentése úgyis a központi költségvetést fogja terhelni - ezt gondolom az önkormányzatok is nagyon jól tudják, és ezért nem is aggódnak különösebben a jövő miatt.

c) Az előzőekhez mind kapcsolódóan jól képzett, jól megfizetett, válogatott (nem kontraszelektált) köztisztviselők által működtetett, stabil pénzügyi és jogi helyzetű közigazgatás.

d) Az EU források beruházási célú felhasználása a működési költségek rejtett kiváltása helyett. Ez, amennyire én tudom, alapból így kéne legyen, hiszen a felzárkózási támogatásokat nem szociális segélyként adják. Ennek ellenére sokszor felmerül bennem a gyanú, hogy pl. az emberi erőforrás fejlesztési programok - már amit nem lopnak el és élnek fel a rendszer működtetése érdekében - a szociális segélyezés egy formájaként kerülnek felhasználásra, pl. olyan támogatott munkahelyek létrehozásával, ahol a rasion d'etre az EU források lehívhatósága, és ezek elapadásával az egész rendszer azonnal meg fog szűnni létezni. Ezzel a pazarlás mellett duplán tesznek rosszat, mivel az érintettekben azt a hamis illúziót keltik, hogy problémáikra (nincs munkahely) hosszú távú megoldást sikerült találni. A beruházási szemléletet erősítené, ha a fentebb említett hosszú távú pénzügyi tervezés során az így létrejött állami (önkormányzati) vagyon működtetésére és fenntartására is forrásokat kellene beállítani a tervekben. 

e) Maga az EU is más jelleggel, kevésbé bürokratikusan, a tagállami törekvésekkel sokkal szorosabb összhangban kéne, hogy működjék. Ezzel lehet, hogy pár illúziónak vége lenne (Európai Egyesült Állatok), és kiderülne, hogy itt is az erősebb kutya baszik elv érvényesül, de az egész működőképességének jót tenne egy ilyen reality check lefuttatása. A hosszú távú koncepciók hiánya, illetve azok kirívó életszerűtlensége (kívánságlista) és megvalósíthatatlan jellege EU szinten is nagy probléma (lásd pl. agrártámogatások). 

Pénzt kapni jó. Gyerekként nincs is nagyon más lehetőség, hogy saját vásárló erőre tegyünk szert, mint a szülőktől, rokonoktól leeső kisebb-nagyobb összegek, amelyek segítségével praktikus módon kiegészíthetjük a szülők által természetben nyújtott játék, édesség és szórakozási juttatásokat. Igazi ingyen ebéd, a gyerek szempontjából, még jól se kell viselkedni érte, elég, ha aranyos. Felnőttként már sokkal problémásabb a helyzet. Nem vagyunk aranyosak. Ha ajándékot kapsz, illik neked is venni a másiknak, ha meghívnak, legközelebb illik neked fizetni. Ha nem teszed, egy idő után se ajándékot nem kapsz, se meghívást. Ha pénzt akarsz, dolgozz meg érte, vagy kérj kölcsön, és fizesd vissza később, de a végső számlát, így vagy úgy, neked fogják benyújtani. Hosszabb távon mindenki csak a saját erejére támaszkodhat, maximum a saját jövedelmi görbéjét simogathatja az életpályája során. Még a nyugdíj is így működik, legalábbis elméletben. Vannak persze kivételek, a segélyből élők, de őket nem szeretjük. 

A felnőtt mesék gyakori eleme - a lottónyeremény mellett - az addig ismeretlen, gazdag rokon, aki egyszerre feltűnik, vagy legalább az ügyvédi levél az örökség hírével, és onnantól Kánaán. Az ismeretlenség a meglepetési elem mellett gondolom azért fontos, hogy ne kelljen évtizedekig nyalni a nagybácsi talpát, mielőtt hajlandó feldobni a bakancsot, az idő munkás részét inkább töltse a távolban, ismeretlenben.

Egy ország életében ritka az a pillanat, amikor egymás becsapása, lenyúlása, kifosztása, átverése, megrövidítése helyett végre igazi egyetértésben és összefogásban pályázhatunk valaki más munkájának a gyümölcsére, úgy, hogy szinte semmit, vagy a megszerezhető javakhoz képest aránytalanul keveset kell tenni érte. Hajdan lehetett fosztogatni a szomszédokat, amíg nem kezdtek el a fejünkre koppintani. Diadalmas háborúban van hadizsákmány, birtok, pénz, nő, horpadt sisak, de ilyenből kevés jutott nekünk az elmúlt századok során. Most mégis van rá lehetőség, hogy törlesszünk a labancnak! (a törököt már szeretjük, ők is olyan lúzerek, mint mi)

Az EU csatlakozást a magyar népnek a zsákmányszerzés logikájával sikerült eladni, a 2007-2013 között várható istentudjahánymilliárd forint TÁMOGATÁS egy részét a hivatalos kommunikáció alapján már mindenki a saját pénztárcájában érezhette. Az esetleges morális aggályokat (ha lett volna) félre lehetett söpörni azzal, hogy ez a pénz nekünk JÁR, Európa évszázados örökségét törleszti végre, készpénzben és zsíros álláslehetőséggel az újdonsült brüsszeli bürokraták számára. Az országot ennek jegyében sikeresen a feje tetejére állítottuk, addig sem túl jól működő folyamatainkat maximálisan a szent cél, az EU támogatások MEGSZERZÉSE irányába fordítottuk. Volt egy ember, Orbán Viktor, aki a rendszerváltáskor még arról elmélkedett, hogy az ember a pénzt és egyéb javakat megkeresi, örökli, ajándékba kapja, stb, de nem szerzi - mindegy, 18 évvel ezelőtt ő se láthatta, hogy a szocialista erkölcs a modern világban is hasznos lehet. A szerzésben járatos szocialista alteregója minden idők egyik legkeményebb megszorítása során is hangsúlyozta, a szent cél nem csorbulhat, az EU támogatások önrészét (önrészt is kérnek a szemetek, tisztára, mint egy autókereskedő!) mindenképpen biztosítani kell. 

Az óvatos hangok, ha jöttek, leginkább a határon túlról érkeztek, akik kételkedtek abban, hogy a relatíve fejletlen k-eu-i gazdaságok képesek lesznek ennyi pénzt a szabályoknak megfelelően lehívni, és ÉSSZEL FELHASZNÁLNI. A lehívással kapcsolatban szerintem tévednek, rafinált népek ezek itten lengyel-, magyar és csehhonban, lehívják azok még az ördög bankkártyájáról is az egyenleget. Az ésszerű felhasználás kritériumát annyiban értjük, hogy pokolba kívánjuk a szabályokat, amelyek többszörös áttételek közbeiktatására kényszerítenek minket, mielőtt a német és osztrák adófizetők pénzéből magyar úszómedence lehet. Nem lett volna egyszerűbb simán átutalni?

Így tanulnak a cigányok franciául szőlőt művelni, épülnek a termálfürdős szállodák, és a világ búzáját is elerjesztettük volna etanollá, ha nem jönnek rá Brüsszelben, mekkora ökörséget terveztek. De a verkli forog, a karaván halad, whatever, még a kutyák se ugatnak (még). Majd lesz pár botrány, visszafizetés, ejnye-bejnye, de mindig tudtuk mi azt, hogy árulók ezek ott nyugaton. Még adni se tudnak úgy, mint kéne. Hogy ezzel kb. 20-30 évre tönkretesszük és elpuskázzuk az ország értelmes fejlesztésének lehetőségét, az majd zavarja azokat, akik 2020-ban unják a fürdősnéni szerepét a senki által se látogatott wellness szállodában. Vagy szedik a jegyet a nem létező látogatóktól a pécsi koncertközpontban. Az ország élelmes hányada most részeg tobzódását éli, örömüket külön fokozza a tény, hogy berúgásuk eredményeként nem is az ő fejük fog fájni. Adócsökkentés, bruhaha, itt nem lesz érdemi adócsökkentés, mert akkor honnan lesz pénz az önrész finanszírozására felvett önkormányzati hitelek törlesztésére? Meg a konferencia központtal se lehet azt tenni, mint a szocpolból készült gagyi házakkal, hogy szétbontjuk és építünk egy másikat a bontási anyagokból. Egy ideig fent kell még tartani a látszatot, hogy Magyarország új, modern, tudásalapú gazdasága robog, sípol, zakatol, különben megkérdik esetleg, mi a lócitromra költöttétek ezt a sok pénzt, és főleg miért, ha utána a rezsit sem vagytok képesek kifizetni? Ja, hogy azt hittétek, majd arra is kaptok pénzt tőlünk? Hogy is volt ez azzal az Ázsiával, nem érdekelne titeket ismét a magyar őshaza?