A HVG múlt heti számában egy hölgy arról értekezett, az állam miként tudná segíteni a fejlődő magyar biotechnológiai vállalkozásokat: hvg.hu/hvgfriss/2008.47/200847_Biotech_a_vallalkozo_tudomany.aspx Megállapította, hogy a) vannak ilyen cégek, b) az adottságok nem olyan rosszak, mint ha pl. a Déli Sarkon indultak volna ezek a vállalkozások, mert pingvinből ugyan itt kevesebb van, de élettudományi végzettségű szakembereket még össze lehet fogdosni karácsony előtt a Ferihegyi Repülőtér érkezési oldalán, 3) a biotechnológia egy rendkívül kockázatos iparág, ahol a legjobb szándékok és hozzáértés mellett is nagyon magas a projektek bedőlésének valószínűsége, 4) a sikeres projektek esetében is sok évnek kell eltelnie, mire ezekből piacon eladható termék lehet. Az utóbbi két pont persze nem csak a magyar projektekre igaz, ezzel mindenkinek szembe kell néznie, aki ilyen területen próbálkozik. Ezért a készpénzt égető vállalkozások finanszírozásának kialakult a nemzetközi gyakorlata, ahol kezdeti kockázati tőkebefektetésekkel, illetve a projektek, vagy a projektek majdani eredményével kapcsolatos jogok relatíve korai stádiumban történő értékesítésével próbálnak elindulni, túlélni, és a fejlesztésben tovább haladni a cégek. Pozitív cash flow hiányában a hagyományos banki finanszírozási eszközök esetükben nyilván nem játszhatnak akkora szerepet, mint egy rövidebb futamidejű és kiszámíthatóbb eredményű vállalkozási projektnél.
Hogy kerül ide a magyar állami szerepvállalás, és mi lenne ennek a szektor képviselői szempontjából üdvös szerepe? A létező, illetve tervbe vett gazdaságösztönző eszközöket, pl. támogatott és államilag garantált hiteleket ők nem igazán tudják igénybe venni. Ez érthető, ezért lehet őket sajnálni, bár szerintem az igazi kérdés inkább az, egyáltalán miért támogat működő vállalkozásokat, akiknek az adójából kellene az államháztartást fenntartani, ugyanez az állam? A biotechnológiai vállalkozások sem akarnak kimaradni a nagy osztásból, ami általános vélekedés szerint az EU pénzek lehívhatóságával beköszöntött Magyarországon. A fenti korlátok miatt, ha jól értem a hölgy álláspontját, az államot mint kockázati hitelbefektetőt akarják megnyerni, aki siker esetén megússza a garancia lehívását, bukás esetén - ami jóval valószínűbb! - meg csókolom. Olyan cégeknek, akik úgymond "független, vállalati innovációban tapasztalatot szerzett szakértők véleménye szerint a világpiacon komoly nyereségpotenciállal rendelkező termékeket fejlesztenek". Remek. Ez a konstrukció, a magánszektorbeli kockázati tőkebefektetőkkel ellentétben az esetleges profitból nem adna részesedést az államnak. Legalábbis erről a cikk nem szólt. A vállalkozók szempontjából ideális konstrukció, ahol a "downside risk"-en túladnak, az "upside potential"-t megtartják. Hümm.
Ha ésszel akarjuk az EU támogatásokat felhasználni, az általános gazdasági infrastruktúrát kell fejleszteni, és nem konkrét vállalkozásokat támogatni. Főként nem a világ legkockázatosabb területeinek egyikén. A feltalálók, újítók mindig hajlamosak hinni saját ötletük sikerében, de a külvilág feladata az, hogy a "reality check" lefuttatásával rámutasson arra, a siker vagy a kudarc statisztikus jelenségek, és önmagában nem a hitből, de még nem is a felkészültségből és zsenialitásból lesz sikeres projekt, hanem mindezekből együtt, kiegészítve egy nagy-nagy adag szerencsével is. Hadd ne döntsön egy állami hivatal arról, ki a jó és ki a rossz feltaláló, kinek épül homokra és kinek szilárd alapokra az üzleti terve. Magyarországnál sokkal jobb helyeken is veszélyes lenne egy ilyen rendszert bevezetni, nálunk pedig még a mindenki számára egységes feltételeken alapuló, átlátható rendszer esélyei is kicsik. Ez buli lenne, néhány cég, néhány ember számára, 10 millió állampolgár címére postázott számlával. Ja, hogy ez zömmel EU pénz lenne? Mi a különbség? Akkor 300 millió címre megy a számla? Ennyire nem tudunk felelős tagjai lenni ennek a társaságnak?
