A magyar gazdaság helyzetének értékeléséhez alapvető különbséget kell tenni a lokális (belföldi) és a nemzetközi piacokon aktív, érvényesülni próbáló és tudó vállalkozások között. Magyar gazdaság alatt a magyarországi tevékenységet értem, ide sorolva a külföldi cégek helyi leányait is. A nemzetközi piacnak természetesen Magyarország is része. Az én értelmezésemben a termékeit kompetitív piacokon, több országban, köztük hazánkban is forgalmazó cég a nemzetközi versenyben vesz részt, míg a többé-kevésbé védett piacon, természetes monopóliumként, és/vagy szűk földrajzi környezetben tevékenykedő vállalat a szűken értelmezett belföldi piacról él. Ennek a belföldi piacnak egy speciális esete az állam, illetve az állam által monopóliumként, vagy kvázi monopóliumként biztosított (adópénzből fenntartott) szolgáltatások. További példák a helyi szolgáltatások, közművek, kiskereskedelem, építőipar egy része, kis volumenű gyártás helyi igényekre (pl. pékség), stb. A magyar üzleti szférának beszállító és szolgáltató vállalatok áttételesen, partnereik tevékenysége szerint kapcsolódnak ezekhez a vonalakhoz.
A magyar piac kicsi, a méretgazdaságosság előnyeit kihasználni, pusztán hazai értékesítéssel nem nagyon lehet. Magyar piacra fejleszteni még kevésbé érdemes. Viszont az EU vagy világpiacon eladható termékek többségére természetesen van hazai kereslet is, így a nemzetközi termelési és értékesítési rendszerekbe Magyarországról "betáplált" áruk egy része végső soron a magyar piacon köt ki. Hazatalál, mint a rendszerváltás után a román Daciák. De a magyar igény aránya a hazai termelésből egy igazi multinál nagyon csekély.
A termékpiacok nagy része már nemzetközi, és egyre inkább azzá válik, ahogy az országok közti áruforgalom fizikai és jogi akadályai csökkennek. A szolgáltatások esetében jóval nagyobb a lokális elem, de itt is várható, illetve megfigyelhető a nemzetköziesedés. Sajnos a magyar vállalatok döntő többsége számára a nemzetközi jelleg erősödése a lokális ellenében nem lehetőség, hanem fenyegetés. Sem a tudásuk, sem a pénzük, sem a reputációjuk nem elegendő ahhoz, hogy igazi nemzetközi versenyben helyt álljanak.
A nemzetközileg aktív, exportáló, és egyben a hazai piacot is ellátó vállalatok többnyire részei egy nem magyar szereplők által kialakított és működtetett termelési és értékesítési-szolgáltatási rendszernek, multinacionális vállalatok érdekeltségei vagy beszállítói lévén. Közülük az egyszerű leányvállalatok, az adózási okokból ideterelt nyereségen kívül (aminek ad absurdum példái az országot adóparadicsomként használó, gyakorlatilag csak kézbesítési címmel bíró, de óriási eredmény után minimális rátával adózó cégek) leginkább csak önköltség plusz x százalék típusú teljesítmény finanszírozásra számíthatnak. A profit döntő része a termékjogokkal, márkanevekkel, szellemi tulajdonnal rendelkező, nagyobb hozzáadott értéket biztosító anyavállalatoknál csapódik le. Fejlesztési források felett ők diszponálnak, beruházási döntéseket ők hoznak. Helyi érdekeltségeik gyorsan felépíthető, de relatíve gyorsan ki is üríthető vagy felszámolható szervezetek, amelyek gazdasági hatása az alkalmazott emberek számának és a befektetett termelő eszközök értékének viszonylag egyszerű függvénye. Sok magyar munkavállaló számára megélhetést biztosítanak, hatékony munkavégzést és korszerű szervezeti ismereteket tanítanak, az országot foglalkoztatással, adófizetéssel gazdagítják, a papíron elszámolt export (és kapcsolódó import) zömét ők adják. Kalapot le, hálásak lehetünk érte, de egy ponton túl nem lehet rájuk alapozni a magyar gazdaság fejlődését. És ezen a ponton már túl vagyunk.
Az önálló, magyar irányítású, részben vagy egészben magyar tulajdonú, saját termék és ügyfélkörrel rendelkező, exportáló vállalatoknál a hazai hozzáadott érték, a Magyarországhoz köthető üzleti tevékenység haszna, de egyben kockázata is jóval nagyobb. A teljes vállalati értékláncban jelen vannak a hazai szereplők, még ha a tevékenységek jelentős része, például az export értékesítés során, külföldön is zajlik. Fokozottan igaz ez a magyar központú multinacionális vállalatokra, akik a saját, több országot átfogó rendszerükben döntéshozó, és egyben finanszírozó-kockázatvállaló központként is működnek. Ezeknek a cégeknek szinte felbecsülhetetlen a jelentősége a magyar gazdaság és üzleti kultúra hosszú távú fejlődése, a tudományos, technológiai, műszaki fejlődés hazai termelési, foglalkoztatási, jövedelemszerzési lehetőségekké alakításában. Ha lesz olyan magyar gazdaság 20-30 év múlva, ahol az egyetemekről kikerülő, tehetséges és igyekvő emberek számukra megfelelő, hosszú távú munkavégzési lehetőséget találnak, azok zömmel ilyen vállalatok lesznek. Csak sajnos nagyon kevesen, ha az elmúlt 20 év tapasztalatából indulunk ki.
A hazai tulajdonú, de termékjogokkal nem bíró, értékesítéssel nem foglalkozó, multinacionális rendszereknek beszállító vállalatok valahol köztes helyen állnak, a beszállított termék vagy szolgáltatás komplexitása, és a beszállító által vállalt extra, pl. fejlesztési feladatok függvényében. Ha speciális tudással, elismertséggel, technológiai képességekkel rendelkeznek, úgy pozíciójuk az önálló vállalatokéhoz hasonló lehet. Ha mások tervei és technológiája alapján gyártanak, rutin megoldásokkal, viszonylag egyszerű kütyüket, vagy végeznek adott specifikáció szerinti rutin szolgáltatásokat, úgy mindig kiszolgáltatottak lesznek az aktuális megrendelőik pillanatnyi szándékainak és lehetőségeinek.
A magyar gazdaság rendszerváltás óta befutott fejlődési pályájának eredményeként nem alakult ki, illetve nem maradt meg a gazdaság egésze szempontjából kritikus tömeget jelentő, magyar tulajdonú és irányítású, nemzetközileg versenyképes közép- és nagyvállalati szektor (még magyar méretekben sem, mert a német Mittelstand nálunk már nagyvállalat lenne). Természetesen vannak kiváló, nemzetközileg ismert és elismert, tőkeerős és nyereséges vállalatok, amelyeket több-kevesebb joggal mint nemzeti bajnokokat lehet ünnepelni. Abba most nem mennék bele, hogy egy tőzsdén jegyzett társaság, a zömmel külföldi kézen lévő részvények és a tisztán magyar menedzsment kombinációjával, hosszabb távon mennyire fog tudni önálló stratégiát folytatni. A jelen szempontjából ezeket elfogadhatjuk az előző bekezdésekben hiányolt hazai szektor mutogatható példányainak, hiszen a lényegen: ezek csekély száma és mérete miatt döntően nem rajtuk múlik a magyar gazdaság további fejlődése, ez nem változtat. 10-20-30 fecske nem csinál nyarat, az összes munkavállaló néhány százaléka dolgozhat ilyen cégeknél. A többiek maradnak multiknál, ahol az a sajátos helyzet áll fenn, hogy minél jobban végzi az illető a munkáját, annál nagyobb az egységnyi árbevételre vagy termelési értékre jutó nyereség, ergo annál kevesebb marad a tevékenység eredményéből magyar szereplőknél. Vagy marad állami alkalmazásban, esetleg a magyar kisvállalati szektorban, ahol - tisztelet a kivételnek - az adócsalás ellensúlyozza a hozzá nem értés és a tőkehiány hátrányait.
(további folytatás következik)
