Én eleve soha nem értettem, hogy miért kell főállásban képviselni vkik érdekeit, akikkel nem dolgozunk (értelemszerűen) együtt.
Persze, lehet mondani, h olyan sok a meló, h egész embert kíván, na de hányat? És miért nem járnak soha munka közelében? És miért kell állandó ágazati szervezeteket létrehozni? Miért nem jó az ad hoc összefogás, ha mindenkit érintő kérdésről van szó? És miért vagyunk meglepődve, h azok a buta munkások nem érdeklődnek és nem váltanak ki tagságit? Miért???
(Bocs, csak épp most olvasok elemzéseket, amik azon jajonganak, h a demokrácia attól gyenge, hogy emberek nem lépnek be pártba és szaxszervezetbe. WTF?)

Ahogy a klasszikus vicc mondta: három fölösleges dolog van a világon: a férfiak mellbimbója, a pápa hímtagja és a szakszervezet...

Magyarországon nyilvánvalóan domesztikálták a szakszervezeteket a rendszerváltás után (pontosabban maradtak a megszokott, háziállat státuszban a megváltozott körülmények ellenére), ami minden körülmény figyelembe vételével, összességében előnyére válhatott a gazdasági fejlődésnek. Lengyelországban, ahol a kommunista rendszer bedöntésében elévülhetetlen érdemeket szerzett a Solidarnosc, ma is sokkal komolyabb erőt képviselnek és jóval aktívabbak a szakszervezetek. Volt szerencsém egy olyan, nagyon komoly lengyel céggel dolgozni egyszer, akik úgy féltek a szakszervezettől, mint az ördög a szenteltvíztől. Ha kormányzati politika, piaci versenytársak kerültek szóba, arra hajlamosak voltak legyinteni, de a szakszervezetet iszonyúan komolyan vették, de ebben (akkor már) semmi pozitív nem volt.