Az utóbbi hetekben a magyar közönség a Mol-INA story kapcsán ismét szembesülhetett a többé-kevésbé magyarnak tartott nagyvállalatok nemzetközi terjeszkedésének árnyoldalaival. A ”többé-kevésbé” jelző azért indokolt, mert a Mol a magyar állam beszállása ellenére még mindig többségében külföldi tulajdonban van. Aki tartja magát ahhoz az ódivatú és nálunk mindig is gyanakvással kezelt nézethez, hogy egy vállalat alapvetően a tulajdonosokhoz tartozik, az jogosan kérdőjelezi meg a Mol magyar voltát. Én nem teszem, mert a magyar székhely, magyar menedzsment és most már a magyar állam elegendő garanciát nyújt arra, hogy a külföldi tulajdonosok kénytelenek legyenek együtt sírni és együtt nevetni hazánk döntéshozóival. Szóval legyen a Mol valóban magyar vállalat.
Az általam roppantul tisztelt George Orwell írt annak idején arról, hogy aki valóban a nemzetek közötti béke és együttműködés híve, az szomorúan figyeli a nemzetközi sporteseményeket, mert ezeknek több köze van a háborúhoz, mint az olimpiai idealizmushoz. A saját csapatok sikeréért üvöltő szurkolókat egy vesztes meccs után ritkán lehet azzal vigasztalni, hogy győzött a jobb és a részvétel a fontos. Ahogy Mohácsnál sem mentünk sokra a tisztes helytállással, itt is a győzelem ténye a kulcs. Bármi áron, bárhogyan.
Hogy ez miért fontos? Nyilván azért, mert a proxy nacionalizmus számos megjelenési formája között a nemzeti bajnokként számon tartott vállalatok is előkelő helyen szerepelnek. Főleg ott, ahol másra nehéz büszkének lenni. Ha nincs is jó focicsapatunk, de van néhány vállalatunk, amely valóban sikeresen vette a rendszerváltás akadályait és saját területén a nemzetközi középmezőnybe emelkedett. Ami nem kis teljesítmény. Sajnos ahol a méret számít, ott az organikus növekedés mellett bizony át kell ültetni a ”nagy hal megeszi a kishalat” elvét a gyakorlatba. Az akvizíciók gyakran balul sülnek el, amelynek oka lehet a vállalati kultúrák különbözősége, a finanszírozási nehézségek, valamint nagy általánosságban az akvizíciós tevékenységet hajtó menedzsment és a mögöttük álló tanácsadói ipar egója, megfelelési kényszere, anyagi érdekei, ami mind-mind a körültekintő mérlegelés és felelős gazdálkodás ellen dolgozik. És hát egy elég alapvető probléma, hogy a győzelmi narratíva keretei között felvásároltnak lenni nem jó. Főleg úgy nem, ha az egyik ország nemzeti bajnoka veszi meg a másikét.
Ilyen körülmények között számomra nem az a furcsa, hogy a magyar vállalatok régiós terjeszkedése botrányokat kavar, hanem az, hogy – kopogjuk le – eddig még viszonylag kevés igazán nagy botránnyal találkoztunk. Volt persze a Matáv délszláv korrupciós ügye, amely magával rántotta a vezérigazgatót és gazdaggá tett számos ügyvédet. Vagy ott volt Kocsis István ex-MVM vezér célozgatása a villamosipari terjeszkedés ”alkotmányos költségeire”, amelynek belengetésében nyilván nagy adag önvédelmi szándék lehetett - a jelek szerint sikeresen. A Mol terjeszkedése már Szlovákiában sem volt zökkenőmentes, most pedig a horvát ügy egyelőre kiszámíthatatlan mélységekbe-magasságokba vezet.
Az, hogy a nemzetközi nagyvállalatok világában nem csupa gáncsnélküli lovag tevékenykedik, senkit sem lep meg, aki kicsit is ismeri ezt a világot. Ráadásul aki az állammal kénytelen üzletelni, az nehezen is tud a hétköznapi erkölcs keretei közt maradni. Persze a korrupció tipikus tyúk-tojás probléma, ahol nem lehet eldönteni, a korrupt üzletember vagy a korrupt politikus jelent-e meg előbb az evolúció során?
Ami számunkra, mint laikus magyar közvélemény számára lényeges, az a proxy nacionalizmus és a győzelmi narratíva csapdájának kikerülése lehet. A Mol vagy bármely más helyi nagyvállalat jelképezi Magyarországot? Bizonyos értelemben igen. Jól járunk, ha a magyar politika valamely nagyvállalat érdekeinek játékszerévé válik? Szerintem nem. Tudjuk, mi történt az INA felvásárlása kapcsán? Nyilván nem. Szeretnénk tudni? Na, itt jön a nehéz része a dolognak.
Wilson elnök híres mondása szerint ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának. Nyilván sokan gondolják azt nálunk is, az általuk irányított vállalat gazdasági sikere olyannyira egyezik az ország érdekeivel, hogy akár törvénybe iktathatnák, a magyar állam soha, semmi olyat nem tesz, ami a vállalat számára hátrányos lehet. Még azt se mondom, nincs valamennyi igazság ebben. Ugyanakkor Isten mentsen attól a helyzettől, amikor a magyar politika nemzeti érdekre hivatkozó célja bármilyen vállalati szennyes takargatása lenne.
Nagyon szeretném azt hinni, a Mol és a többi magyar vállalat olyan magas erkölcsi mérce szerint működik, hogy a korrupciós vádak csak légből kapott híresztelések, rosszindulatú támadások lehetnek. De ha mégsem így lenne, akkor az ország érdeke mit kíván? Derüljön ki az igazság, számoljanak el az érintettek az igazságszolgáltatás, a tulajdonosok, a magyar és horvát közvélemény felé? Vagy legyen eggyel több furcsa ügy a kelet-európai történelemben? Kis túlzással szent istváni döntést kellene a magyar vezetésnek hozni a szittya kapitalizmus pogánysága és a nyugati ideál között. Amely nyugati ideál természetesen nem jelenti azt, hogy a német, francia, brit, svéd stb vállalatok mögött ne lennének feltáratlan, sötét, magas szintről elkent ügyek. Elég csak a British Airospace vagy a Saab (Grippen) dolgaira emlékeznünk. Viszont aki újonnan akar egy társasághoz csatlakozni, annak javítania és nem rontania kell a már ottlévők átlagát, ez egy régi szabály. Ha a magyar vállalatok reputációja nemzeti sorskérdés, akkor ezért néha áldozatokat kell hozni.
