A szocialista kor legendáriumának egy karakterisztikus eleme a szovjet csodafegyver története. A szovjet csodafegyver tipikus városi legendaként élt a rendszer utolsó évtizedeiben, amikor az ideológiai habarcs, ami az egypártrendszer köveit összetartotta, már igencsak málladozott. Az emberek többsége nem hitt a rendszer alapelveiben, viszont nem is tartotta szükségesnek vagy lehetségesnek a változást. Ez volt a Kádár rendszer aranykora, a legvidámabb barakk időszaka. Ebben a környezetben felértékelődtek az egyéni és kollektív önigazolás toposzai, és ilyen volt a szovjet csodafegyver mítosza is.
A szovjet csodafegyver többnyire valamilyen lézer, vagy egyéb, a sci-fi irodalomból és valódi kísérletekből ismert pusztító megoldás volt. Nem atombomba vagy más nukleáris tömegpusztító fegyver, hiszen azokról mindenki tudta, hogy léteznek, és azt is, hogy épeszű ember nem gondolkodhat az alkalmazásukon (ami nem akadályozta a kor katonai stratégáit a taktikai atomfegyverek széles körének kifejlesztésében, az atomtöltetű légvédelmi rakétától az atomtorpedóig). A szovjet csodafegyver nem New York földig rombolására szolgált volna, hanem az amerikaiak többé-kevésbé nyilvánvaló technikai és gazdasági fölényének ellensúlyozására, a német csodafegyverhez hasonlóan innovatív megoldással pótolva a hiányzó vagy elavult hagyományos harci szerkezeteket. Tipikus megjelenési formája, mint említettem, a lézer volt, amivel persze valódi kísérletek is folytak, de a szovjet csodafegyver messze túltett minden ismert megoldáson. Nem kellett hozzá kisebb atomerőmű, hogy energiával ellássa, nem volt 160 tonna önsúlya, és nem lehetett egy jól irányzott puskalövéssel ártalmatlanná tenni, mint kevésbé szerencsés real-life kísérleti testvéreit.
A szovjet csodafegyvert a tipikus történet szerint - amit én is több embertől hallottam, mint megbízható forrásból származó, garantáltan igaz esetet - egy magyar mérnök vagy katona látta, akit több hónapos, folyamatos vodkázással kísért szovjetunióbeli tartózkodásának végén az őt igaz barátukká fogadó vendéglátók elvezettek a titkos helyre, ahol a csodafegyver lakott. A titkos hely természetesen egy földalatti laboratórium és/vagy katonai bázis volt, ahová húsz emeletet kellett lifttel lemenni, de a minden képzeletet felülmúló látvány megérte a fáradságos izgalmakat. A szovjet csodafegyver úgy porlasztotta el a tankokat és repülőgépeket, mint a korai számítógépes játékokban a három képpontból megszerkesztett űrrakétánk a muffinra emlékeztető ellenséges űrhajókat. Tanulságként a vendéglátók elmondták, próbálnának csak az amerikaiak támadni, az orosz föld mélyéből előjönnek a csodafegyverek, és másnap bejelentik Kalifornia csatlakozását a Szovjetunióhoz (aminek valószínűleg lettek volna hívei a hetvenes években...).
Ezeket a történeteket, amelyek saját megfigyelésem szerint elterjedtek voltak abban az időben, vajon a titkosszolgálatok találták ki és terjesztették, vagy a többi városi legendához hasonlóan a népköltészet termékei lettek volna? Tulajdonképpen mindegy, mert a lényeg mindkét esetben azonos: ne kapálózzunk, a nagy Szovjetunióval szemben nincs esélyünk. Még az amerikaiaknak sem, akik hiába tudnak mindenből jobbat csinálni, csodafegyvere csak a Szovjetuniónak van.
