Ma reggel, palacsintasütés közben ismét a magyar néplélek bizonyos sajátosságain töprengtem. Úgyis mint azon az ellentmondáson, hogy a magyar társadalom lefelé, az önhibájukon kívül vagy azzal együtt, de mégiscsak rászorulók, a fogyatékkal és/vagy mélyszegénységben élők, rokkantnyugdíjasok, romák, hajléktalanok, koldusok, alkoholisták és drogfüggők, valamint egyéb, többé-kevésbé üldözött és kirekesztett csoportok (homoszexuálisok, menekültek stb) irányába nagyon kevéssé nyitott, toleráns és szolidáris. Általános vélekedés szerint ezek az emberek megérdemlik a sorsukat, segíteni rajtuk kvázi fölösleges lenne, vagy éppen rossz példával járna és bátorítaná a munkakerülést, a deviáns viselkedést.  Vagy ha nem, akkor nincs rá pénz és nem is olyan rossz nekik, mint mondják.