A lassan lecsendesülni látszó angliai zavargások nyomán az egyik első kérdés, ami eszünkbe juthat, hogy kell-e tartani hasonló zavargásoktól Magyarországon? Egyik oldalról én már régóta mondom, meg kell becsülnünk azt a tényt, hogy Budapesten még lehet az utcán parkolni, olyan városrészekben is, amelyek más szempontból a gettósodás jeleit mutatják. Nincs garancia rá, hogy ez mindig így marad, és eljöhet az idő, amikor nem csak a lopástól, hanem az értelmetlen rongálástól, gyújtogatástól való félelem is védett parkolókba kényszerítheti az autó tulajdonosokat. A lopással szemben az ilyen cselekedetek jóval egyszerűbben és gyakorlatilag kockázatmentesen kivitelezhetők. A lopástól eltérően természetesen itt hiányzik az anyagi haszonszerzés lehetősége, hacsak a bandák nem fognak védelmi pénzt szedni az autósoktól a zavartalan parkolás fejében. Az, hogy ilyen jelenségek nincsenek, vagy legalábbis nem nevezhetők gyakorinak és jellemzőnek, mindenképpen értéknek tekinthető. Mondom ezt annak ellenére, hogy az én autómat is húzták meg kulccsal, csak azért, hogy nekem rossz legyen. De az utcán töltött két és fél év alatt egy meghúzást hajlamos vagyok elviselhető állapotnak tekinteni.
Az angliai zavargásokban és fosztogatásokban figyelemre méltó a fiatalok és már nem annyira fiatalok fellépésének nyílt kihívás jellege a rendőrséggel és az államhatalommal szemben. A legnagyobb figyelmet nyilván a személyek elleni erőszak elrettentő és visszataszító képsorai kapták, például a sérült maláj diákot legnagyobb nyugalommal kifosztó fekete és fehér fiatal viselkedése. Legérdekesebbnek viszont a feltört üzletekből magukhoz vett árukkal vonuló fiatalok százai tűntek, akik között a csuklyás hülyegyerekek mellett ránézésre viszonylag jó körülmények között élő fiatal felnőttek is szép számban voltak. Többségében feketék, de épp elég fehér is ahhoz, hogy ne lehessen rasszista alapon értelmezni az egészet. Miként az üzleteiket és utcáikat védeni próbáló törökök és pakisztániak sem a törvénytisztelő fehérek versus törvénytelen bevándorlók sztereotípiát mutatják.
Nyilván kell egyfajta fogyasztói tudatosság ahhoz, hogy valaki Burberry felsőket lopjon egy betört kirakat mögötti üzletből. A már bíróság elé állított emberek példája sem azt mutatja, hogy éhséglázadásról vagy teljesen szétcsúszott drogosok értelmetlen hőzöngéséről lenne szó. Ami itt történni látszott, több vagy kevesebb szervezettség és központi koordináció mellett, az egyfajta iskolai fordított nap kiterjesztése az utcákra és a felnőtt-felnőttek világára. A gyerek-felnőttek, köztük többgyerekes családapák, úgy gondolhatták, a buli idején jól szórakoznak és plazmatévét is nyerhetnek a tombolán, az egészet meg valahogy kimagyarázzák a végén a szülők előtt. Ebben lehet, hogy csalódni fognak, de aligha tud vagy akar a törvény ereje annyira lesújtani rájuk, hogy egy év múlva ne akarják megismételni a fosztogatós fesztivált.
Ami a magyar tanulságokat illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a zavargások Budapesten történjenek. Nyilván a város is más, mint London, sokkal kisebb, nincsenek nagy kiterjedésű gettó negyedek. Amit a legtöbben ismernek és félnek, a VIII. kerület durvább utcái, néhány száz méterre vannak a forgalmas belvárosi részektől. A rendőrségi fellépés, a lebukás kockázata is nagyobb lehet, de nem gondolom, hogy csak erről van szó. Bár ezen lehet, hogy sokan felháborodnak, de a mi szegényeink és kitaszítottjaink, például a mélyszegénységben élő cigányok, sokkal törvénytisztelőbbnek és a többségi társadalom iránt lojálisabbnak tűnnek a náluk lényegesen jobb körülmények között élő angliai gettólakóknál. Teszik ezt annak ellenére, hogy kevesebb segítséget és elfogadást kapnak az ottani nyomorultaknál.
A magyar társadalom lényegesen, vagy legalábbis jóval nyíltabban rasszista, mint az angol átlag, ritka az igazán komoly szándék és törekvés az etnikailag is megkülönböztetett nyomorultak integrációjára. Meglehetősen művelt emberek is százéves szellemi keretekben gondolkodnak, szegénygyűlölettel és fajelméleti alapon közelítenek a rászorulókhoz. Akik mintha maguk is hajlamosak lennének elfogadni azt a tételt, hogy csak maguk tehetnek sorsukról. A szegénységből kitörő egyének érthető módon mindent maguk mögött hagynának, ami korábbi életükre emlékezteti őket. A többségi társadalom hajlandó tudomásul venni és valamilyen szinten elfogadni a felemelkedő kivételeket, de ezekből a példákból a visszamaradók számára kevés jó következik.
Megváltozhat ez a helyzet? Valószínűleg igen, és paradox módon éppen akkor, ha a félszívvel próbált társadalmi integráció féleredményei végre a mélyszegénységben élők számára realizálódnának. A jelenlegi magyar helyzet egyfajta metastabil állapotnak tekinthető, ahol a szegények túl nyomorultak még ahhoz is, hogy lázadjanak. Ha a mindennapi nyomorúság szorítása mellett a mélyszegénységben élő családok megkapnák a segítséget ahhoz, hogy az ott felnövő gyerekek számára nyitva álljon a lehetőség az oktatás és munkavállalás útján történő integrálódásra, akkor ezzel a lehetőséggel sokan élnének, sokan pedig hangos és érthető nemet mondanának erre a lehetőségre. A londoni utcákat most a nemet mondók százai töltötték meg. A sikeres példák pedig behúzott nyakkal siettek munkából hazafelé a tomboló erőszak mellett, vagy hentesbárddal állnak az üzletük előtt, nem akarván elveszteni mindent, amiért az elmúlt húsz évben dolgoztak. Valahol irigylem őket a zavargásokért, bár azért annak is örülök, hogy még mindig az utcán hagyhatom az autót. Magyarnak lenni mindig ellentmondásos érzés volt.
