Közhely, hogy a szabad piacon verseny van, és ennek a versengésnek az eredményeként jutnak a fogyasztók jó minőségű és kedvező árú termékekhez és szolgáltatásokhoz. Ez a nézet alapvetően igaz, de a verseny köznapi fogalma nem írja le jól a szabad piac önkéntes szereplőinek viselkedését. Versenyről leginkább a sportversenyek és hasonló vetélkedések jutnak az ember eszébe, ami lényegesen különböző helyzet attól a társadalmi versengéstől, ami a szabad piac lényege. Egy megrendezett verseny mindig mesterséges környezet, kívülről megszabott játékszabályokkal, ami nem teszi lehetővé a versenyzők számára az optimális viselkedés kialakítását. Hiába lenne kézenfekvő a futballpályán felkapni a labdát és beszaladni vele a kapuba, ha a szabályok ezt nem teszik lehetővé. Amennyiben nem játékról lenne szó, hanem a játékosok élete múlna azon, hogy a labda hova kerül, aligha törődnének azzal, hogy a mesterséges környezet szabályait betartsák. Mi történne akkor, ha a labdáról hirtelen kiderülne, az egy időzített bomba, amit az egyik csapat kapuja mögötti pocsolyába dobva lehet hatástalanítani? Könnyű kitalálni, hogy ebben az esetben a mesterséges világ szabályai megszűnnének, a két csapat tagjai egymást segítve vinnék a labda-bombát a megsemmisítés helyére.
A piaci verseny alapvetően két síkon zajlik: egyrészt a vállalkozások igyekeznek a vevői igényeket a lehető legmagasabb szinten kielégíteni. Másrészt a vállalkozások versengenek egymással az igények kielégítéséhez szükséges erőforrásokért. A két cél között komoly ellentmondás van, elég csak a munkabérre gondolni. A vevők és a vállalkozó szempontjából is előnyös lenne, ha a vállalkozások nagyon olcsón alkalmaznának embereket, akik aztán az igények kielégítésén dolgoznának lelkesen és szorgalmasan. Ugyanakkor a dolgozók is racionális, önérdek-vezérelt szereplők, így ha a munkabér számukra nincs arányban a tőlük elvárt erőfeszítéssel, akkor nem fognak dolgozni, vagy nem úgy fognak dogozni. Az a vállalkozás, aki a vevői igények minőségi kielégítésére törekszik, magasabb bérrel fogja magához csábítani a minőségi embereket, esetleg csökkenti az élőmunka igényét technológiai fejlesztések útján. A piaci verseny eredménye sosem lesz a lehető legolcsóbb áru vagy szolgáltatás. A verseny eredménye a vevői igények optimális kielégítése lesz, figyelembe véve a szűkös erőforrások jelentette korlátokat. A „verseny” együttműködések sorozatát jelenti a vevők és vállalkozók, a vállalkozók és erőforrás-tulajdonosok, vállalkozók és más vállalkozók között.
Nem nyilvánvaló, talán még a szabad piac egyes hívei számára sem, hogy a szabad piac szempontjából az egyik legkárosabb állami intézmény a versenyhivatal és hasonló szervezetek. A szabad piac természetes dinamikájára a sportversenyek mesterséges logikáját húzza rá. Olyan viselkedést vár el a vállalkozóktól, amit azok maguktól nem csinálnának, és hosszú távon nem a vevői igények legmagasabb szintű kiszolgálását szolgálja.
Amennyiben a versenyhivatal célja a szabad verseny körülményeit jellemző viselkedés kikényszerítése, akkor szimplán felesleges egy ilyen intézmény. Olyan, mintha az állam egy embert állítana a Szabadság-híd korlátjához, hogy az arra járókat figyelmeztesse, ne ugorjanak bele a vízbe. Mivel az emberek nem hülyék, maguktól sem ugranak bele a vízbe, leszámítva az alkalmankénti öngyilkos-jelölteket és extrém sportolókat. Amennyiben viszont a hivatal célja nem a szabad verseny viselkedési ösztönzőinek érvényesítése, hanem a játékszabályok meghatározása útján egy preferált kimenetel elérése, akkor a versenyhivatal nem szimplán felesleges, hanem kifejezetten káros. És sajnos a legtöbb esetben erről van szó.
A versenyhivatal célja alapvetően populista, ami nem meglepő, hiszen politikai igények hozták létre. Úgy tűnik, az ideális világ a versenyhivatal szemszögéből egy váratlan kínálati sokk, pontosabban váratlan kínálati sokkok kiszámítható sorozata, ami nyilván önellentmondás. Szerintük a vállalatvezetőknek olyan árazási politikát kellene követniük, ami a fogyasztók érdekeit érvényesíti más szempontok, például a részvényesek jövedelme és az erőforrásokért folytatott versengés hosszú távú szempontjainak rovására. A vállalat már legyártotta a fogyasztók számára szükséges dolgokat, és csak gonoszságból nem adja azokat olcsón. A középkori áruhalmozókkal, spekulánsokkal szembeni zsigeri ellenszenv lett modern köntösben kodifikálva. Az a szempont, hogy a befektető, amikor megvette lábon a termést vagy előre kifizette a munkások bérét, tőkét bocsátott a termelők rendelkezésére, amiből azok egyáltalán termelni tudtak, nem csak a középkori gyűlölködők és romantikus regényírók számára veszett el, hanem modern megfelelőik sem tudnak vagy akarnak ilyen apróságokkal törődni.