Az utóbbi időben számos olyan poszt került elém megosztásokkal a Facebookon, ahol állításuk szerint kétségbeesett vállalkozók munkatársakat keresnek. Többnyire nem szakembereknek szól a felhívás, hanem olyan hétköznapinak tűnő kvalitásokkal rendelkező embereknek, mint érettségizett, autót vezet, megbízható. Ezzel párhuzamosan sokan panaszkodnak a jelentkezők minőségére és hozzáállására is.
A posztban általában az elérhető fizetést is megadják, ami a korábban ismert bérekhez képest nem tűnik rossznak, de a jelek szerint kevés ahhoz, hogy beindítsa a potenciális jelentkezőket. Természetesen itt erősen bejátszik a MEMBÉR probléma (Más Embernek Megfelelő Bér), amennyiben méltányosnak és vonzónak ítélünk egy olyan bért, amiért mi magunk nem lennénk hajlandók dolgozni. Egy alternatív kritika abból az irányból közelíti meg a kérdést, hogy mennyiből lehet ma Budapesten megélni. Így könnyű levezetni, hogy ha valakinek nincs saját lakása, akkor havi nettó 200-250 000 Ft az éhbér kategória.
A munkaerőhiány, mint probléma, az elmúlt 2-3 évben került be a köztudatba. A béreknél megjelent egy korábban szinte ismeretlen transzparencia, amennyiben a cégek egy része publikussá teszi a fizetéseket a jelentkezők bevonzása érdekében. A rengeteg „versenyképes fizetés” sablonszöveghez képest ez szerintem pozitív változás. Megy a hasonlítgatás, hogy akkor most egy Aldi üzletvezető túl van-e fizetve vagy sem. A huhogók szerint a meghirdetett bér a valóságban nem is annyi, illetve ők is szívesen dolgoznának ennyiért, de ezért vagy azért ez nem lehetséges.
Egy további narratíva, ami erre az egész problémakörre ráépül, hogy akkor most a munkaerőhiány és a béremelkedés jó vagy rossz. A kormány hívei az ország fejlődését látják a jelenség mögött, büszkén hirdetik, hogy mennyit kereshetne egy buszvezető, oszt még sincs elég. A panaszkodó vállalkozók egyfajta természeti csapásként tekintenek a dologra, mintha elfújta volna a szél a lángosos tetejét, ahol senki sem hajlandó napi 15 000 forintért 12 órát állni a hőségben a tűzhely mellett. Az ellenzék a kivándorlást okolja a problémáért, amit szerintük az Orbán kormány politikája generált.
Valójában nem lehet megmondani, hogy a munkabérek emelkedése önmagában pozitív vagy negatív jelenség-e, mivel ez csak egy paraméter egy komplex gazdasági modellben. Aki valaha tanult egy kis közgazdaságtant, az fel tud vázolni munkaerő keresleti és kínálati görbéket, amelyen a kettő metszéspontja jelenti az egyensúlyi bért, ahol a kereslet és a kínálat megegyezik. Ha valamelyik görbe eltolódik, az egyensúlyi bér is megváltozik. Mind a keresletre, mind a kínálatra számos tényező hat, amelyek részben össze is függnek egymással. Az egyik ember bére a másik ember költsége, ezt sosem szabad elfelejteni. Ha engem jól meg kell fizessenek azért, mert mondjuk házakat tervezek, akkor miért jutnék olcsón más emberek által nyújtott szolgáltatásokhoz? Amennyiben a saját, speciális képességeim felértékelődnek, azzal bizonyosan nyerek, de önmagában az élőmunka iránti igény növekedése nem egyértelmű pozitívum vagy negatívum a számomra.
A demográfiai helyzet viszonylag tiszta. 1953-ban 207 000 ember született Magyarországon, akik idén lesznek 65 évesek. 2000-ben 98 000 ember született, akik idén válnak nagykorúvá. A halálozások, illetve a ki és bevándorlás egyenlege módosítja a képet, de nincs olyan optimista forgatókönyv, miszerint a munkaerő kínálatra ne hatna negatívan a demográfia. Munkaerő tartalék gyakorlatilag nincs. A tartósan inaktívak és közmunkán lévők jelentős tömege sem földrajzi, sem minőségi szempontból nem találkozik a munkaerő kereslettel. Ráadásul közmunkán a közhiedelemmel ellentétben nem csak értelmetlen látszattevékenységet végző emberek vannak, hanem a helyi foglalkoztatás bevett formájává vált egyes régiókban, akiket kiesésük esetén valahogyan pótolni kellene.
A kivándorlás okairól, mértékéről és várható tendenciáiról hosszasan lehet vitatkozni, de az tény, hogy nagyon sok magyar dolgozik külföldön, akiknek a tömeges visszatérésére nem lehet számítani. A legjobb dolog, ami történhet, hogy innentől lassul a kivándorlás üteme, de ez sem bizonyos. Bevándorlás, a kormány retorikája ellenére, folyamatosan történik, de a kormány számára politikailag elfogadható források: a határon túli magyarok, illetve a fehér, kelet-európai külföldiek tábora limitált. A határon túli magyarok többsége ugyanolyan EU állampolgár, mint mi, nekik is nyitva áll (egyelőre) Anglia, Németország, Ausztria, Hollandia és a skandináv országok. Ukrajnából sokan jönnek dolgozni Magyarországra, de még többen mentek Lengyelországba, Csehországba, Szlovákiába, ami nekik nyelvi szempontból lényegesen egyszerűbb. A távol-keleti bevándorlás Budapesten szembetűnő, noha furcsa hallgatás övezi. Ha valami, ez lehet egy kitörési pont a magyar gazdaság számára, de előbb vagy utóbb a kormánynak is reagálni kellene arra, ha a jelenlegi, tízezres nagyságrendű bevándorlás százezres nagyságrendbe lépne. Ahonnan potenciálisan nagyszámú bevándorló érkezhetne, a közel-keleti, afrikai és közép-ázsiai régiók, a kormány számára politikailag vállalhatatlanok, és más szempontból is problémásak lehetnek.
A fentiek okán én a magyarországi foglalkoztatás trendszerű csökkenésére számítok, ami mélyreható változásokat okozhat a magyar gazdaság szerkezetében, és összességében visszafoghatja a gazdasági teljesítményt is, bár ez utóbbi egyáltalán nem bizonyos. Teljes szektorok tűnhetnek el, mint az alacsony hozzáadott értékű összeszerelő tevékenység, az alacsony hatékonysággal működő kiskereskedelem, a vendéglátás jelentős része. Nem lesz annyi kisbolt, lángossütő, ipari parkba települt gyártóüzem. A hatékonyság növelése ezeken a területeken részben komoly technikai korlátokba ütközik (előbbiek), részben már kimaxolták a lehetőségeket (utóbbiak). A vállalkozások eltűnése természetesen ki fog hatni a mögöttük áll szolgáltató tevékenységek széles körére (pénzügyi szféra, stb) is. Az állam által biztosított szolgáltatások (oktatás, egészségügy, idősgondozás) a mostaninál is sokkal súlyosabb munkaerő problémákkal fognak küzdeni, ami a magánalternatívák virágzását hozhatja (akik természetesen ugyanazért a limitált munkavállalói körért fognak versenyezni az állami szolgáltatókkal).
Ami ebből a teremtő pusztulásból még valószínűleg ki fog emelkedni, az az infláció, bár itt nagy a külső tényezők hatása is, és sok múlik azon, a kormányzati politika mennyire védi a forint árfolyamát a gyengítő hatásokkal szemben. Az majdnem bizonyos, hogy a mostani, nullához közeli inflációs számoknak hosszú időre búcsút mondhatunk. A kérdés csak az, az emelkedés megáll-e az egyszámjegyű tartományban, vagy visszatérünk a kilencvenes évek kétszámjegyű inflációjához.
Fontos látni, hogy amit én itt felvázoltam, az nem egy negatív forgatóköny, hanem inkább realista. Ebben nincs benne annak a lehetősége, hogy akár a nemzetközi helyzet, akár a magyar gazdaság olyan problémákkal szembesül, ami egyértelmű negatív sokkot okoz. Ez is elképzelhető, de a valószínűségét nehéz megítélni. A munkaerőhiány által kikényszerített gazdasági alkalmazkodás jól is elsülhet Magyarország számára, bár a folyamatnak bizonyosan lesznek vesztesei. Én is sajnáltam, amikor a mellettünk lévő kisbolt bezárt munkaerőhiány miatt, de beláttam, hogy az alkalmankénti vásárlásaimra nem lehet olyan üzleti modellt építeni, ami egy kétszeres bérköltséget kitermelne. Lehet, hogy a vállalkozó menekülhetett volna előre, új szolgáltatások kiépítésével, de nem tette, nem tudta megtenni. Így most nekem nehezebb egy kicsit megoldani a hétköznapi bevásárlásaimat, az életminőségünk pedig némileg romlott azáltal, hogy a gyereknek nem tudunk reggelente öt perc alatt friss pékárut venni. De az az ember, aki most már nem a kisboltban dolgozik, nagyobb hozzáadott értéket termel egy Lidl áruházban (true story). A lángossütő helyett majd lesz McDonalds, vagy olyan lángossütő, aki megoldja a konyha hűtését valahogy. Az emberek egyszerre fognak nyerni és veszíteni a változásokkal, ahogy általában minden változással történik. De alternatíva nincs. Legfeljebb a tömeges bevándorlás.
