A republikánus elnökjelöltségért folyó versenyben egy sajátos figura, a milliárdos tévésztár és ingatlanpiaci vállalkozó Donald Trump trollkodása tartja izgalomban a politikával foglalkozó közönséget. A jelöltségért folyó küzdelem korai fázisában máskor is az élre törtek kissé furcsa alakok. Az előző választást megelőző jelöltségi kampány során egy ideig az a texasi kormányzó Rick Perry vezette a versenyt, aki aztán olyan ügyeken vérzett el, mint amikor egy televíziós vitában képtelen volt megnevezni azt a három kormányzati szervet, amelyet elnökként meg szeretne szüntetni.
A furcsa alakok néha ki tudják ütni az establishment által preferált jelöltet, mint Barack Obama tette Hillary Clintonnal a 2008-as választás előtt. Az ironikus az, hogy Obama esetében az egyetlen furcsaság a fekete bőre volt, mint ahogy Hillary Clintont se nagyon emeli ki más a politikai szürkeség tömegéből, mint női neme, meg persze a vicces férje, akit az ovális irodában szopott le az egyik gyakornoka. 1976-ban Ronald Reagan kis híján legyőzte a hivatalban lévő Ford elnököt a jelölés során, pedig egy párt számára nem igazán van más opció, mint a saját elnökét támogatni az újraválasztás érdekében.
Trump jelöltsége beleillik abba a mintába, hogy a verseny korai fázisában a színességet és a szélsőséges vélemények hangoztatásában megnyilvánuló elvhűséget értékelik a pártok hívei, majd a későbbiekben előtérbe kerülnek az elnöki képességek, vagyis inkább az establishment szempontjai, akik nem szeretnék pénzüket és kapcsolataikat egy kiszámíthatatlan kalandor kezébe adni. A gond csak az, hogy Trump népszerűsége nem hanyatlik elég gyorsan ahhoz, hogy a mainstream jelöltek, például a Bush család aktuális képviselője nyugodtan alhassanak.
Trump azzal is magára haragította a párt mögött álló befolyásos embereket, hogy nem zárta ki annak a lehetőségét, ha alulmarad a jelöltségi versenyben, akkor függetlenként indul a választáson, csökkentve a republikánus jelölt választási esélyeit.
A Trump jelenség ugyanarról szól, mint Angliában a Jeremy Corbyn probléma: egy adott politikai tábor szimpátiája mindig szélsőségesebb, mint az országos átlagé, így folyton ott a veszélye annak, hogy ha a tagságra bízzák a választást, akkor olyan jelölt fog nyerni, akinek az országos választáson rosszabbak az esélyei. Szerény megfigyelésem szerint a politikával bármilyen szinten foglalkozók túlnyomó többsége gyűlöli a demokratikus választási folyamatot, mert kiszámíthatatlanná teszi a játékukat. Nem kell itt feltétlen pozíciójukat féltő korrupt politikusokra gondolni. Jó szándékú, „haladás párti” elemzők is rendszeresen kiakadnak azon, hogy a hülye nép nem az általuk jónak ítélt emberekre szavaz. El kéne dönteni, hogy valaki mélyen hisz a demokráciában, vagy valójában utálja és hülyének tartja az embereket ahhoz, hogy megválasszák a vezetőiket. Ha előbbi, akkor semmi probléma nincs Trumppal, mert max a hülyék szavaznak rá, a hülyék szavazataival meg amúgy sem szeretnénk nyerni, ugye, ugye, ugye?
