Az előző posztot továbbgörgetve: mi a gond szerintem ezzel az egésszel?

1) Az iparági prioritások kijelölése értelmetlen, de legalábbis ebből még nem fejlesztési program.

Egyik lehetőség, hogy szimpla tautológia lesz a vége: azok a fontos iparágak, amelyek a fontos iparágak. Magyarországon erős a gyógyszeripar, ezért a gyógyszeripar stratégiai ágazat. Magyarországon a gyógyfürdő turizmus már most is fontos, ezért ez is stratégiai ágazat. Mivel lakni kell valahol, ezért az otthonteremtés nyilván, minden országban stratégiai ágazat. Mivel a legtöbb ember a munkájából próbál megélni, ezért a foglalkoztatás mindenütt stratégiai kérdés. Stb, stb, stb.

Másik, rosszabb lehetőség, ha az állam egy végső soron valamely kompetitív magánpiacra szoruló vállalkozást vagy vállalkozási kört megpróbál felépíteni. Nekem egyébként nincs elvi kifogásom az állami vállalatokkal szemben, a kérdés annál jóval komplexebb megközelítést igényel, mint hogy az "állam rossz tulajdonos" mantrát ismételgessük. Sok esetben, pl. a természetes monopóliumként működő közmű és közlekedési vállalatok, nagyszabású infrastruktúra projektek esetében szerintem jobb lenne-lett volna hosszú távon is 100 % állami tulajdonban gondolkodni. Szükség lenne jóval nagyobb arányú állami tulajdonra a lakásállományban, és a földterületek azon részét is állami tulajdonban tartanám, amire a magánszektornak nincs kifejezetten és kifejezetten tulajdonosi formában szüksége (magyarán a spekulatív területvásárlást korlátoznám).  

Amivel gond van, az a sokszereplős, transzparens, nemzetközi versenypiacokkal kapcsolatos illúzió, miszerint a versenyt a magyar állami érdekeknek megfelelően irányítani lehet. A versenyt lehet torzítani, korlátozni, leginkább csak Magyarországra kiterjedő hatállyal, de egy ilyen piacon vagy van olyan ötlet, vezetői képesség egy vállalkozás mögött, ami sikeressé teszi, vagy nincs, de ha nincs, azt az állam soha nem fogja pótolni. Puszta feltőkésítéssel, fejlesztési források elérhetővé tételével ezt nem lehet helyettesíteni. A legjobb, ami ilyen körülmények között történhet, az az egyébként is sikeres vállalkozások kistafírozása olcsó forrásokkal, kvázi ajándék jelleggel, de ennek a társadalmi haszna legalábbis kérdéses. A rosszabb eset értelmetlen pénzpocsékolás lesz életképtelen vállalkozások finanszírozása révén. Még rosszabb, és sajnos valószínű esetben ezeknek a vállalkozásoknak a források lenyúlása lesz egyedüli célja (lásd kutyawellness).   

2) EU forrásokra építeni veszélyes függőséget jelent

Erről korábban bővebben írtam, mi a problémám ezzel az egész EU biznisszel. Tulajdonképpen ezért kezdtem ezt a blogot írni. Sajnos az elmúlt két év csak erősítette az EU illúzióval kapcsolatos fenntartásaimat. Az, hogy a második Széchenyi-terv ismét az EU pénzekben látja a magyar gazdaság gyógyírját, számomra nagyon rossz üzenetet, gyakorlatilag az elmúlt hat év tévelygéseinek tudatos folytatását jelenti. Csúnya botrányok és nagy pofára esések várnak minket ezen az úton. Úgy gondolom, Magyarországnak a magyar emberek munkájára, megtakarításaira, hozzájárulására kell építeni, csak ebből tudunk értéket teremteni, minden más illúzió.