A szecesszió (secession) egy újabb keletű politikai hívószó, amerikai kontextusban a tagállamok azon (feltételezett) jogát értik alatta, hogy ha a szövetségi kormány politikája nem tetszik nekik, akkor kiváljanak az unióból. Barack Obama 2012-es újraválasztása után konzervatív tagállamokban, például Texasban indultak online petíciók a kiválás érdekében. A texasi petíciót 125 000 ember írta alá, ami persze az állam 27 millió lakosához képest nem sok, de a hasonló petíciók támogatottságához képest jelentősnek mondható. Egy 2016-os közvélemény kutatás szerint Hillary Clinton elnökké választásának esetére a texasi lakosok 40 %-a a kiválást támogatná. Trump megválasztása után az amerikai baloldal is felfedezte a kiválás elméleti lehetőségét, például a kaliforniai progresszívok körében, akik inkább élnének egy független kaliforniai államban, mint hogy egy washingtoni elnök megfossza őket a szövetségi kormány által biztosított privilégiumoktól.

Európában egyaránt vannak szövetségi és egységes jellegű államok. Az európai integráció nem titkolt célja egyfajta szövetségi szuperállam létrehozása lenne, vagy inkább lett volna. Kellően nagyban gondolkodó fajtársaink időről időre a világállam illúziójával is előállnak, ami az egész emberiséget valamilyen nagy politikai összeborulásban egyesítené. Ennek létezik az a verziója, amikor az emberiség végre felismeri egy konkrét vezér/nemzet/vallás/politikai gondolat elképesztő nagyságát és igazságát, és a lábaihoz (bálványai elé) borulva fogad hűséget neki. Lájtosabb verzióban valamilyen szerves fejlődés vezet oda, hogy országok helyett világkormány legyen. A jövővel foglalkozó sci-fi irodalomban és filmművészetben szintén népszerű téma a világkormány, esetenként galaktikus méretekben, hol jóindulatú idióták gyülekezeteként, hol pedig gonosz főhatalomként ábrázolva, ami ellen hőseink harcolnak.

Szabadságpárti oldalról nézve ellentmondó következtetésekre juthatunk, ha azt vizsgáljuk, a sok kicsi, vagy a kevés nagy állam szarik-e bele jobban az emberek életébe. A sok, kicsi ország előnye lehetne az államok közötti verseny, például adózás és egyéb életkörülmények tekintetében. Az egyetlen világkormánytól nem lenne hova menekülni, ha a gonosz főhatalom verzió jön be, de békésebb kontextusban is sok előnye lehet annak, ha időnként át lehet költözni egy másik szabályozási rendszer hatálya alá. Másik oldalról a gazdaság működését nagyban segíti, ha egységesek a szabályok, nem százfelé kell különböző rendszereknek megfelelni, nem telik el két hét azzal, hogy egy szállítmány átjusson tíz vámhatáron azért, hogy megtegyen egy akkora földrajzi távolságot, amit egyébként három Red Bullal egy jó sofőr egy nap alatt letolna.

Magyarországon az integráció baloldali és liberális toposz, amivel szemben a jobboldal eredendő gyanakvással viseltetett. Orbán Viktor személyében jutottunk el addig a jobboldali vezetőig, aki szemlátomást kiválóan érzi magát az európai mocsárban, ahol a gólya süket és vak, a többi béka pedig olyan naiv, hogy ötödszörre is elhiszi, a kölcsönkért legyet azért nem tudjuk visszaadni, mert időközben elrepült. A baloldal számára keserves csalódás volt, hogy OV ellen felesleges Brüsszelben panaszkodni, nem fogják leváltani, de még elfenekelni sem. Komoly esélye van annak, hogy OV egy idő után megunja az itthoni kisvonatozást, és európai méretekben fogja tolni a hatalomtechnikát. Magyar miniszterelnöknek talán sosem volt akkora nemzetközi (el)ismertsége, mint most, és ne legyünk naivak, az a lábszagú koktél, amit sok cukorral annyi honfitársunk szívesen letol, másoknak is fog ízleni Európa szerte.

Szóval, ha Brüsszel nem lesz a szigorú, de igazságos tanítóbácsi, aki fülledt kamaszálmainkban a nádpálcával kiméri ránk megérdemelt büntetésünket, Orbán Viktort pedig nem hogy leváltani nem fogják, de simán megérhetjük, hogy az európai populizmus koronázott királya válik belőle, akkor itthon is érdemes lenne a szecesszió témáját a művészeten kívül is napirendre venni. Leszámítva a gazdaság szerkezetét torzító támogatási politikát, aminek végső haszna egy szűk kör zsebébe vándorol, nem sok minden jön Brüsszelből, aminek örülni kéne. Az európai szuperállam minden valószínűség szerint nem fog létrejönni. Az európai szabályozás egyre bonyolultabb, egyre fojtogatóbb. A valódi innovációt nem a brüsszeli politikák, hanem a vállalkozások cselekvési szabadsága szolgálja, amiből egyre kevesebb marad. Az Európai Unióból való kiválás téma kellene, hogy legyen, és nem csak a szélsőjobb számára.

De miért kéne megállni az Európai Unióból történő kiválásnál? Az alapvető felállás, ami az USA-ban is zavarja a népeket, itt is megvan. Budapest és Hódmezővásárhely nem fog egyfelé szavazni, nem lesz olyan vezető, aki mindenkinek megad mindent, amire vágyik, plusz még elveszi a másiktól is azt, amiről én nem szeretném, hogy legyen neki. A modern politika lényegét talán az a képzeletbeli játék írja le legjobban, ahol 100 embertől 100 körben elvesznek fejenként 1000 forintot, és körönként kiosztanak egyvalakinek 50 000 forinot. Ha a 100 körnek vége, ott lesz mindenki 50 000 forinttal szegényebben, de sokan boldogan, mert az ölükbe hulló 50 000 forint élménye kárpótolja őket a folyamatos vérszívásért. Akinek ez a játék nem tetszik, az ne várjon semmi jót a demokratikus folyamattól.

Nincs garancia arra, hogy a demokrácia kisebb méretekben jól működik, de több esélye van, hogy működjön. Az érdekek eredendő inhomogenitása, amit a demokratikus politika változatos hazugságokkal próbál takarni, egy városban is megvan, de nem feszíti szét olyan mértékben a rendszer kereteit, mint egy országban. Magyarország nem kicsi, Magyarország túl nagy. Budapest érdekei nem hogy nem egyeznek az elmaradott vidék érdekeivel, de azzal szöges ellentétben állnak. Budapest önmagában egy fejlett régiónak számít az Európai Unióban. Ez a fejlettség nem kis részben a vidék elmaradottságából táplálkozik, azzal egyfajta kölcsönös parazita viszonyban áll. A képlet nem olyan egyszerű, mint hogy a budapesti emberek adójából fizetik a szabolcsi segélyeket, de ez is benne van, természetesen. Ugyanakkor az elmaradott vidékek fejlődését a Budapesten székelő, jól fizetett bürokrácia és haveri gazdaság is nagyban gátolja.

Amit fontos megőrizni, az a költözés szabadsága és a szabad kereskedelem. Ezek közül egyik sem olyan dolog, amit létre kell hozni. Amióta emberek élnek a Földön, azóta költöznek és kereskednek egymással. Ezektől a szabadságoktól meg lehet fosztani embereket, mesterséges akadályokat lehet állítani az útjukba. Ha ilyenek nincsenek, akkor ezek maguktól, mindenféle felső ösztökélés és jóváhagyás nélkül is működnek. Magyarország, mint földrajzi, kulturális, nyelvi rendszer létezik, és nem is csak a jelenlegi országhatárokon belül. Ha valahol, hát pont itt nem kell magyarázni, hogy a nemzet és az állam nem azonos. Az európai integrációban a hagyományos állami funkciók jelentős része kikerült a magyar államhatalom kontrollja alól. Ha ezeket visszaveszik, semmi nem indokolja, hogy országos szinten tartsák őket. Legyen Magyarország az egymással versengő, kereskedő, egymást inspiráló, autonóm városok országa.