A bankbetétekre Cipruson kivetett egyszeri adó emeli a tétet az európai válságkezelésben. Közhely, hogy a bankok létének alapja a bizalom. Jelenleg a pénzügyi szektor, a bankbetétekre vállalt állami garancia miatt, az adófizetők pénzéből finanszírozott támogatás előnyeit élvezi. A bizalmat részben vagy egészben az állam biztosítja. Ha a betétek visszafizetésére csak a bankok tőkéje és eszközei jelentenék a garanciát, mára már nagyon kevés banknak lennének betétei, ergo kihelyezhető forrásai. Ezek a bankok nagyon magas saját tőke mellett működnének, drágán adnák a hiteleket, ellenben a betétekre alig fizetnének kamatot. Az állami garancia mellett természetesen vannak más fedezeti eszközök is, pl. a magyar betétbiztosítási alap, amelynek tőkéjét mellesleg egy takarékszövetkezet csődje majdnem teljesen felemésztette. Ilyen körülmények között állami garancia nélkül a mi bankjaink sem működhetnének.

Ciprus a legújabb frontvonal a stabil helyzetű, nettó befizető EU tagországok és a labilis periféria küzdelmében. Az ország válságának egyik eleme az óriásira nőtt bankszektor konszolidációs igénye, amelynek forrásszükséglete túltett az állam lehetőségein. Vagy, az állam úgy gondolta, túltesz a még felvállalható politikai kockázat melletti lehetőségein, és EU pénzből szerette volna megoldani ezt a problémát. A megoldás ára az egyszeri veszteség kényszerű lenyelése a betétesek részéről. Ezt az eszközt az összes eddigi válságkezelési fordulóban kerülték. Hatásában az EU övezetből való távozásra hasonlít, amikor is az addig euróban jegyzett betéteket görög drachmára vagy ciprusi fontra váltanák. Az előnye, amennyiben az emberek elhiszik, hogy tényleg egyszeri megoldásról van szó, hogy számszerűsíti és egyben realizálja a kockázatokat, míg a saját valuta jövője egy kiszámíthatatlan leértékelési pálya befutása lenne. Hátránya, hogy a bankrendszer konszolidációja mellett más gazdasági probléma megoldását nem segíti, míg a saját, gyengülő valuta a helyi gazdaság nemzetközi versenyképességét javíthatná.

A ciprusi intézkedés az első reakciók alapján még a magyar közvéleményben is megrökönyödést keltett. Ami azért vicces, mert a forint csak tavaly októberhez képest 10 %-ot gyengült az euróval szemben, tehát lehet úgy nézni a dolgot, hogy ezt az adót a magyar (forint) betétesek már meg is fizették. Nem beszélve arról, hogy ez nem csak a megtakarításokat, de a jövedelmeket is negatívan érintette, amit a ciprusi lépés elvileg nem.

Az euró szépsége, hogy egyik ország sem rendelkezik önálló monetáris politikával. A német gazdasági szereplők érdekei nem azonosak a periféria eladósodott országainak az érdekeivel.  De, ha továbbmegyünk, a megtakarításokkal rendelkező német középosztály érdekei sem azonosak a máról holnapra élő német munkanélküliével. Csak amíg egy országon belül a természetes érdekellentétek a politikai folyamat során elvileg kompromisszumra vezetnek, EU szinten hiányzik a valódi demokrácia. Nagyon hamar nemzeti adok-kapokká fajulnak az egyeztetések, az eredménnyel pedig senki sem elégedett. A periféria országainak a bankóprés beindítása lenne az érdeke, szinte korlátlan forrásbiztosítással a gazdasági szereplők számára, ahogy az amerikai FED teszi. Ebben az esetben reménykedhetnének abban, hogy a bankok nemzetállami segítség nélkül is túlélnek, a vállalatok hitelhez jutnak, a fogyasztás növekedhet. Az inflációs várakozások emelkedése, és a monetáris politika következményes szigorítása pedig olyan kockázat, amely egy politikai ciklusokban gondolkodó vezetés számára a bibliai Jelenések könyve időhorizontjával állítható párhuzamba.

A stabil gazdasági és államháztartási helyzetű – nevezzük így – északi országok számára a bankóprés kevés előnnyel és sok, jövőbeli, potenciális hátránnyal rendelkezik. A németek a XX. századi hiperinflációk emlékétől kínozva szinte vallási elvszerűséggel utasítják el az überlaza monetáris politika gondolatát. Ezért a „mennyiségi könnyítés” egy olyan orvosság, amit a szimptómák rosszabbodása esetén kiskanállal adagolnak az európai betegeknek, szemben az amerikai preventív lökésterápiával. Az, hogy az európai betegek eddig túléltek, akár a kezelés sikerének is tekinthető. Viszont az, hogy éppen annyira betegek, mint amikor elkezdték a kezelést, nem állít ki túl jó bizonyítványt orvosaik szakértelméről.

Mi ebből a tanulság a mi számunkra? Egyrészt, hogy nálunk a bankszektor meghatározó külföldi tulajdona – bár hordoz bizonyos kockázatokat – a válság alatt összességében inkább áldás volt, mint átok. Más se hiányozna nekünk, mint 2-3 nagybank kényszerű állami konszolidációja. Erre külföldi tulajdon mellett is sor kerülhet, de eddig a külföldi tulajdonosok nem hagyták veszni leányaikat. Másik, hogy euró nélkül a magyar gazdaság jelenleg jobban boldogul, mintha mi is az övezet tagjai lennénk - bár az önálló monetáris politika előnyeit a devizahitelek öröksége nagyrészt ellensúlyozza. Az euró bevezetése katasztrofális hiba volt a mediterrán periféria országaiban. Harmadrészt, sajnos, le kell mondanunk arról az illúzióról, hogy a magyar gazdaság az európai fellendülés farvizén majd kinövi a problémáit. A gazdasági helyzet jelenleg romlik, és nem javul Európában. Aki arra számít, hogy 1-2 év múlva – Orbánnal vagy Orbán nélkül – Magyarország növekvő gazdaság lesz, illúziókat kerget.