Három és fél évvel ezelőtt azért kezdtem ezt a blogot, hogy hangot adjak frusztrációmnak az EU támogatási pénzek értelmetlen felhasználása miatt. Természetesen nem gondoltam, hogy ettől bármi változik, de nekem jól esett. Ami azóta történt a világban, az sajnos az én korábbi, pesszimista várakozásaimat is messze felülmúló válság lett. Viszonylag új fejlemény, hogy a gazdasági válság egyre nyilvánvalóbban politikai válsággá kezd eszkalálódni az Európai Unióban, hiszen az uniós gazdaságpolitika hagyományos eszköztára kimerült és elégtelenné vált.
Amennyiben Magyarországot az EU tagállamaként hagyják csődbe menni a Brüsszelben meghatározó szerepet játszó tagállamok, akkor megkockáztatom, a mi uniós karrierünknek vége. Természetesen én is úgy gondolom, saját helyzetünkről döntően mi magunk, a magyar állampolgárok által megválasztott jelenlegi és korábbi kormányok tehetnek. Vagy inkább az a gazdaság- és társadalomfejlődési modell, amely nem csak a kormányok bűne, de a politika vétsége kétszeresen is megállapítható: azáltal, hogy sokszor aktívan serkentette a maladaptív viselkedési formák kialakulását (inaktivitás, támogatás-függőség, politikai korrupció), és azáltal, hogy a szavakon túl nem tett eleget ezek visszaszorítása érdekében (adócsalás, állami ellátórendszerek anomáliái, hétköznapi korrupció).
Amivel én most foglalkoznék, az nem az államcsőd esélyeinek latolgatása és lehetséges katasztrófa forgatókönyvek felvázolása, ezt megteszik mások helyettem. Inkább azon gondolkodom, ha egyszer túl leszünk rajta, így vagy úgy, de kialakul egy új normalitás, akkor mi lesz? Van élet az Unión kívül? Le tudunk válni Brüsszelről, vagy meghunyászkodva nyalni kell az enni adó kezet? Távozásunk elvileg kétféle úton is bekövetkezhet - az más kérdés, hogy még egyikre sem volt példa soha az európai integráció történetében: kiléphetünk vagy ki is zárhatnak minket. Részben mind a kettő a mi döntésünk eredménye lesz.
A legnagyobb problémának régóta azt érzem, hogy a magyar lakosságnak az EU csatlakozást a zsákmányszerzés logikájával próbálta eladni a politikai elit. Olyan, lottónyereményre hasonlító szerencsének állították be, amely a beáramló pénzek miatt erőfeszítés nélküli jólétet fog eredményezni. Arra, hogy ez távolról sem ilyen egyszerű, az uniós pénzek ésszerű felhasználásához is kell egy alapvető fejlettség bla-bla-bla, sokan figyelmeztettek akkoriban, főleg külföldről. Meglehetősen fölöslegesen. A magyar politikus, ezért aztán egy idő után a magyar választó is elhitte, pénzt kapni csak jó dolog lehet. Bizonyos szempontból nem is jártunk rosszul, az értelmetlen dolgok mellett épültek hasznos dolgok, autópályák, kórházi részlegek is, amit jól ki tudunk használni.
Ugyanakkor azáltal, hogy az ország gazdasági irányításának egyik legfőbb, deklarált célja az EU támogatások megszerzése volt, sebezhetőbbé váltunk a későbbi válság időszakában. A magyar államadósság számottevő hányada játszóterek, falusi főterek, uszodák, és ki tudja még mennyi nagyívű, társfinanszírozott projekt miatt halmozódott fel. Félreértés ne essék: nem mondom, hogy egy szép, felújított, korszerű játszótér ab ovo hülyeség. Ha szükségünk van rá, építsük fel. Egy dolgot ne tegyünk, vagy inkább nem szabadott volna megtennünk: olyan dolgokat építeni a támogatások lehívása érdekében, amit anélkül soha nem építettünk volna meg. Most tele van az ország frissen épült, korábbihoz képest nagyon szép középületekkel, közterekkel, amelyek idővel nyilván az enyészeté lesznek, mert nemhogy karbantartásra, de működtetésre sem lesz elég pénze az államnak, az önkormányzatoknak.
Nincs rá egyértelmű bizonyítékom, de úgy vélem, az EU csatlakozás utáni, relatív eufória nélkül (a magyar ritkán tud örülni, de valamennyire mégis sikerült) a magánszektor eladósodottsága sem érte volna el az ismert, kritikus mértéket. Amikor azt láttuk magunk körül, százféle módon épül-szépül kis hazánk, közben mindenhonnan azt hallottuk, sok évszázad után révbe értünk az európai kikötőben, kézenfekvőnek tűnt, hogy saját életünkben is megújulásra, hosszú távú elköteleződésre van lehetőség. A konvergencia-sztori (emlékszünk még erre a kifejezésre?) logikus magyarázatként szolgált az ingatlanárak és a bérek emelkedésére (következményként a nyugdíjak emelésére), a kamatok és infláció csökkenésére, a forint erősödésére. Szép lett volna, ha igaz lett volna.
A válság során kiderült, vagy inkább elindult a folyamat, amelynek során ki fog derülni, hogy alapvetően csak magunkra számíthatunk, mert az EU csatlakozás semmilyen, alapvető problémát nem oldott meg Magyarországon. Sokáig, másokkal együtt azt hittem, legalább a politikai élet normalizálódására, a korrupció visszaszorulására pozitív hatással lesz az európai intézményrendszerbe tagozódásunk. Tévedtünk. És most nem csak Orbán Viktor ámokfutására gondolok, mert nem lehetünk olyan rövid emlékezetűek, hogy a szocialista kormányzás ostobaságát, korrupt voltát el tudjuk felejteni. Sajnos az EU nem véd meg önmagunktól, viszont hamis illúziókat táplál. Olyan, mint egy gagyi golyóálló mellény, amelyben büszkén parádézhatunk egészen addig, amíg nem kezdenek lőni ránk. Nagy baj, ha elhisszük, hogy ezért fogjuk megúszni a becsapódó golyókat.
A jövőre nézve, úgy gondolom, egyértelműsíteni kellene önmagunk számára, hogy vagy saját erőből fogunk normális országot építeni, vagy sehogy. Ez majdnem független attól, hogy végül tagjai maradunk-e az Uniónak. Vagy egyáltalán mi lesz az Unió, amelynek tagjai maradhatunk, ahonnan kiléphetünk, esetleg kidobhatnak minket?
A gazdasági elit viszonya ambivalens volt a csatlakozáshoz, nyilván összefüggésben azzal, hogy a saját vállalatuk számára inkább lehetőséget vagy inkább fenyegetést láttak a nagyobb integrációban. A vámok leépítése, az áruk szabad mozgásának megteremtése már jórészt a csatlakozás előtt végbement, néhány lényeges kivétellel, mint pl. az élelmiszerek kereskedelme. Az a nemzetközileg versenyképes magyar ipari és szolgáltató szektor, amelyre jogosan büszkék lehetünk (függetlenül attól, hogy valóban magyar vállalatokról, vagy külföldi cégek szimpla leányairól van-e szó), már az EU csatlakozás előtt felállt, számukra a csatlakozás nem igazán jelentett új lehetőségeket. Ahol a lehetőségek többet számítottak volna, az újonnan alapított vállalatok, de általában a kis- és középvállalati szektor, gyengének bizonyult. Többet szenvedtek a bejövő konkurenciától, mint amennyi lehetőséget ki tudtak használni külföldön. Számukra, ha volt fellendülés, az a belső fogyasztás növekedéséből adódott, amely áttételesen persze összefüggött a csatlakozással.
Megkockáztatom, ha el tudjuk felejteni a támogatásvadászatot, akkor a magyar gazdaság EU-n belül és EU-n kívül is életképes. Vagy ha nem, akkor sem belül, sem kívül nem fog túlélni. Amennyiben a kereskedelmi játékszabályok nem változnak lényegesen (ismétlem, már jórészt a csatlakozás előtt is szabad volt a pálya), akkor az erős vállalatok számára nem lesz egyértelműen hátrányos, ha lekerül a csillagos lobogó a közintézményekről. Nyilván sokan csalódnának, akik a támogatási bizniszben érdekeltek, de nem gondolom, hogy az ő kínjuk hosszú távon a magyar gazdaság alapvető baja kéne legyen. Másokkal ellentétben viszont abban sem hiszek, hogy gazdasági téren az EU-n kívül jobbak a lehetőségeink. Inkább azt mondanám, mind a két opció járható út lehet, a buktatók pedig majdnem azonosak.
Ami a vállalati és a lakossági szektor számára is az új realitás része kell legyen, az a forrásbőség időszakának a vége. Elengedhetetlen, hogy a lakossági megtakarítások aránya növekedjék, hiszen arra nem számíthatunk, hogy majd külföldi forrásokkal pótoljuk a lyukakat. Ha kilépünk vagy kizárnak minket, akkor ez fokozottan igaz lesz. Ebben én nem látok akkora problémát, amennyiben a hosszú távú fenntarthatósági szempontokat helyezzük előtérbe. Rövid távon gond lehet. A szomorú igazság az, hogy Magyarország sikere fejben dől el: ha változik a mentalitás, sikeresek leszünk. Ha nem, lassú kínlódás lesz még a gyerekeink és unokáink osztályrésze is. Kérdés, hogy a mentalitás kedvező irányú változása szempontjából az EU tagság fennmaradása vagy megszűnése mit jelentene?
