libertárius

Félig én-blog, félig politikai pamflet. Miről NEM szól a blog: nem akarja a libertárius eszmerendszer minden árnyalatát megjeleníteni, pláne nem kisajátítani. Nem képvisel és nem támogat egyetlen politikai pártot vagy létező szervezetet sem.

Friss topikok

Linkblog

Facebook oldaldoboz

1944. május 16. - az auschwitzi "Cigánytábor" lázadása

2017.05.16. 09:51 zombizan

73 évvel ezelőtt, 1944. május 16-án az auschwitzi "Cigánytábor" (Zigeunerlager) lakó fellázadtak. A táborba a német birodalom és a megszállt országok területéről 23 000 embert deportáltak, akik közül 44 tavaszán már csak 6000-en voltak életben. Ezt a 6000 embert akarták a tábor német vezetői a gázkamrákba küldeni. A terv kitudódott, így amikor másnap megérkeztek a teherautók, hogy elszállítsák a foglyokat, az SS őrök a barakkokban alkalmi fegyverekkel, késekkel, szerszámokkal, kövekkel felfegyverzett, nyugodtan várakozó emberekkel néztek szembe. Amikor az őrök bekiabáltak, hogy jöjjenek ki, visszakiabáltak, hogy ők ugyan nem jönnek, ha valamit akarnak, jöjjenek be azok.

A konfrontációt a foglyok nyerték: az SS őrök elbizonytalanodtak, nem vállalták az erőszakos kiürítést és dolgavégezetlenül távoztak. Az SS óvatosságához hozzájárulhatott az a tény, hogy a foglyok között a német hadsereg korábbi katonái is megtalálhatók voltak, akiket a birodalom dicsőségéért folytatott küzdelmükért deportálással, éheztetéssel, kínzással és – végső soron – halállal „jutalmaztak”.

Sajnos a történet ezzel még nem ért véget. A tábor lakói közül az eset után a munka(és harc)képes embereket Auschwitzból más táborokba szállították, a visszamaradt 2900 embert, zömmel gyerekeket és betegeket pedig augusztus elején a gázkamrákban meggyilkolták. A tábor parancsnokának (Rudolf Höss) visszaemlékezése szerint a foglyok ellenállása miatt ez sem ment könnyen, de ezúttal nem volt menekülés. A más táborokba szállított emberek közül volt, aki túlélte a háborút, és így a májusi ellenállás emléke sem veszett el teljesen.

Források:

http://www.kas.de/wf/doc/kas_4615-544-1-30.pdf?040608102117

http://www.schoah.org/auschwitz/nachrichten/44-05-16.htm

25 komment

A korrupció haszna azonnali, kára viszont hosszú időn keresztül érvényesül

2017.03.16. 11:43 zombizan

A politikai korrupció olyan, mint a rák. Kontrollálatlanul növekszik, terjedésének csak a kizsákmányolható erőforrások megcsappanása és a kárvallottak lázadása szabhat teret. Nincs elegendő lopás, nincs olyan, hogy ha valaki már meglopta magát, akkor onnantól becsületes útra tér. A korrupciós kísértés sem fog eltűnni, nem alakulhat ki olyan gazdaságszerkezet, ahol mivel már minden el lett lopva, valójában a szabad piac hatékonysága érvényesül. Ennek a jelenségnek a magyarázata az, hogy a korrupciós nyereség jövőbeli haszna azonnal beépül a korrupció által pozitívan érintett eszközök árába, így korrupcióval friss pénzre csak újabb és újabb korrupciós cselekedetek elkövetésével lehet szert tenni. A korábban kiosztott pénzek már kívül kerültek a politikai ragadozók hatóköréből, így ha azok étvágya nem szűnt meg, és miért szűnne, akkor kénytelenek mindig újabb és újabb zsákmány után nézni.

Ha egy üzletember sikeresen lobbizik azért, hogy vállalkozása a konkurenciához képest kedvezőbb helyzetbe kerüljön, akkor a vállalkozásának értéke nem csak az adott időszakban realizált magasabb nyereséggel növekszik, hanem annak a jelenkori értékében megjelenik a korrupciós esemény jövőbeli várható haszna is. A korrupció nyereségét a korrupciós esemény megtörténte körül bábáskodó személyek teszik zsebre, vagyis a korrumpált politikusok és a korrupciót kezdeményező vagy elfogadó üzletemberek. Mindenki más, aki később jön az "asztalhoz", már kész helyzettel szembesül, ahol a saját nyereségét csak friss korrupció elkövetésével tudja növelni. Ez vagy abban a formában valósulhat meg, hogy a korrupció korábbi haszonélvezőitől elveszik a korrupció hasznát biztosító jogokat és újraosztják ezeket, vagy pedig úgy, hogy a korrupció folyamatos haszonélvezői újabb és újabb jogokat követelnek maguknak, amiből ki tudják fizetni a politikusok újabb igényeit. Kormányváltáskor tipikusan az előbbi, egy kurzus regnálása alatt tipikusan az utóbbi történik.

Természetesen a korrupció hasznával ellentétben annak kára folyamatosan érvényesül és minden esetben nagyobb, mint amennyi hasznot a korrupt szereplők ki tudnak venni belőle. A korrupció nem csak újraelosztási játék, hanem gazdasági teher, ami összességében szegényebbé teszi a társadalmat.

Korrupció alatt ne csak olyan dolgokra gondoljunk, mint a kitömött Nokiás dobozokkal elnyert közbeszerzések. A vállalkozások mindenféle állami támogatása, a piac számukra kedvező korlátozása mind-mind nagyszerű alkalom korrupciós haszon keletkeztetésére. Viszont ezekre is igaz, hogy a vállalkozás jelenértéke kifejezi az így keletkeztetett haszon jövőbeli értékét. Aki már az állam által megtámogatott vállalkozást vesz át korábbi tulajdonosától, az már a teljes árat fizeti olyan értelemben, hogy a korrupció haszna nem nála csapódik le. Ha az ő motivációja is a korrupcióból való profitálás, akkor neki friss korrupciós alkalmakat kell keresnie, különben "csak" egy vállalkozást vett, és ha ő egyébként ügyes vállalkozó lenne, akkor eleve nem a korrupcióval érintett cégek körül mozogna (Ludwig von Mises Human Action c. munkája nyomán).

Szólj hozzá!

A Momentum egészségügyi programja egy nulla

2017.02.27. 09:15 zombizan

A Momentum Mozgalom a sikeres aláírásgyűjtést követően elkezdte policy jellegű elképzeléseit is kialakítani (?) / publikálni (?). A kérdőjelek a fenti mondatban arra a bizonytalanságra utalnak, miszerint kívülről nézve egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ezek az elképzelések a mozgalom színre lépését megelőzően már valamilyen kidolgozottsági szinten léteztek volna, vagy ezek az alapítók szándékai szerint is csak menet közben, a közhangulat és a politikai erőtér változásai alapján fognak kialakulni.

Akárhogy is, a felvillantott pozíciók nyilván nem tekinthetők véglegesnek, ez nem is lehet elvárás. Bizonyos irányokat azért mutatnak, ami vagy arra utal, hogy a Mozgalom vezetői szerint ezzel lehet népszerűséget szerezni és választást nyerni, vagy arra, hogy szerintük tényleg ez szolgálná az állampolgárok javát.

A honlapon publikált listából egyelőre az egészségügyi fejezet nyitható meg. Ez mindjárt az elején egy bődületes hazugsággal indít, miszerint "mindenkinek hozzáférhető és kifogástalan minőségű egészségügyi ellátás jár". A két cél (elérhetőség versus minőség) között nyilvánvaló ellentmondás van, amit ezek szerint tagadnak.

A "hogyan" résznél, vagyis hogy milyen útnak jutnak el a "kifogástalan minőségű" ellátáshoz, amit mindenki élvezhet majd Magyarországon, túl sok konkrétumot nem tudhatunk meg.

A GDP kb. 1 %-ának megfelelő 350 milliárd forinttal növelnék a terület finanszírozását, amiből ki kellene jönni az egészségügyi személyzet béremelésének, az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésének és a dologi kiadások növelésének is ("az egészségügyben dolgozók anyagi megbecsülése mellett a gyógyítás feltételeire, köztük a kórházakra, a rendelőkre, a mentőkre, a gyógyszerekre is jóval több forrást fordítunk.").

Ha valaki egy picit is a számok embere, akkor hamar belátja, hogy ez így egy hangyapatányit kevés. Csak orvosból több mint 35 000 dolgozik az országban, ha a 350 milliárdot visszaosztom ezzel a számmal, akkor 10 M Ft/év jön ki. Nem az orvosok béremelésére, hanem az orvosok és az összes többi egészségügyi dolgozó béremelésére, valamint az ellátás összes többi elemének fejlesztésére. Aminek eredményeként aztán a hálapénz megszűnése mellett az orvosok Magyarországon maradnak, mert megéri, a betegek pedig szuper ellátáshoz jutnak.

A pénzen kívül említett dolgok általánosak. Bevezetnének egy országos szintű információs rendszert a betegadatok kezelésére, ezzel segítenék az adminisztrációt és javítanák a betegellátást. Ez szép és jó, ilyen egyébként részben már van, részben készül, de persze ettől ez még lehet egy kiemelt prioritás. Ártani nem árt. Az alapellátás fejlesztésénél a csoportpraxist említik, mint követendő utat, ami egy másik civil szervezet friss anyagából válik érthetőbbé. Ez is lehet jó gondolat, de alapvetően defenzív irány, az orvoshiányra adott válasz, nagy csodát nem szabad tőle várni. Ami nem is lenne probléma, ha valaki, mint a Momentum Mozgalom, nem csodát próbálna éppen eladni.

A megelőzés, szűrővizsgálatok, védőnői hálózat, helyi kezdeményezések támogatása stb stb stb megint csak szép és jó, csak ez nem XXI. századi egészségügy. A XXI. századi egészségügy, tetszik vagy nem, rendkívül költséges eljárások és drága szakemberek bevetését jelenti, egy gyakorlatilag korlátlan igény kiszolgálását valamilyen költségkorlátok között manőverezve. Nem 350 milliárd forint, 3500 milliárd forint sem hozná el az egészségügyi Kánaánt. Ezt kéne elmondani legelőször az embereknek, hogy "legyen más a politika", egy másik csodaváró szervezet mottóját kölcsönvéve.

1 komment

A piaci verseny nem sportesemény, hanem együttműködések sorozata

2017.02.21. 09:37 zombizan

Közhely, hogy a szabad piacon verseny van, és ennek a versengésnek az eredményeként jutnak a fogyasztók jó minőségű és kedvező árú termékekhez és szolgáltatásokhoz. Ez a nézet alapvetően igaz, de a verseny köznapi fogalma nem írja le jól a szabad piac önkéntes szereplőinek viselkedését. Versenyről leginkább a sportversenyek és hasonló vetélkedések jutnak az ember eszébe, ami lényegesen különböző helyzet attól a társadalmi versengéstől, ami a szabad piac lényege. Egy megrendezett verseny mindig mesterséges környezet, kívülről megszabott játékszabályokkal, ami nem teszi lehetővé a versenyzők számára az optimális viselkedés kialakítását. Hiába lenne kézenfekvő a futballpályán felkapni a labdát és beszaladni vele a kapuba, ha a szabályok ezt nem teszik lehetővé. Amennyiben nem játékról lenne szó, hanem a játékosok élete múlna azon, hogy a labda hova kerül, aligha törődnének azzal, hogy a mesterséges környezet szabályait betartsák. Mi történne akkor, ha a labdáról hirtelen kiderülne, az egy időzített bomba, amit az egyik csapat kapuja mögötti pocsolyába dobva lehet hatástalanítani? Könnyű kitalálni, hogy ebben az esetben a mesterséges világ szabályai megszűnnének, a két csapat tagjai egymást segítve vinnék a labda-bombát a megsemmisítés helyére.

A piaci verseny alapvetően két síkon zajlik: egyrészt a vállalkozások igyekeznek a vevői igényeket a lehető legmagasabb szinten kielégíteni. Másrészt a vállalkozások versengenek egymással az igények kielégítéséhez szükséges erőforrásokért. A két cél között komoly ellentmondás van, elég csak a munkabérre gondolni. A vevők és a vállalkozó szempontjából is előnyös lenne, ha a vállalkozások nagyon olcsón alkalmaznának embereket, akik aztán az igények kielégítésén dolgoznának lelkesen és szorgalmasan. Ugyanakkor a dolgozók is racionális, önérdek-vezérelt szereplők, így ha a munkabér számukra nincs arányban a tőlük elvárt erőfeszítéssel, akkor nem fognak dolgozni, vagy nem úgy fognak dogozni. Az a vállalkozás, aki a vevői igények minőségi kielégítésére törekszik, magasabb bérrel fogja magához csábítani a minőségi embereket, esetleg csökkenti az élőmunka igényét technológiai fejlesztések útján. A piaci verseny eredménye sosem lesz a lehető legolcsóbb áru vagy szolgáltatás. A verseny eredménye a vevői igények optimális kielégítése lesz, figyelembe véve a szűkös erőforrások jelentette korlátokat. A „verseny” együttműködések sorozatát jelenti a vevők és vállalkozók, a vállalkozók és erőforrás-tulajdonosok, vállalkozók és más vállalkozók között.

Nem nyilvánvaló, talán még a szabad piac egyes hívei számára sem, hogy a szabad piac szempontjából az egyik legkárosabb állami intézmény a versenyhivatal és hasonló szervezetek. A szabad piac természetes dinamikájára a sportversenyek mesterséges logikáját húzza rá. Olyan viselkedést vár el a vállalkozóktól, amit azok maguktól nem csinálnának, és hosszú távon nem a vevői igények legmagasabb szintű kiszolgálását szolgálja.

Amennyiben a versenyhivatal célja a szabad verseny körülményeit jellemző viselkedés kikényszerítése, akkor szimplán felesleges egy ilyen intézmény. Olyan, mintha az állam egy embert állítana a Szabadság-híd korlátjához, hogy az arra járókat figyelmeztesse, ne ugorjanak bele a vízbe. Mivel az emberek nem hülyék, maguktól sem ugranak bele a vízbe, leszámítva az alkalmankénti öngyilkos-jelölteket és extrém sportolókat. Amennyiben viszont a hivatal célja nem a szabad verseny viselkedési ösztönzőinek érvényesítése, hanem a játékszabályok meghatározása útján egy preferált kimenetel elérése, akkor a versenyhivatal nem szimplán felesleges, hanem kifejezetten káros. És sajnos a legtöbb esetben erről van szó.

A versenyhivatal célja alapvetően populista, ami nem meglepő, hiszen politikai igények hozták létre. Úgy tűnik, az ideális világ a versenyhivatal szemszögéből egy váratlan kínálati sokk, pontosabban váratlan kínálati sokkok kiszámítható sorozata, ami nyilván önellentmondás. Szerintük a vállalatvezetőknek olyan árazási politikát kellene követniük, ami a fogyasztók érdekeit érvényesíti más szempontok, például a részvényesek jövedelme és az erőforrásokért folytatott versengés hosszú távú szempontjainak rovására. A vállalat már legyártotta a fogyasztók számára szükséges dolgokat, és csak gonoszságból nem adja azokat olcsón. A középkori áruhalmozókkal, spekulánsokkal szembeni zsigeri ellenszenv lett modern köntösben kodifikálva. Az a szempont, hogy a befektető, amikor megvette lábon a termést vagy előre kifizette a munkások bérét, tőkét bocsátott a termelők rendelkezésére, amiből azok egyáltalán termelni tudtak, nem csak a középkori gyűlölködők és romantikus regényírók számára veszett el, hanem modern megfelelőik sem tudnak vagy akarnak ilyen apróságokkal törődni.

5 komment

A klímaszkeptikus nem tagad, hanem kételkedik

2017.02.07. 07:44 zombizan

A szkeptikus olyan ember, aki kételkedik. Az, hogy miben kételkedett, időről időre változott, de a szkeptikusok velünk vannak az emberi történet kezdete óta. A szó görög eredete a keresni (szkeptomai) igéből jön. Hosszú időn keresztül az isten(ek) létezésében való kételkedés számított a legnagyobb gondolatbűnnek, de ezzel párhuzamosan a szkeptikusok megkérdőjelezték az emberi tudás más területeit is. „Biztos vagy benne? Én nem.” Nem egy rossz álláspont intellektuális értelemben, de könnyű belátni, miért idegesítették a szkeptikusok a hit abszolút bizonyosságával rendelkező embertársaikat.

A mai kor egyik kvázi vallásos hitelve a globális felmelegedés, amit újabban inkább klímaváltozásként emlegetnek. Ez a rebranding zseniális, hiszen az időjárás folyamatosan változik. Ha ma melegebb van, mint tegnap volt, az időjárás megváltozott. Ha holnap hidegebb lesz, mint ma volt, akkor az időjárás megint megváltozott. Hacsak nem egy barlangban él az ember, vagy az óceán fenekén, a változó időjárás gondolatát könnyű eladni.

Az emberiség tevékenység okozta, trendszerű globális felmelegedéssel kapcsolatban én büszke szkeptikus vagyok. Szkepticizmusom a jelenség több szintjén megjelenik. Ezt érdemesnek látom végigvenni, mert a nyilvános diszkusszióban (ami persze inkább az uralkodó álláspont sulykolását jelenti), ezek a szintek általában keverednek.

Az emberi tevékenység okozta globális felmelegedés valós jelenség, vagy csak rávetítünk egy modellt a más tényezők által meghatározott adatsorokra?

A válaszom nekem erre az, hogy fogalmam sincs. Munkahipotézisként hajlamos vagyok elfogadni, hogy ez tényleg így van, az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt felmelegedett az atmoszféra. A tudomány általában a modellezésről szól, és ha egy modell komoly magyarázó erővel rendelkezik, akkor érdemes fontolóra venni. Ha pedig más modellek jobbnak bizonyulnak, szívfájdalom nélkül kidobni.

A modellt helyesnek feltételezve a jövőre vonatkozó projekciók is helyesek?

Egyáltalán nem biztos, hiszen a modell a múltbeli adatokra épül. Szerencsére ez egy olyan jelenség, ahol folyamatos adatgyűjtés történik, így lehetőség van a modellek tesztelésére és a projekciók módosítására. Sokkal rosszabb lenne, ha a Jupiter egy holdjának az időjárásáról folyna heves érzelmeket kiváltó vita, amiről csak a 10 év múlva odaérő űrszonda fog friss adatokkal szolgálni. 10 év az akadémiai világban halálos ellenségeket csinálna az eltérő állásponton lévő kutatókból.

A globális felmelegedés várható hatásait lehet jó-rossz értelemben vizsgálni?

Ez egy nagyon lényeges pont, ami sokszor elsikkad. Nem nyilvánvaló, hogy a globális felmelegedés (ha létezik) nettó hatása rossz lenne. Természetesen lehet olyan black swan szcenárió, amikor a hőmérsékletváltozás már a földi életet veszélyezteti, de az általam ismert modellek nem állítanak fel ilyen prognózisokat. Az élet lényege az alkalmazkodás. Az emberi faj generalista, aki a két sarkvidéktől az egyenlítőig belakta a Földet. Ha az átlaghőmérséklet néhány fokkal megemelkedik, az emberiség alkalmazkodni fog a megváltozott helyzethez. Egyes helyeken rosszabb lesz az élet, máshol jobb. Abból kiindulva, hogy az egyenlítő környékén élnek emberek, a sarkvidékeken pedig nem annyira, az átlaghőmérséklet emelkedése inkább növelni fogja az emberi életteret, semmint azt szűkítené. Lesznek olyan helyek, ahonnan el kell költözni. Akkor majd ez meg fog történni. Az emberek most is vándorolnak egyik helyről a másikra, ahogy mindig is vándoroltak. Az ember már csak ilyen.

Ami a bioszféra többi részére gyakorolt hatást illeti: nehéz elvi kérdés, hogy az embereknek van-e felelőssége a nem emberi élettel szemben. Én hajlok arra, hogy igen, viszont ez egy olyan felelősség, amit magas elvek ide vagy oda, lábbal tiprunk minden nap, és lábbak tiportunk, amióta ember van a Földön. Nem kellett globális felmelegedés ahhoz, hogy fajok tömegét kiirtsa az ember és drasztikusan szűkítse a még fennmaradt fajok életterét. Ez szomorú, és érdemes foglalkozni vele, de azt nem lehet állítani, hogy a klímaváltozás az emberiség fő bűne, és ha ezzel csinálunk valamit, akkor a dolgok rendbe jönnek.

Ha a globális felmelegedés létezik, folytatódik, és összességében negatív hatású, akkor tudunk bármit tenni ellene?

Az idevágó elképzelések számomra durván a wishful thinking kategóriába tartoznak. Ha az emberiség hirtelen jó útra térne, minden jó lenne. Milyen meglepő. Ez kábé ugyanaz, mint hogy bármilyen politikai rendszer működhetne, a diktatúrától a demokrácián keresztül az anarchiáig, ha az emberek jók lennének. Az egyetlen dolog, amiben bízhatunk, a technológiai fejlődés. Az más kérdés, hogy a technológiai fejlődés a megoldást a jelenség vagy a következményeinek a kezelésében fogja-e megtalálni (lásd előző pont). Ami biztos, hogy a technológiai fejlődés a magántulajdonon és piaci versenyen alapuló, kapitalista gazdaság körülményei között volt eddig a leggyorsabb. Ezért minden olyan megoldás, ami ezt a piaci mechanizmust akadályozza, az áhított eredmény ellen dolgozik.

Érdemes kisebbségben maradva önkorlátozással élni?

Az előző pontból következik, hogy ha nincs globális egység, márpedig nincs és nem is lesz, akkor önmagával tol ki az, aki lábon lövi magát, miközben a többiek szaladnak. Szép dolog a mártíromság, legalábbis a szentek életéről szóló könyvek lapjain. De ha egy országban élő emberek lemondanak a technológiai fejlődés előnyeiről egy homályos, altruista cél érdekében, akkor, ami nagy valószínűséggel történni fog, az egy szimpla reallokáció az erőforrások elosztása tekintetében. Mivel a globális felmelegedés a baloldal egy részének a vallása, gyanús, hogy tulajdonképpen erről van szó. Ha az amerikai fogyasztó kidobja az autót és biciklivel jár, akkor a fejlődő országok gazdagodó lakossága fog átülni a bicikliről autóba. A végeredmény a kibocsátott üvegházhatású gázok tömegét illetően pont ugyanaz lesz. Ha ez a cél, akkor a különböző klímamegállapodások akár működhetnek is, de akkor hívjuk ezeket a „fehér ember vezeklésének”, vagy ilyesmi. A nyílt, őszinte kommunikáció a politikában is elvárás lehetne, ha már jobb hellyé akarjuk tenni a világot.

2 komment

Oroszellenesnek lenni nem menő

2017.02.03. 09:46 zombizan

A Putyin látogatás kapcsán Oroszország ismét olyan heves érzelmeket vált ki a politika iránt érdeklődő közönségből, mintha még mindig orosz katonai megszállás alatt állna az ország, kötelező lenne oroszul tanulni, orosz himnuszt játszanának az iskolai ünnepségen és Moszkvában neveznék ki a miniszterelnököt. Ja nem, igazából akkor sem váltott ki a „Nagy Testvér” ilyen érzelmeket, amikor a nyolcvanas években ez még (mutatis mutandis) igaz volt. Oroszország sajátos módon lényeges viszonyítási ponttá vált a magyar közéletben, amit tulajdonképpen semmi sem indokol. A baloldali-liberális oldal kifejezetten oroszellenessé vált, ami több szempontból is ostobaság.

Az alapképlet nem túl bonyolult. Az orosz kormány igyekszik növelni a mozgásterét nemzetközi szinten, amihez Orbán Viktor hasznos idiótának bizonyul. A Fidesz és az orosz vezetés között aligha van mélyebb érzelmi kapcsolat. A zsigeri oroszbarátság a baloldal hagyománya, főleg személyes kapcsolatok és nyelvtudás okán. Aki nem tud oroszul, nem jut messzire azon a vidéken. Oroszul pedig a fiatalabb generációkban kevesen tudnak. A kétoldalú üzleti kapcsolatok a KGST óta bejáratott sémát követnek: Oroszország nyersanyagot, főleg energiahordozókat szállít, magyar oldalról pedig a gépgyártás, gyógyszeripar és élelmiszeripar jut piachoz. A kereskedelmi mérleg deficites a magyar oldal számára, ami a magyar gazdaság szerkezetét tekintve természetes és valószínűleg mindig így marad. Az orosz kormány tud jutalmazni, és ez több mint elég indok lehet a Fidesz oligarcha hátterének a nyálcsorgató érdeklődését fenntartani. Egy kis gázbiznisz, egy kis ez-az, Paks bővítés, ennyi. Ezek nem valami nagy, ördögi játszmának a nyitóelemei, ez maga a játszma. Ami egyébként a szocialista kormányok alatt is zajlott.

Másik oldalról Magyarország nem igazán fontos Oroszország számára, se pozitív, se negatív értelemben. Lényegében nincs közvetlen ütközés az orosz állami érdekek és a magyar állam sokkal szűkebb érdekszférája között.  Ahol ezek összeérnek, a Kárpátalján és Szerbiában, ott a magyar fél az alkalmazkodás politikáját követi. Olyan típusú etnikai, ideológiai, potenciálisan katonai szembenállás, ami mondjuk Lengyelország és Románia esetében komoly kockázati tényező lehet, a magyar-orosz viszonyban szinte kizárt.

Nem is foglalkoznék többet azzal, hogy a hirtelen jött barátság, ami valószínűleg ugyanilyen hirtelen fog elmúlni, miért is van. Az érdekes számomra az, miért reagál a baloldali és liberális oldal erre az opportunista kapcsolatépítésre heves oroszellenes álláspont felvételével?

Egyfelől ők is hasznos idiótaként viselkednek, amennyiben a vélt nyugati érdekek és elvek oldalán szállnak be egy olyan küzdelembe, ami nem az övék. Ennek a komoly, személyes kockázata az, hogy hülyén fognak kinézni, amikor a vezető nyugati országok hivatalos politikája éles fordulattal újra pozitívan semlegessé válik az orosz vezetéssel szemben. Márpedig ez nagyon valószínű, hogy 1-2 éven belül bekövetkezik. Annak a sérelmi mátrixnak, ami a nyugati médiában az orosz vezetés bűneként felvázolásra kerül, minden elemével (Ukrajna, NGO-k, szélsőjobb támogatása, USA választások befolyásolása stb) hosszasan lehetne külön foglalkozni, de erre nem térnék ki itt. A „nemzetközi közösség” elvei korántsem olyan sziklaszilárdak, hogy némi bandzsítás árán a tegnapi bűnök ne szelídülhessenek pillanatok alatt enyhe jellemhibákká. Aki most hangosan visszhangozza ezeket a bűnöket, az könnyen oda juthat, hogy egyedül ordibál majd egy üres teremben.

Az oroszellenes álláspont legegyszerűbb magyarázata az, hogy ha a Fidesz valamit szeretni látszik, azt utálni kell. Akkor viszont már nem csak az orosz vezetés konkrét cselekedetei lesznek a bírálat fókuszában, hanem valahogy az egész ország egy vademberek által lakott trágyakupac lesz, hiszen akivel nem értünk egyet, annak biztos a lába is büdös. Mivel az orosz választók többsége ragaszkodni látszik Putyinhoz, ahogy egyébként a magyar választók többsége is Orbán Viktorhoz, a nagyobb demokrácia nevében kell egy magyarázatot találni, mégpedig azt, hogy az emberek hülyék. Abba már a píszíbb elemzők nem mennek bele, hogy vajon genetikailag hülyék, a sok vodka tette meg a hatását, vagy csak nem olvassák elég szorgalmasan azokat a baloldali-liberális oldalakat, ahol a bölcsek felvilágosítanák őket a világ helyes működéséről. A lényeg, hogy itt van ez a nagy, keleti Mucsa, amelynek a nagy, szőrkucsmás Orbán Viktora a mi szabadságunk letörésére készül. Amivel szemben ott van a transznemű szentek nyugata és a 100 %-ban vérbeli ukránok által lakott Ukrajna, akik a civilizáció utolsó bástyáiként fel akarják tartóztatni ezeket a szörnyeket. „Óh, add meg, Uram, hogy üsse meg a guta ezeket a rémeket, lehetőleg máma még.” És akkor kijöhetünk végre a hidegből, a nép felismeri a mi valódi értékeinket, jut nekünk is azokból a falatokból tán, amin most a Fidesz vezetése hízik egyre nagyobbra. És akkor majd pragmatikusan persze mi is belecsapunk Vlagyimir Vlagyimirovics szőrös mancsába.  

De addig is, oroszellenesnek lenni nem cool. Oroszország egy viszonylag nagy ország, 140 millió lakossal, akik között nyilván van ilyen ember, olyan ember, szimpatikus és kevésbé szimpatikus. Egy ország sosem azonos a vezetőivel. A vodka és a borscs nem attól lesz finomabb vagy kevésbé finom, hogy az orosz vezetéssel menyire értünk egyet. Az orosz kultúra értékeinek sincs napi tőzsdei árfolyama attól függően, hogy éppen mennyire menő irántuk érdeklődni. A történelmi cselekedeteknek pedig pláne nincs köze a ma élő emberekhez. A kilométeres autókaravánok, az aranyozott lófüttyök és übermacsó törpék politikai világa nevetséges és bosszantó, csak éppen a lényeghez nincs sok köze. Ha ezt minél többen felismernék, keleten és nyugaton egyaránt, akkor a világ egy sokkal élhetőbb hely lehetne. 

11 komment

Levél egy reménybeli politikuspalántához

2017.01.31. 07:31 zombizan

Kedves Világjobbító Barátom! Én értem, hogy te szíveden viseled a budapestiség, magyarság, európaiság, emberiség és az egész világegyetem sorsát. Azt is értem, hogy a politikába nem azért szándékozol bekapcsolódni, mert a Starbucksban unalmas a munka, keveset keresel és lenéznek a csajok. Vagy ha már a papád nagy ember volt, te sem lehetsz akárki. Azt is készséggel elhiszem, hogy belőled nem lesz egy kövér, cinikus gazember 30 év alatt, ha terveid sikerre vezetnek, és az ország egyik jövendő vezetőjét tisztelhetjük személyedben. Ez utóbbira egyébként kicsi az esélyed, pusztán statisztikai alapon, de nullának nem nevezhető. Így most olyan vagy, mint Schrödinger macskája: kvantum-szuperpozícióban ülsz és nem ülsz egyszerre a miniszterelnöki székben. Ha nem lesz belőled semmi, ami valószínű, akkor örök barátság és tekintsd levelem tárgytalannak. Abban az esetben viszont, ha pályád során olyan helyzetbe kerülsz, hogy az én életemre kihatással lévő gombokat nyomogathatsz bármilyen díszes teremben, akkor egy dolgot kérlek, jegyezz meg: nagyon nem szeretek adót fizetni.

Eleve a fizetni szó egy ilyen esetben komoly eufemizmus, mert valamilyen aktív, önkéntes cselekvést feltételez. Az igazság ezzel szemben az, hogy az adót beszedik, és nem megfizetik. Önkéntességről kábé olyan értelemben beszélhetünk, mint ahogy a rabok is tudják maguktól, merre kell állni a körletszemle során. Maguknak csinálnak bajt, ha okoskodnak. Némelyik mégis megteszi, például az adóhivatal Don Quijotéja, aki visszakérte a pénzét. Minden tiszteletem az övé. Hősökre szükségünk van, bár a legtöbb hős élete így vagy úgy rosszul végződik. De egy utcát már most elneveznék róla szívesen.

Szóval a lényeg, hogy nem szeretek adót fizetni, pontosabban rossz érzéseket kelt bennem, ha elveszik azt, ami minden normális megfontolás szerint az enyém. Mielőtt irigy kutyának, vagy antiszociális elmebetegnek gondolnál, közlöm, hogy nem vagyok az. Sőt, fantáziám is van, nagyon jó elköltési módokat tudok kitalálni saját magamtól, nem kell ebben segíteni. Van családom, vannak hobbijaim, vannak objektív létszükségleteim, és kevésbé objektív, de nekem szubjektív alapon fontos létszükségleteim. Sőt, jótékonykodni is szoktam, nem is keveset. De ez mind lényegtelen, és csak magyarázkodás. Az én pénzemhez akkor sem lenne közöd, ha Habony Árpáddal tubákolnék Ibizán, amennyiben becsületes munkával kerestem az akármennyit.

És mivel te törődsz az emberekkel, ahová a legtöbb definíció szerint én is beletartozom, légyszi törődj velem is annyira, hogy nem tolsz ki velem és nem szavazol meg semmilyen adóemelést. A nagyszerű terveiteket valósítsátok meg másként. Azt mondjátok, annyira korrupt a kormányzat, hogy na. Hát számoljátok fel a korrupciót és legyen ez a forrás a terveitekhez. Az nem járja, hogy adó emelkedik, korrupció marad, és ünneplitek magatokat, mint a magyar szociális rendszer megmentőit.

A semmilyen adóemelés alatt tényleg azt értem, hogy semmilyet. Úgy sem, hogy az egyik adó emelkedik, a másik meg csökken. Ennek a vége mindig az, hogy összességében nagyobbra kell tátani a számat a pénzszivattyú rossz végének a befogadásához. Szóval semmilyet. De tényleg. Ha mégis, szomorú leszek, és azt tudjuk az internetről, hogy ha egy cuki állampolgár kisállat szomorú, akkor a világ rossz hely.

22 komment

Az olimpia megakadályozása cél, és nem eszköz

2017.01.20. 07:56 zombizan

Nem szeretnék budapesti olimpiát. Értelmetlen, megalomán ötletnek tartom, ami évtizedekre megnyomoríthatja az ország gazdaságát, eltorzíthatja Budapest városfejlődési irányait stb stb stb. Az aláírásgyűjtést jó ötletnek gondolom, én is tervezem aláírni az íveket, és pénzt is küldeni a Kétfarkú plakátkampányra. Ezzel együtt a Momentum Mozgalom színre lépését erősen vegyes érzésekkel figyelem.

Az atlatszo.hu és a HVG is interjút közölt a vezetőkkel, akik egyértelműen az olimpia megakadályozásán túlmenő célokat, párttá alakulást, „az Orbán rendszer leváltását” hirdették. Sőt, igazából olimpiát is szeretnének, csak nem most, nem így, nem „azok” zsebébe csorgatva a pénzeket. Az, hogy az olimpia megakadályozása számukra nem is igazán cél, hanem inkább eszköz egy új párt felépítésére, elég egyértelműen átjött mind a két interjúban. Az őket körülvevő lelkesedés is legalább annyira a friss hangnak, az orbántalanított Magyarország reményének szól, semmint az olimpia megakadályozási szándékának. Megkockáztatom, ha az olimpiát a baloldal találta volna ki és a Fidesz fúrta volna meg, akár még az olimpia mellett is zászlót bontottak volna hasonló ifjonti lelkesedéssel.

Én viszont tényleg az olimpiai projektet szeretném veszni látni. Sem most, sem egy baloldali kormány alatt nem szeretnék olimpiát. Azt meg pláne nem, amivel kvázi megfenyegettek, hogy azt a 2-3000 milliárd forintot, amibe szerintük az olimpia kerülne, költsük csak el, de más célokra. Ha az effektív teherviselési arányokat nézem, a 3000 milliárd forintból több millió forint lenne az én saram, amit a rám kivetett adókból terveznek begyűjteni. Na most nekem annak a pénznek az elköltéséről kiváló, saját elképzeléseim vannak. Akár még illeszkednek is az általuk megjelölt prioritásokhoz, például a gyerekeimnek szeretnék belőle minőségi oktatást, magamnak pedig minőségi egészségügyi ellátást vásárolni a piacon.

Tanulságos, amit a Kétfarkú Kutya Pártról mondtak: „mi ugyanis azt mondjuk, be kell jutni a parlamentbe, meg kell reformálni az országot. A MKKP viszont nem mond ilyet.” Hát én ezért szeretem a Kétfarkú Kutya Pártot, titeket meg nem annyira.

36 komment

A szegénység a baj, nem az egyenlőtlenség

2017.01.17. 07:54 zombizan

Az Oxfam legújabb jelentésében rekordot döntött a „milyen szar világban élünk a szemét gazdagok miatt” versenyben. Most már a leggazdagabb nyolc ember vagyona akkora, mint a legszegényebb 3,6 milliárdé, miután sikeresen leértékelték a szegényeket. A szörnyű hír hallatán mindenki kapát-kaszát ragadhat, de legalábbis adakozhat az Oxfamnak, hogy a következő reportban már a leggazdagabb öt ember legyen vagyonosabb a legszegényebb 100 milliárdnál, ha az Alfa Centauri feltételezett bolygójának feltételezett szegény űrlényeit is beleszámoljuk.

Ezek a számok gyakorlatilag semmit sem jelentenek, és semmilyen értelmes policy-t nem lehet rájuk építeni. Eleve a cél is rossz, hiszen az egyenlőtlenség önmagában nem probléma, a probléma a szegénység. Lefelé nivellálni nagyon könnyű, ahogy azt a hardcore kommunista rezsimek megmutatták. Észak-Koreában a gonosz gumimacin kívül aligha vannak gazdagok, a kiváltságosok kiváltsága max annyi, hogy selyempizsamában kötözik őket a légvédelmi ágyú elé, ha eljött az ő idejük. Ezek az összevetések azt sugallják, hogy a gazdagok a szegények nyomorúságából építkezve lesznek egyre gazdagabbak, ami kábé minden adatnak és józan megfontolásnak ellentmond.

Érdemes közelebből megnézni, miért gazdagok a gazdagok, és miért szegények a szegények. A leggazdagabb embertársaink olyan vállalatok tulajdonosai, mint a Microsoft, Zara, Amazon, Facebook, Oracle stb. Az ő vagyonuk egy fikció, ami a napi részvényárfolyam ingadozások miatt egyik pillanatról a másikra dollármilliárdokkal változhat. Nem arról van szó, hogy a nyomorult Bill Gates naponta egy milliárd pohár tejet iszik meg, míg a szegény afrikai éhező gyerekek szomorúan néznek rá. Ez a szintű gazdagság értelmezhetetlen megélhetési szempontból. Amire a világ szegényeinek szüksége van, az Bill Gatesnek nincs a birtokában. Szétoszthatja a vagyonát, ha úgy tetszik neki (amint ez történik éppen), de ettől önmagában senkinek sem lesz jobb. Eggyel kevesebb gazdag lesz és pont ugyanannyi szegény.

A sokkal jobb kérdés, hogy miért szegények a szegények. Az Oxfam report szerint a globális kapitalizmus tehet erről, ami lazán ignorál két tényt: egyrészt a szegénység trendszerűen csökken a világban, és érdekes módon pont azokban az országokban csökken a leginkább, ahol a legnagyobb mértékben változott a gazdaság szerkezete a szabad piac irányába (pl. Kína). A másik tény, hogy kevés kivételtől eltekintve a gazdag országok szabadabb gazdasági rendszerek, mint a szegény országok. Ha valami a gazdag országokra jellemzőbb, mint a szegényekre, és a szegénységből kilábaló országokra jellemzőbb, mint a szegénységbe beleragadt országokra, az csak rossz lehet, ugye? Logikus.

Az, hogy a gazdag országok gazdagok, tautológia. Ha nem a Forbes lista elejére fókuszálunk, hanem azt nézzük meg, egy átlagos európai miért vagyonosabb egy átlagos afrikainál, akkor két tényezőnek lesz a legnagyobb hatása: egyrészt, ha van ingatlan tulajdona az európai illetőnek, az sokkal többet fog érni, mert az ingatlan értéke a környezetétől függ. Ha egy londoni házat valamilyen csodálatos mérnöki technikával sértetlenül elvinnénk Afrikába, ezzel meg is semmisítenénk a forgalmi értékének döntő részét, bár lakni pont ugyanúgy lehetne benne. Másik tényező, hogy azonos munka esetén a gazdag országban magasabbak a jövedelmek, mert általában magasabbak a jövedelmek. A gazdag országokban az általános gazdagság egy pozitív externália, ahogy a szegény országokban a szegénység egy negatív externália. A nyugati gazdagok puszta létezésükkel folyamatosan pénzt hintenek a környezetükbe, akár szeretnék, akár nem.

Érdekes módon ezt a szegény országok egyszerű lakói pontosan tudják, ezért igyekeznek a gazdag országokkal kapcsolatba kerülni, ahelyett, hogy a globális kapitalizmus igazságtalanságán nyavalyognának. Minden olyan lehetőség, ami az ő sorsukat összeköti a gazdag országokban élő emberek sorsával, számukra egy nyereség. A leggyakoribb módja ennek a kereskedelem, a.k.a globális kapitalizmus. Azt, hogy a szabad kereskedelem kölcsönös előnyökkel jár, már pár száz éve levezették okos emberek, de valamiért ezt mindig újra és újra magyarázni kell. Legalábbis ott, ahol a gender studies diplomával a zsebükben megélhetési mozgalmárnak állt emberek határozzák meg a közbeszédet. Ahol a szegénység az úr, ott nagyon is jól tudják, hogy a napi három dollár, amit a gazdag országokba beszállító üzemben végzett munkájukért kapnak, a megélhetést jelenti, aminek az alternatívája nem egy romantikus vademberség, hanem a megnyomorító és gyilkos szegénység. Az Oxfam és társai nem a globális szegényeken segítenek, hanem a jóléti társadalmak lecsúszott polgárai számára árulnak egy drogot, ami az irigység és felsőbbrendűség érzés receptorait bizsergetve két Starbucks műszak között elfeledteti a saját relatív nyomorúságukat.

16 komment

Dezintegráció két lépésben: a Brüsszelbe vont hatáskörök országos szinten is ártalmasak

2017.01.04. 08:45 zombizan

A szecesszió (secession) egy újabb keletű politikai hívószó, amerikai kontextusban a tagállamok azon (feltételezett) jogát értik alatta, hogy ha a szövetségi kormány politikája nem tetszik nekik, akkor kiváljanak az unióból. Barack Obama 2012-es újraválasztása után konzervatív tagállamokban, például Texasban indultak online petíciók a kiválás érdekében. A texasi petíciót 125 000 ember írta alá, ami persze az állam 27 millió lakosához képest nem sok, de a hasonló petíciók támogatottságához képest jelentősnek mondható. Egy 2016-os közvélemény kutatás szerint Hillary Clinton elnökké választásának esetére a texasi lakosok 40 %-a a kiválást támogatná. Trump megválasztása után az amerikai baloldal is felfedezte a kiválás elméleti lehetőségét, például a kaliforniai progresszívok körében, akik inkább élnének egy független kaliforniai államban, mint hogy egy washingtoni elnök megfossza őket a szövetségi kormány által biztosított privilégiumoktól.

Európában egyaránt vannak szövetségi és egységes jellegű államok. Az európai integráció nem titkolt célja egyfajta szövetségi szuperállam létrehozása lenne, vagy inkább lett volna. Kellően nagyban gondolkodó fajtársaink időről időre a világállam illúziójával is előállnak, ami az egész emberiséget valamilyen nagy politikai összeborulásban egyesítené. Ennek létezik az a verziója, amikor az emberiség végre felismeri egy konkrét vezér/nemzet/vallás/politikai gondolat elképesztő nagyságát és igazságát, és a lábaihoz (bálványai elé) borulva fogad hűséget neki. Lájtosabb verzióban valamilyen szerves fejlődés vezet oda, hogy országok helyett világkormány legyen. A jövővel foglalkozó sci-fi irodalomban és filmművészetben szintén népszerű téma a világkormány, esetenként galaktikus méretekben, hol jóindulatú idióták gyülekezeteként, hol pedig gonosz főhatalomként ábrázolva, ami ellen hőseink harcolnak.

Szabadságpárti oldalról nézve ellentmondó következtetésekre juthatunk, ha azt vizsgáljuk, a sok kicsi, vagy a kevés nagy állam szarik-e bele jobban az emberek életébe. A sok, kicsi ország előnye lehetne az államok közötti verseny, például adózás és egyéb életkörülmények tekintetében. Az egyetlen világkormánytól nem lenne hova menekülni, ha a gonosz főhatalom verzió jön be, de békésebb kontextusban is sok előnye lehet annak, ha időnként át lehet költözni egy másik szabályozási rendszer hatálya alá. Másik oldalról a gazdaság működését nagyban segíti, ha egységesek a szabályok, nem százfelé kell különböző rendszereknek megfelelni, nem telik el két hét azzal, hogy egy szállítmány átjusson tíz vámhatáron azért, hogy megtegyen egy akkora földrajzi távolságot, amit egyébként három Red Bullal egy jó sofőr egy nap alatt letolna.

Magyarországon az integráció baloldali és liberális toposz, amivel szemben a jobboldal eredendő gyanakvással viseltetett. Orbán Viktor személyében jutottunk el addig a jobboldali vezetőig, aki szemlátomást kiválóan érzi magát az európai mocsárban, ahol a gólya süket és vak, a többi béka pedig olyan naiv, hogy ötödszörre is elhiszi, a kölcsönkért legyet azért nem tudjuk visszaadni, mert időközben elrepült. A baloldal számára keserves csalódás volt, hogy OV ellen felesleges Brüsszelben panaszkodni, nem fogják leváltani, de még elfenekelni sem. Komoly esélye van annak, hogy OV egy idő után megunja az itthoni kisvonatozást, és európai méretekben fogja tolni a hatalomtechnikát. Magyar miniszterelnöknek talán sosem volt akkora nemzetközi (el)ismertsége, mint most, és ne legyünk naivak, az a lábszagú koktél, amit sok cukorral annyi honfitársunk szívesen letol, másoknak is fog ízleni Európa szerte.

Szóval, ha Brüsszel nem lesz a szigorú, de igazságos tanítóbácsi, aki fülledt kamaszálmainkban a nádpálcával kiméri ránk megérdemelt büntetésünket, Orbán Viktort pedig nem hogy leváltani nem fogják, de simán megérhetjük, hogy az európai populizmus koronázott királya válik belőle, akkor itthon is érdemes lenne a szecesszió témáját a művészeten kívül is napirendre venni. Leszámítva a gazdaság szerkezetét torzító támogatási politikát, aminek végső haszna egy szűk kör zsebébe vándorol, nem sok minden jön Brüsszelből, aminek örülni kéne. Az európai szuperállam minden valószínűség szerint nem fog létrejönni. Az európai szabályozás egyre bonyolultabb, egyre fojtogatóbb. A valódi innovációt nem a brüsszeli politikák, hanem a vállalkozások cselekvési szabadsága szolgálja, amiből egyre kevesebb marad. Az Európai Unióból való kiválás téma kellene, hogy legyen, és nem csak a szélsőjobb számára.

De miért kéne megállni az Európai Unióból történő kiválásnál? Az alapvető felállás, ami az USA-ban is zavarja a népeket, itt is megvan. Budapest és Hódmezővásárhely nem fog egyfelé szavazni, nem lesz olyan vezető, aki mindenkinek megad mindent, amire vágyik, plusz még elveszi a másiktól is azt, amiről én nem szeretném, hogy legyen neki. A modern politika lényegét talán az a képzeletbeli játék írja le legjobban, ahol 100 embertől 100 körben elvesznek fejenként 1000 forintot, és körönként kiosztanak egyvalakinek 50 000 forinot. Ha a 100 körnek vége, ott lesz mindenki 50 000 forinttal szegényebben, de sokan boldogan, mert az ölükbe hulló 50 000 forint élménye kárpótolja őket a folyamatos vérszívásért. Akinek ez a játék nem tetszik, az ne várjon semmi jót a demokratikus folyamattól.

Nincs garancia arra, hogy a demokrácia kisebb méretekben jól működik, de több esélye van, hogy működjön. Az érdekek eredendő inhomogenitása, amit a demokratikus politika változatos hazugságokkal próbál takarni, egy városban is megvan, de nem feszíti szét olyan mértékben a rendszer kereteit, mint egy országban. Magyarország nem kicsi, Magyarország túl nagy. Budapest érdekei nem hogy nem egyeznek az elmaradott vidék érdekeivel, de azzal szöges ellentétben állnak. Budapest önmagában egy fejlett régiónak számít az Európai Unióban. Ez a fejlettség nem kis részben a vidék elmaradottságából táplálkozik, azzal egyfajta kölcsönös parazita viszonyban áll. A képlet nem olyan egyszerű, mint hogy a budapesti emberek adójából fizetik a szabolcsi segélyeket, de ez is benne van, természetesen. Ugyanakkor az elmaradott vidékek fejlődését a Budapesten székelő, jól fizetett bürokrácia és haveri gazdaság is nagyban gátolja.

Amit fontos megőrizni, az a költözés szabadsága és a szabad kereskedelem. Ezek közül egyik sem olyan dolog, amit létre kell hozni. Amióta emberek élnek a Földön, azóta költöznek és kereskednek egymással. Ezektől a szabadságoktól meg lehet fosztani embereket, mesterséges akadályokat lehet állítani az útjukba. Ha ilyenek nincsenek, akkor ezek maguktól, mindenféle felső ösztökélés és jóváhagyás nélkül is működnek. Magyarország, mint földrajzi, kulturális, nyelvi rendszer létezik, és nem is csak a jelenlegi országhatárokon belül. Ha valahol, hát pont itt nem kell magyarázni, hogy a nemzet és az állam nem azonos. Az európai integrációban a hagyományos állami funkciók jelentős része kikerült a magyar államhatalom kontrollja alól. Ha ezeket visszaveszik, semmi nem indokolja, hogy országos szinten tartsák őket. Legyen Magyarország az egymással versengő, kereskedő, egymást inspiráló, autonóm városok országa.

23 komment

A destruktív bevándorlás a jóléti állam bűne

2016.12.20. 08:36 zombizan

A mai nemzetállamok kevés kivétellel bevándorlás eredményeként jöttek létre, vagy bevándorlások sorozata alakította ki azt a speciális jellegüket, ami a konzervatívok számára megőrzendő értéket képvisel. Az emberi faj vándorlásaival benépesítette a Földet. Ahol az emberek rosszul éltek, onnan elmentek. Ha jobb helyet találtak, ott maradtak. Az el- és bevándorlás nem valamilyen aberráció, hanem az emberi viselkedés normája.

Az európai államok a huszadik századra jutottak oda, hogy gátat szabjanak az emberek többé-kevésbé szabad ki- és belépésének, ami a korábbi időszakokra jellemző volt. A határok többé már nem csak térképre rajzolt vonalakat, fokozatosan, átmenetekkel érzékelhető nyelvi, kulturális és gazdasági változásokat jelentettek, hanem konkrét fizikai akadályokat, amelyeken csak a megfelelő papírok birtokában lehetett átkelni.

A határok szilárdulása ellenére a jó gazdasági helyzetben lévő országokba korábban nem látott tömegek vándoroltak, mind a szegényebb európai országokból, mind a többi kontinensről. Az ötvenes-hatvanas években a megszűnő gyarmatbirodalmakból és a nyugati ipar munkaerő éhségét kihasználva a dél-európai országokból is milliók mentek északra és nyugatra. A hetvenes-nyolcvanas években a nagy nyugat-európai országok gazdasági helyzete valamelyest romlott, de a bevándorlás folytatódott, hiszen a relatíve rossz nyugati viszonyok is sokkal jobbak voltak, mint ami helyben várt volna ezekre az emberekre. Azóta pedig a folyamatos, egyenletes ütemű vándorlás, és az időnként jelentkező nagyobb bevándorlási hullámok váltogatják egymást. Ebben a történetben az elmúlt két év kiugró értékei csak ütemváltást jelentettek, az alapvető minta már adott volt. A bevándorlás folytatódni fog, ahogy mindig is folytatódott, ahogy a biológiai logika szerint folytatódnia kell.

A bevándorlókkal szembeni ellenérzés, a xenofóbia éppen olyan ősi jelenség, mint a vándorlás maga. Az idegen mindig gyanús volt, eltérő nyelve, külseje, szokásai miatt. És hát azért, mert idegen, nem tudunk róla semmit, nem ismerjük a családját, kapcsolatait, lehetőségeit. Ez nem csak afféle belénk nevelt rosszfejség, ennek túlélési értéke volt. A bevándorló feladata volt az, hogy ezekkel az ellenérzésekkel szemben is boldoguljon. Szorgalmával, kedvességével, a törvények és szokások kínos betartásával kivívja a befogadó közeg elismerését. Többségüknek ez sikerült is.  

A destruktív, a befogadó ország polgárai számára komolyan zavaró, életminőségüket rontó, szélsőséges esetben életüket fenyegető bevándorlás békeidőben egyáltalán nem normális dolog. A bevándorló ahhoz, hogy a szabad piacon saját magát és családját el tudja tartani, legalább akkora értéket kénytelen átadni az őt befogadó környezetnek, mint amennyit a környezetből magáévá tett. Ez az érték jellemzően tudás és munka volt, vagy valamilyen speciális szaktudás, vagy csak nyers emberi erőfeszítés. Időnként pénzbeli vagy kapcsolati tőke, mint a kelet-európai zsidó bevándorlóknál. A bevándorlás a befogadó országok számára egyértelmű, mérhető gazdasági haszonnal járt. Nem véletlen, hogy a földesurak tárt karokkal fogadták a telepeseket, akik az elnéptelendett vidékekre visszahozták az életet.

A XX. század nem csak a határok lezárásának, és az ennek ellenére fokozódó bevándorlásnak az időszaka, hanem a ma ismert jóléti állam is a század találmánya. Állami nyugdíjrendszer és munkanélküli ellátás a század első évtizedeiben kezdett kiépülni Angliában. Általános, állami egészségügyi ellátás a második világháború után.

A jóléti állam és a szabad bevándorlás nagyon rossz kombináció. Onnantól kezdve, hogy a bevándorló már nem csak a szabad piacon értékesített munkaerejét fordíthatja boldogulására, hanem különböző jogcímeken állami ellátásban részesül, megváltozik az alapvető szociális és gazdasági modell, ami korábban a bevándorlást ésszerű keretek között tartotta, és egyfajta minőségbiztosításként működött a befogadó ország lakói számára. Az állami segélyen élő bevándorló okkal népszerűtlen. Soha, egyetlen ország számára sem okozott problémát saját lustákat, saját élősködőket előállítani. Nem csoda, hogy nem kell a másé.

A negatív hatások nem csak ott jelentkeznek, hogy a már bevándorolt idegen viselkedése a lecsökkent alkalmazkodási kényszer miatt megváltozik. A kihasználható jóléti állam olyan ígéret földjeként lebeg a szegény országok tömegei előtt, ami olyanokat is vándorlásra késztet, akik enélkül inkább otthon maradnának. Az nem akkora sztori, hogy Juszuf nagybácsi három műszakban tolja a német üzemben a fárasztó munkát, és ennek eredményeként majd az ő gyerekei kicsit jobban élhetnek. Az már inkább, ha Juszuf nagybácsi megjelenik munkaidőben a segélyből vett autójával az otthoni faluban.

Az, hogy a mostani terrorista hullám, ami első-második-harmadik generációs bevándorlók követnek el, mennyire írható a jóléti állam számlájára, vitatható. Szerintem nagyrészt ez is abból adódik, hogy a céltalan, tengődő élet, amit a jóléti állam lehetővé tesz, súlyos lelki torzulásokhoz vezet. De kétségtelen, hogy nem csak parazita életmódú emberekből lesz terrorista, és sokan már eleve ezzel a céllal érkeznek a háborús övezetekből. Így azt nem állítom, hogy a jóléti állam felszámolásával, vagy legalább a bevándorlók számára elérhetetlenné tételével a terrorista fenyegetés egycsapásra megszűnne. Viszont azt igen, hogy a jóléti intézmények nélkül a bevándorlók száma erősen csökkenne, és ami sokkal fontosabb, a bevándorolt emberek minősége javulna. Ez a javulás vélhetően a bevándorolt közösségek önkontrollját is erősítené, ami a terrorista veszélyt is segíthet csökkenteni.

Miért nem egyszerűbb bezárni a határokat, és nem engedni be senkit? Egyrészt, ahogy korábban kifejtettem, a bevándorlás komoly nyereséget jelent a befogadó országok számára. Bár sokszor hivatkoznak a képzetlen, egyszerű munkát végző helyiekre, mint a bevándorlás kárvallottjaira, ez egyáltalán nem biztos, hogy így van, vagy hogy így kell legyen. Az átlag Joe vagy Helmut hatalmas előnyben van az átlag Rajeshsel vagy Mohameddel szemben. Ha más nem, hát anyanyelvi szinten beszéli az adott ország nyelvét. A bevándorlók jelenléte piacképes tudássá teszi ezt az erőfeszítés nélkül megszerzett készséget, ami nem sok mindenről mondható el egyébként. Ha nem korlátoznák minimálbérrel és más szabályozásokkal a bevándorlók proftábilis alkalmazását, akkor az átlag Joe-k és Helmutok lennének azok, akik ezáltal egy szinttel feljebb léphetnek a relatív viszonyrendszerben.

A másik szempont, ami nekem még fontosabb, bár ezzel libertárius körökben sem mindenki ért egyet, elvi. A menekülő emberen segíteni erkölcsi parancs, és számomra mindegy, hogy valaki a tényleges életveszélyből menekül, vagy „csak” a kilátástalan, fenyegető életkörülmények közül. Mindenki bevándorlók ivadéka, a kérdés csak az, hány generációt kell visszamenni ahhoz, hogy a mostani lakhelyétől távol született ősökhöz eljusson. Mindenkiből lehet még menekült. Ha van arra mód, és van, hogy segítsünk, akkor segíteni kell. De a segítség nem lehet egyenlő a kontrollálatlan, destruktív bevándorlással, vagy a szépelgő, vállvonogatós passzivitással. A piaci mechanizmus a legjobb szabályozási rendszer, ami ha teljesen meg nem is szünteti, de legalább láthatóvá teszi a parazita viselkedést. Ha a bevándorlók a szabad piacról kénytelenek megélni, az automatikusan biztosítja, hogy értékteremtő, hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. Akinek pedig ez nem tetszik, az otthon maradhat.

43 komment

A HUXIT vesztese a politikai osztály lenne

2016.11.30. 08:18 zombizan

Az EU politikai hulla, akit a píárosok néha felöltöztetnek és kirakatba tesznek, hogy úgy tűnjön, még van élet benne. De lassan már erre sem lesz szükség, pihenhet csöndben a hűtőkamrában. Feltűnés nélkül elhunyt, temetés később vagy sosem, hisz a rokonok már el is feledkeztek róla.

Magyarország számára nagyon is reális jövőkép, hogy 10 vagy 20 év múlva nem lesz európai közösség, visszatérünk a nemzetállamok Európájához. A liberális értelmiség azon részének, akik az európai integrációban Mucsa örök meghaladásának a lehetőségét látták, ez a kimenet vélhetően csalódást, a reménytelenség érzését fogja okozni. A szélsőjobb feltehetően ünnepelni fog, hiszen ők mindig is gyanakvással tekintettek arra a lehetőségre, hogy angolul kelljen zsidózni a parlamentben, különben még a zsidók sem értik, hogy nekik itt most kifele áll.

De mivel járna egy HUXIT? Ami nagy valószínűséggel nem Magyarország kilépésével, valamilyen nagyszerű asztalborogatós üvöltözéssel fog megtörténni, hanem simán bezárják a kocsmát és mindenki hazamegy.

A HUXIT elsődleges vesztese a magyar politikai osztály lenne. Az EU csatlakozással olyan mázlijuk volt, mint a menyétnek, akit bezártak éjszakára a tyúkketrecbe. Amikor a bürokratikus inkompetencia a kelet-európai, gátlástalan fifikával találkozik, ott valaki élete legjobb idejét fogja élni, és ez nem a túlfizetett csősz lesz. A többi menyét úgyis nekik szurkol, mert menyétként szeretjük a menyéteket, no meg hátha dobnak majd kifelé egy pár véres fejet és lábat a többi menyétnek is.

Az a vágy, hogy az EU politikai gépezete a magyar közéletet tartósan pozitív irányba fogja befolyásolni, naivnak bizonyult. Azok a fékek és ellensúlyok, amelyeket az EU intézmények jelentenek, gyengébbnek bizonyultak, mint az a pótlólagos mozgástér, amit a magyar politikusok a megszerezhető zsákmánnyal és a döntéshozatali mechanizmus széttrollkodásának a lehetőségével kaptak. A magyar miniszterelnök nem az EU ellenében vált azzá, ami, hanem meghatározó részben éppen az EU miatt, az EU hátán, az EU sikeres használatával. Bizonyos értelemben jobb európai játékos, mint Angela Merkel, hiszen a német kancellár jóval kevésbé tudja bejátszani az európai mozgásteret, sokkal több időt és energiát kell a saját országára fordítania.

Abba nem mennék bele, hogy lehetett volna-e más az európai integráció története. Nem lett, ott vagyunk, ahol, illetve ahol hamarosan már nem leszünk. Az sem célom, hogy az EU utáni Európát felskicceljem, mert fogalmam sincs, milyen lesz. Ami biztosnak tűnik, hogy az államból élősködő, járadékos tőkés és földbirtokos osztály bevételei számottevően csökkennek, ha nem lesznek EU források, EU támogatások. Az EU-tól gyakorlatilag büntetlenül lehet lopni, hazafias cselekedetté nemesül a korrupció. És ne legyenek illúzióink, a mi oligarcháink nincsenek egyedül ezzel Európában, tízezrével vannak hasonló milliárdos egzisztenciák keleten és nyugaton egyaránt. Nem tudom, lesznek-e majd nosztalgikus EU partik az ibizai szórakozóhelyeken, ahol Junckernek öltözve veregetik egymás hátát és sírnak a koktéljukba a mostani pénzszerzők és kijáróemberek. Azt sem tudom, hogy a nem pénzszerzők és nem kijáróemberek mekkora hányada fog maga is nosztalgiával visszatekinteni arra az időre, amikor a legkisebb faluban is szabadtéri edzőpálya épülhetett 120 millió forintból, 60 % korrupciós hányaddal. Amit sejteni vélek, hogy nem lehet mindenki menyét, és ha te tyúk vagy, akkor nem olyan nagyon jó ötlet egy szenilis idiótára bízni a tyúkketrec kulcsát.

5 komment

Miért NE építsen az állam bérlakásokat?

2016.11.08. 09:02 zombizan

Az előző bejegyzésben leírtam, miért lenne rossz gondolat állami oldalról korlátozni a lakások bérbeadói és bérbevevői közti szerződéses szabadságot, különös tekintettel az ár megállapítására. Az intézkedés várható következménye nem a bérlők paradicsoma lenne, ahol kevesebb pénzből a jelenlegi szinten ki tudják elégíteni lakhatási igényeiket, hanem szimpla lakáshiány, ahol a fizetőképes bérlők sem találnának megfelelő lakásokat.

Egy másik gondolat, ami rendszeresen fel szokott merülni az ilyen vitákban, az állam által épített és működtetett bérlakás rendszer lenne. Ez látszólag piackonformabb és mindenki számára kielégítőbb megoldás, hiszen a tulajdonosok továbbra is tetszésük szerint rendelkezhetnének a lakásukkal, ugyanakkor a bérlők egy bizonyos hányada piacon kívüli megoldással jutna lakáshoz. Hümm, ez egy olyan dolog, ami még a szőrös szívű piacbarát kapitalistáknak is megfelelne? Hát nem.

Először is, ilyen már volt. A szocializmusban leginkább az állam épített lakásokat, amit aztán különböző alapon kiutaltak családoknak. Én is egy ilyen városban nőttem fel, ahol a nyolcvanas évekig gyakorlatilag mindenki állami bérlakásban lakott. A szocialista iparvárosokban nagyjából szabályozni lehetett, hogy ahány ember a gyárakban dolgozott, annyit el is lehessen helyezni. Más meg nem volt bolond, oka sem volt, odaköltözni. A lakások, környékek, egyformák voltak, komoly feszültségekre, irigykedésre nem emlékszem, bár nem volt nyilvánvaló, hogy egy négyfős családnak az egyik esetben miért jutott két szoba, a másik esetben meg három. Ezzel szemben már Budapesten súlyos egyenlőtlenségeket okozott, ahogy a tanácsok a lakásokkal gazdálkodtak. Máig kiható vagyoni következményei vannak annak, hogy kinek utaltak ki a Rózsadombon, kinek meg a kőbányai lakótelepen állami lakást. Ha van olyan rendszer, ami negatív ösztönzőkkel helyezkedésre, irigykedésre, kapcsolatok mozgatására, törvénytelen szívességek nyújtására és elvárására épül, az az állami lakásgazdálkodás.

Na de most már nem a szocializmusban élünk. Szóval mi lenne, ha az állam nagyszabású lakásépítésbe kezdene, amit aztán valamilyen áron (erről később) kiadnának a saját lakással nem rendelkezőknek?

1) Honnan lenne telek?

Lakásokat nyilván oda érdemes építeni, ahol az emberek szívesen laknak. Ott viszont kevés és drága a beépíthető terület. Az állam vagy beszállna a telkekért folyó versenybe, amivel még jobban felverné az árakat, vagy erőszakkal juttatná magát területekhez, kisajátítások és egyéb hatalmi szivatások útján. A piaci rendszerben drága telekre drága lakás épül. Ha az állam is piaci módon közelítné meg a problémát, akkor a bekerülési költséggel arányos bérleti díjakat kéne szabnia, ami pont azokat a szegény embereket zárná ki, akiknek a saját lakás megszerzése lehetetlennek tűnik, és leginkább rá lennének szorulva egy állami rendszerre. Ha a drága lakást olcsón adnák, azzal egyrészt meghiúsulna, hogy az állami építkezés legalább nullszaldó körüli projekt lehessen, tehát egy potenciálisan végtelen pénzégetés venné kezdetét, másrészt hatalmas versenyt generálna a potenciális bérlők részéről, hiszen ki ne akarna olcsón egy szuper lakásban élni?

Ha az állami lakások olcsó telkekre épülnének, azzal a helyzet valamit javulna, de az olcsó telkek ott vannak, ahol ma sem akar senki lakni. Azokra a helyekre száműzni az állami lakásbérlőket, ahol a telkek szinte vagy ténylegesen ingyen vannak, a szegénység konzerválását jelentené. De ezeken a helyeken eleve értelmetlen lakásépítésben gondolkodni, hiszen tömegével vannak olcsó ingatlanok. Nem az elnéptelenedő falvakban gond a lakhatás, hanem Budapesten.

2) Ki építené ezeket a lakásokat?

Az építőiparban is óriási probléma a munkaerőhiány. Nincs ács, kőműves, szobafestő. Új projekteket éves határidővel vállalnak elkezdeni. Ha még az állam is építkezne, ez a helyzet tovább romlana. Valószínűsíthető, ahogy a telkeknél is, hogy a beinduló állami lakásépítések kiszorító hatása csökkentené a magánszemélyek és vállalkozások építéseit, tehát az összes épített lakás száma messze nem nőne annyit, mint amennyit a program támogatói gondoltak.

3) Mi lenne ezeknek a lakásoknak a jövője?

Ez szorosan összefügg a bérleti díj kérdésével. Ha az állam vállalkozóként, piaci áron vett telekre építene jó minőségű lakásokat, és ezeket piaci áron adná bérbe, azzal a szegények lakáshelyzete nem sokat javulna, viszont a rendszer legalább valamennyire fenntartható lenne. Jutna pénz karbantartásra, felújításra is. De az állami beavatkozást sürgetők aligha arra gondolnak, hogy a hipszter fiataloknak legyen nagyobb választék drága bérelhető lakásból addig is, amíg saját lakást vesznek. Ők a szegényeken szeretnének segíteni. A szegényeknek viszont definíció szerint nincs pénze. Ha a bérleti díj alacsony, azzal nem csak az eredeti beruházás lesz durván veszteséges, de az idővel felmerülő felújítási költségek fedezete is kérdésessé válik. A hirtelen jobb körülmények közé kerülő szegény családnak még a nagyobb lakás rezsijének a kifizetése is komoly teher lenne, aligha várható el tőlük, hogy saját pénzen javítsák ki a tetőt, vagy vakolják újra a falakat. Ennek a vége reménytelenül lepusztuló, slumosodó állami bérlakás negyedek lennének, ahogy történt a szocialista lakótelepek egy részével is.

4) Mit tehetne az állam, ha mindenáron tenni akar valamit?

Semmit. Na jó, ez politikailag nehezen eladható. Amit tehetne, az a jelenlegi szabályozási korlátok csökkentése, mind a beépíthető területek, mind az épített lakások vonatkozásában. Másik dolog, amit tehetne, a lakásépítés költségeire ráépülő adók csökkentése. Harmadik a felelős gazdálkodás, amivel az állam finanszírozása igénye csökkenne, ezáltal a kamatok nem csak a mostani, rendkívüli helyzetben, de tartósan alacsonyak maradnának. A negyedik a hatékony rendfenntartás és igazságszolgáltatás, amivel a rosszabb hírű környékek megítélése javulna. Ötödik a közlekedés átgondolt fejlesztése, ami nem feltétlen újabb és újabb metró, villamos stb vonalak építését jelentené, hanem például az Uberhez hasonló vállalkozások be nem tiltását, a magánszolgáltatók beengedését állami vagy kvázi-állami monopol területekre. A hatodik a szegényebb vidékeket specifikusan sújtó korlátozások, például minimálbér eltörlése, amivel talán az ott élők a költözés helyett más esélyt is találnának. A sort még hosszan lehetne folytatni, de a lényeg annyi, hogy ha az állam megszűnne megoldás helyett probléma lenni, akkor nem kéne ilyeneken agyalni, mint az állami lakásépítési program.  

11 komment

Mi lenne, ha az állam megszabná a bérleti díjakat?

2016.10.25. 08:15 zombizan

Az elmúlt két évben jelentősen nőttek a budapesti lakásárak és bérleti díjak. Ennek hatására felerősödtek a hangok, miszerint a lakáspiac állami szabályozásra szorul, főleg a bérlők érdekeit szem előtt tartva. Az alábbiakban egy kis gondolatkísérletet viszek végig arra vonatkozóan, milyen várható következményekkel járna, ha az állam a „nép panaszát” meghallgatván az eddigieknél drasztikusabban beavatkozna a bérbeadók és bérbevevők szerződéses viszonyaiba.

A kiinduló feltételezés az, hogy az úgymond „elszállt” bérleti díjak miatt az állam maximálja a bérleti díjak összegét, és egyben különböző módokon korlátozza a felek szerződéses szabadságát. Ennek a korlátozásnak lesznek bizonyos esetei.

A kísérlet érdekében azt feltételezem, hogy a korlátozás abszolút lesz, a hozzárendelt szankciók miatt a szokásos kijátszás, pl. hogy a szerződésre a maximált árat írják, de valójában többet fizetnek, vagy bármilyen más módon növelik a bérbeadó hasznát a maximált árhoz képest, nem fog működni. Ugyancsak a modellezés érdekében feltételezem, hogy a bérlők sem nyerészkedhetnek azzal, hogy albérlőket vesznek maguk mellé, akiktől arányosan több pénzt kapnak, mint amennyi a lakás hatóságilag megszabott bérleti díjából következne.

  1. eset: maximált árak, de teljes szerződéses szabadság

Ebben az esetben a bérbeadó és bérbevevő az eddigiekhez hasonlóan szerződhet, de a lakást nem lehet drágábban kiadni, mint a maximált ár. Ha volt egy lakás, amit eddig mondjuk 100 000 forintért béreltek havonta, de innentől kezdve csak 60 000 forintot lehet érte elkérni, akkor a két fél tetszése szerint folytathatják vagy befejezhetik a bérleti viszonyt, ugyanakkor a tulajdonos másnak sem fogja tudni 60 000 forintnál drágábban kiadni a lakást.

Ebben az esetben azok a bérlők jól járnak, akik és ameddig a lakást a korábbinál kedvezőbb áron tudják bérelni. A tulajdonos választhat, hogy elfogadja az alacsonyabb díjat, vagy a szerződés szerinti feltételekkel felmond a bérlőnek, a lakást pedig eladja vagy maga használja tovább.

A bérelhető lakások iránti kereslet megnő, hiszen mindazok, akik a 100 000 forintot nem tudták kifizetni, a 60 000 forintot viszont igen, megjelennek bérlakás keresőként a piacon. Ők lehetnek vidékről felköltözők, szüleiktől különköltözők, társbérletből egyéni megoldás felé mozdulók, válófélben lévők stb.

A másik oldalon visszavonulhatnak azok a lakáskiadók, akiknek 100 000 forintért megérte kiadni a lakást, de 60 000 forintért már nem éri meg. Ilyenek lehetnek azok a tulajdonosok, akik hitelből vettek kiadás céljára lakást, és a törlesztőrészlet 60 és 100 000 forint között van, vagy azok, akiknél saját családon belül is lenne igény a lakásra, de eddig a kedvező bevétel miatt inkább kiadták stb.

A megnövekedett kereslet és lecsökkent kínálat miatt hiány lesz, a potenciális bérlők egy része nem jut lakáshoz. Ráígérni nem tudnak, mert a tulajdonos a szankciók miatt nem fogad el semmilyen pénzbeli vagy természetbeni kompenzációt a kötött bérleti díjon felül. A hoppon maradt lakáskeresők megpróbálhatják családon belül megoldani a lakhatásukat, vehetnek saját lakást, vagy mehetnek az államhoz panaszkodni.

A lakásárakra gyakorolt hatás érdekes kérdés. Alapvetően negatív hatásra számítanék, hiszen a lakás, mint bevételi forrás értéke lecsökkent (ezért a befektetési célú kereslet is csökken), illetve a kínálati oldalon megjelennek azok, akik korábban bérbeadták a lakást, most inkább eladnák. Ugyanakkor a keresleti oldal is meg fog nőni valamelyest, hiszen elegendő számú bérelhető lakás hiányában sokan kényszerűségből fognak vásárolni. Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy a lakásárak csökkennek.

Összességében a változással jól jártak azok, akik megmaradnak a kedvezőbbé vált bérletükben, vagy olyan szerencsések, hogy ezekkel a feltételekkel is találnak bérelhető lakást. Rosszul jártak azok, akik bérbeadták a lakásukat, illetve azok, akik nem találnak maguknak bérleményt.

Azt nem jelenteném ki, hogy minden lakástulajdonos rosszul járt, hiszen aki saját tulajdonú lakásban lakik, azt a változás közvetlenül nem érinti. Ha növelni akarja a lakásvagyonát (kisebb lakásból nagyobba, rosszabb környékről jobb környékre költözne), akkor a csökkent árakon nyerhet, ha realizálni akarja a vagyonát (nagyobb lakásból kisebbe költözne, vagy más célra pénzt venne ki a lakásból), akkor az áresés őt is negatívan érinti.

  1. eset: maximált árak és bérbeadó által felmondhatatlan szerződés

Ez az eset annyiban különbözik az előzőtől, hogy a tulajdonos nem léphet ki a számára kedvezőtlenné vált helyzetből, csak ha a bérlő mond fel (a kísérlet kedvéért megint feltételezzük, hogy „okosba” nem lehet megoldani a dolgot). A jelenlegi bérlők itt jobban járnak, mert nem teszik őket utcára, a tulajdonosok meg rosszabbul, mert beleragadnak a számukra előnytelen konstrukcióba, nem tudják mondjuk a saját gyereküknek átadni a lakást. Eladni is csak úgy adhatják el, hogy a bérlő marad a lakásban, ami nyilván jóval alacsonyabb árat jelent. Hosszabb távon a bérlők is meg lesznek kötve, hiszen ha felmondanak, nagy valószínűséggel nem tudnak másik bérleményt találni. Inkább maradnak abban a lakásban, ami esetleg már méret vagy elhelyezkedés szempontjából nem felel meg nekik. A tulajdonos csak arra számíthat, hogy egyszer elmennek a nyakán ragadt bérlők, amely esetben másnak aligha fogják kiadni a lakást. Az előző esetnél lassabban, de itt is biztosan csökkenni fog a bérelhető lakások száma, ami a megnövekedett keresletet nem fogja kielégíteni. További negatív hatásként a lakások lepusztulnak, hiszen a tulajdonos ellenérdekelt lesz minden állagmegőrző vagy értéknövelő beruházásban. Örül is neki, ha pusztul a lakás, hátha elmennek végre a bérlők.

  1. eset: maximált árak, és bérbeadó által felmondhatatlan, de bérlő által átruházható szerződés

Ebben az esetben a kedvező árú bérlés vagyoni értékű joggá válik, amivel a bérlő rendelkezhet. A tulajdonos kára még nagyobb, mert a bérlőtől sosem szabadul meg, mindig lesz helyette más, aki a hatóságilag maximált áron kiveszi tőle a lakást. A jelenlegi bérlők haszna itt a legnagyobb, függetlenül attól, hogy a bérleti jog átadásáért kérhetnek-e pénzt vagy sem (ha igen, az egyértelmű – ha nem, akkor is felhasználhatják cserealapként egy másik, hasonló bérlővel történő lakáscseréhez, vagy családon belül továbbadhatják a jogot).

Összességében megállapítható, hogy az állami beavatkozás csak azoknak kedvezne, akik most is bérelnek lakást, és leginkább csak akkor, ha számukra ez többletjogokat eredeztetne. A lakáspiac rugalmassága mindenképp csökkenne, a beruházási és karbantartási hajlandóság visszaesne. A változás látható vesztesei a tulajdonosok lennének, láthatatlan kárvallottjai pedig azok az emberek, akik saját lakás híján bérelnének, de a megváltozott feltételekkel nem tudnak. Rájuk nem szokás gondolni, pedig köztük vannak azok a szegénységből kiemelkedők, akik egy jobb élet lehetőségét saját munkájukkal igyekeznek megteremteni. Ők maradnának a reménytelen régiókban, sokadmagukkal összezsúfolva ilyen-olyan szükséglakásokban, vagy annak az államnak a nyakán, aki most sem tud gondoskodni szegényeiről, és akinek a politikai cinizmusára bízvást apellálhatnak szavazatukat ilyen-olyan támogatásért kínálgató honfitársaink.

 

14 komment

Hekk vagy nem? Ennyiért nem hekk!

2015.10.13. 07:59 zombizan

Rendszeresen felbukkanó téma a sajtóban és blogokon a magyarországi bérhelyzet. Miért annyi, amennyi, sok vagy kevés. Hogyan lehet egyszerre munkanélküliség és krónikus, növekvő mértékű munkaerőhiány.

Ami talán újdonság, hogy a hagyományos hiányszakmák (programozó, gépészmérnök) mellett egyre többet hallani arról, hogy egyszerű, könnyen betanítható munkákra sincs elegendő ember (lásd balatoni vendéglátás körüli nyafogás az idei szezonban). Az utóbbival kapcsolatban a kézenfekvő megoldás, amit sokan javasolnak, főleg baloldali blogokon, a béremelés lenne. Ez valószínűleg tényleg megoldaná a helyzetet, hiszen havi nettó fél misiért elég sokan elszegődnének a Balaton mellé hekket sütni vagy felszolgálni. A munkaerőhiány okaként többnyire a külföldi munkavállalás népszerűségét hozzák fel. Ugyanannyi pénzért nem lenne rossz opció itthon robotolni a dohos londoni társbérlet helyett (a British Museum elkötelezett rajongóit és a zsigeri Orbángyűlölőket kivéve).

Hogy miért nem teszik ezt a munkaadók? A válasz politikai tábortól és vérmérséklettől függően: a) gonoszságból, b) mert az állam megfojtja őket az adókkal, c) nem jutott még eszükbe ez a kiváló megoldás. A b) pont igazságát nem vitatva a valóságot jóval prózaibbnak gondolom: egy átlagos magyar vállalkozás olyan alacsony nyereségességgel működik (ha egyáltalán), hogy tényleg nem fér bele a magasabb bér a munkavállalóknak. A halsütő szeretne kinyitni, de ha kétszer akkora pénzt fizet az alkalmazottaknak, akkor hekk helyett max snecit tudna aranyárban kínálni. Nagyon szeretne embert kapni – annyiért, amit fizetni tud. Tartja magát az elveihez, hogy „ő cigányt már pedig nem”, de lassan majd ebben is kompromisszumra kényszerül.

A megoldást az élet fogja hozni. Előbb vagy utóbb lehúzzák a rolót azok a vállalkozások, ahol európai viszonylatban nevetséges bérekkel igyekeznek túlélni. A maradók szépen emelgetik az áraikat, amin az ügyfelek természetesen rettenetesen fel lesznek háborodva. A budapesti ingatlanpiacot tágabban értelmezve nem csak a lakásárak és bérleti díjak emelkedése a „jelenség”, hanem a kapcsolódó szolgáltatások (felújításban dolgozó szakemberek, takarítók stb) elérhetetlensége és/vagy csapnivaló minősége is. A válság törést okozott a hosszabb távú felzárkózási trendekben, de éppen az elmúlt hónapok mutatják, hogy az elmaradt áremelések lavinaszerűen tudnak a piacra zúdulni.

24 komment

Tramplit a Fehér Házba!

2015.08.25. 08:29 zombizan

A republikánus elnökjelöltségért folyó versenyben egy sajátos figura, a milliárdos tévésztár és ingatlanpiaci vállalkozó Donald Trump trollkodása tartja izgalomban a politikával foglalkozó közönséget. A jelöltségért folyó küzdelem korai fázisában máskor is az élre törtek kissé furcsa alakok. Az előző választást megelőző jelöltségi kampány során egy ideig az a texasi kormányzó Rick Perry vezette a versenyt, aki aztán olyan ügyeken vérzett el, mint amikor egy televíziós vitában képtelen volt megnevezni azt a három kormányzati szervet, amelyet elnökként meg szeretne szüntetni.

A furcsa alakok néha ki tudják ütni az establishment által preferált jelöltet, mint Barack Obama tette Hillary Clintonnal a 2008-as választás előtt. Az ironikus az, hogy Obama esetében az egyetlen furcsaság a fekete bőre volt, mint ahogy Hillary Clintont se nagyon emeli ki más a politikai szürkeség tömegéből, mint női neme, meg persze a vicces férje, akit az ovális irodában szopott le az egyik gyakornoka. 1976-ban Ronald Reagan kis híján legyőzte a hivatalban lévő Ford elnököt a jelölés során, pedig egy párt számára nem igazán van más opció, mint a saját elnökét támogatni az újraválasztás érdekében.

Trump jelöltsége beleillik abba a mintába, hogy a verseny korai fázisában a színességet és a szélsőséges vélemények hangoztatásában megnyilvánuló elvhűséget értékelik a pártok hívei, majd a későbbiekben előtérbe kerülnek az elnöki képességek, vagyis inkább az establishment szempontjai, akik nem szeretnék pénzüket és kapcsolataikat egy kiszámíthatatlan kalandor kezébe adni. A gond csak az, hogy Trump népszerűsége nem hanyatlik elég gyorsan ahhoz, hogy a mainstream jelöltek, például a Bush család aktuális képviselője nyugodtan alhassanak.

Trump azzal is magára haragította a párt mögött álló befolyásos embereket, hogy nem zárta ki annak a lehetőségét, ha alulmarad a jelöltségi versenyben, akkor függetlenként indul a választáson, csökkentve a republikánus jelölt választási esélyeit.

A Trump jelenség ugyanarról szól, mint Angliában a Jeremy Corbyn probléma: egy adott politikai tábor szimpátiája mindig szélsőségesebb, mint az országos átlagé, így folyton ott a veszélye annak, hogy ha a tagságra bízzák a választást, akkor olyan jelölt fog nyerni, akinek az országos választáson rosszabbak az esélyei. Szerény megfigyelésem szerint a politikával bármilyen szinten foglalkozók túlnyomó többsége gyűlöli a demokratikus választási folyamatot, mert kiszámíthatatlanná teszi a játékukat. Nem kell itt feltétlen pozíciójukat féltő korrupt politikusokra gondolni. Jó szándékú, „haladás párti” elemzők is rendszeresen kiakadnak azon, hogy a hülye nép nem az általuk jónak ítélt emberekre szavaz. El kéne dönteni, hogy valaki mélyen hisz a demokráciában, vagy valójában utálja és hülyének tartja az embereket ahhoz, hogy megválasszák a vezetőiket. Ha előbbi, akkor semmi probléma nincs Trumppal, mert max a hülyék szavaznak rá, a hülyék szavazataival meg amúgy sem szeretnénk nyerni, ugye, ugye, ugye?

4 komment

Sajnálom a Nemzeti Tőkésosztályt

2015.01.15. 08:00 zombizan

Sajnálom a Nemzeti Tőkésosztályt. Szerintem ők a lelkük mélyén szimplán tőkések szeretnének lenni, a nemzeti részét meghagynák az esti híradó és hétvégi meccsnézésre. Csak nem megy. Azok a fránya külföldiek jobban csinálják. Vagy előbb voltak itt. Vagy kevesebb az éhes barátjuk.

Számomra elég nyilvánvaló, hogy ha egyszer itt végbemenne a Nagy Átrendezés, és az értékes vállalatok végre maradéktalanul a Nemzeti Tőkések kezébe kerülnének, akkor Hunhonban olyan kapitalizmus lenne, amilyet nem látott még a világ. Az 1 000 000 négyzetméteres üzletek karácsony éjszaka is nyitva lennének, és a cigin kívül még füvet is árulnának, mert abban is van pénz. Szakszervezetnek, felügyeletnek, fogyasztóvédő hatóságnak hírét sem hallanánk, az elégedetlen dolgozókat meg talán a vállalati deresen náspángolnák el a többiek szeme láttára. Az olyan keleties.

Ne legyünk negatívak, tételezzük fel, hogy ami most megy, az tényleg csak valami gyerekbetegség, a próbaüzem zaja, a háttérben már készül a Nagy Ugrás. A Nemzeti Tőkések klubjában ilyesfajta beszélgetések zajlanak:

„Mit szóltok a Bandiék felfedezéséhez az Állami Génkutatóban? Ez a gén az ultimate OFF gomb a rákos folyamatok szabályozásában (néha a Nemzeti Tőkések is megengednek maguknak külföldi kifejezéseket, persze szigorúan csak akkor, ha a gyerekek nem hallják). A Science szerkesztője térden állva könyörgött nekik, hogy ott publikálják a felfedezést, egy teljes lapszámot szenteltek volna nekik. De ők akkor is az Állami Közleményekben hozták le a cikket, még egy absztraktot sem írtak hozzá angolul. Tamagocsi professzor idegrohamot kapott, amikor beírta a Google fordítóba, hogy aszongya „az örökítőanyag sokféleségének Kárpátok bérceivel vetekedő magasztossága régóta ismert vala”, erre a hülye gép kidobta neki, hogy a felesége megcsalja egy pincsikutyával.”

„He-he, hülye amerikaiak, még egy normális fordító programot sem tudtak csinálni.”

„De mikor lesz ebből gyógyszer?”

„Hát, az Állami Kockázati Tőkebefektető Alap már beszállt 100 millió marha arannyal, de hát tudjátok, azért ez időbe telik. Még legalább 5-10 év.”

„Na és Hargitai Ábel székely fafaragó? Aki körtefából százmagos processzort készített, ami elfér a sziki pacsirta szemgödrében, de annyit tud, mint a NASA legnagyobb számítógépe (nem mintha az olyan sok lenne)?”

„Bill Gates visszatért volna a Microsofthoz, ha megkapja. Zuckerberg odaadta volna érte a fél Facebookot. Szerencsére Ábel tudta, hogy nem üzletelünk zsidókkal”.

„Nos, az jó lesz majd egyszer, csak a Vlagyi Vlagyi elkérte a cuccot, mert először az orosz csodafegyverbe akarják beépíteni. Majd ha térde kényszerítettük az amerikaiakat, akkor jöhetnek az üzleti alkalmazások”.

„Na de hát az is még évekbe telik. És valamiből addig élni kell.”

„Sebaj, már rég kinéztem egy üzletet a kerületben. Adjátok el nekem ötért, tudok rá azonnal vevőt ötvenért. Nehéz időkben nem válogathatunk az eszközeinkben”.

„Akkor ezt megbeszéltük. Magyarország felvirágzására!”

„Magyarország felvirágzására!”

1 komment

A választási befolyásolás alternatív modellje

2014.11.04. 08:11 zombizan

Korábban írtam arról, hogy a választási folyamat befolyásolására nem a pártalapítás az egyetlen megoldás. Ha a befolyásolás célja nem meghatározott személyek pozícióba juttatása, hanem bizonyos parlamenti vagy önkormányzati döntések elérése vagy megakadályozása, akkor szigorúan program alapon is lehet kampányolni, a személyeket a programhoz keresve, és nem fordítva, amint az általában történni szokott. Tekintve, hogy a politikai részvételhez jellemzően karrier célok is kapcsolódnak az aktív szereplők részéről, ami itt hiányozna, ez a megközelítés vélhetően jóval kevesebb aktív ellenállással és karaktergyilkos manipulációval találkozna, így remélhetőleg a költséghatékonysága is jobb, mint egy új párt esetében lenne.

Hogyan nézhet ki ez a gyakorlatban? Adott egy választási körzet, ami lehet egy országgyűlési választókerület, egy település, vagy akár az egész ország, a választás jellegétől függően. Adott x ember, esetemben szabadság- és piacpárti, liberális jófejek, akik szeretnék a választás kimenetelét befolyásolni. Adott egy lista azokról a konkrét kérdésekről, amelyek ezeknek az embereknek egyenként vagy tetszőleges csoportosításban fontosak.

Első lépésként ezekből az egyéni listákból kell egy olyan közös halmazt képezni, amelyet a társaság tagjai elfogadnak. Aztán, ahogy a választási időpont közeledik, felajánlást kell tenni a következő módon: minden résztvevő egy bizonyos összeget visszavonhatatlanul befizet egy közös kasszába, ami a hadipénztár alapját fogja képezni. Emellett mindenki tehet egy olyan felajánlást, hogy amennyiben a közös jelölt számára elfogadható lesz, akkor további pénzzel és/vagy munkával részt fog venni a kampányban.

Ezt követően meg lehet hirdeti a lehetőséget, hogy a csoport egy alkalmasnak ítélt jelölt kampányát pénzzel és egyéb módokon támogatni fogja. A feltétel a program elemeinek képviselete a kampány során, és egy arra vonatkozó ígéret, hogy megválasztása esetén ezeket a pontokat a képviselői munka során is betartja. Például ha az egyik pont az egykulcsos szja fenntartása lenne, akkor nem fog olyan törvényjavaslatra szavazni, amely ezt megszüntetné. Vagy ha a települési adók csökkentése a kampány célja, akkor soha nem fog adóemelésre szavazni az önkormányzati testületben.

A jelöltek a csoport fórumain kampányolhatnak maguk mellett, illetve a tagok is kampányolhatnak egyes jelöltek mellett vagy ellen. Az előválasztás végén valamilyen módszertan (erről majd másik posztban írok) szerint történik egy kiválasztás, ahol az egyik jelölt megszerzi a támogatást. A hadipénztárt az adott jelölt kampányában kell felhasználni, illetve a tagok korábbi vállalásaik szerint további befizetéseket tehetnek és/vagy aktív kampánymunkát végezhetnek.

Ha valakinek nem tetszik a jelölt, akkor a hadipénztárhoz való hozzájárulását leszámítva (amit már befizetett és nem kap vissza) semmilyen további teendője sincsen. Nyugodtan kampányolhat a közös jelölt ellen vagy másik jelölt mellett is, ha neki úgy tetszik. Nincs pártfegyelem, demokratikus centralizmus, semmi, mert ez nem szervezet, csak egy programcsoport. Ha ő úgy ítéli meg, hogy pl. az adócsökkentés kérdésében a kiválasztott jelölt nem alkalmas, ellenben egy másik jelölt igen, akkor ez az ő döntése. Én azért arra számítanék, hogy a hasonló értékrendű emberek között lesz egy szélesebb egyetértés a végére, mert a nézetkülönbségek és az egyes jelöltek relatív érdemei az előválasztás során már terítékre kerülnek.

A rendszer természetesen alkalmas a visszaélésre, több szempontból is. Egyrészt a támogatott jelölteket semmi sem köti arra vonatkozóan, hogy megválasztásuk esetén betartsák az ígéretüket. Másrészt a csoport tagjai is csalfának bizonyulhatnak, ha az egyes jelöltek melletti kampány során tesznek egy nagyobb vállalást, ami a kiválasztás eredményét is jelentősen befolyásolja, majd ezt nem teljesítik. A megoldás természetesen az, ami minden reputáció alapú rendszernél működik: egyszer be lehet csapni a többieket, de onnantól nyilván senki sem fog ezekkel az emberekkel együttműködni. Ha ez a támogató csoport meg tud szilárdulni és több választáson is tudja igazolni a hasznosságát, az szerintem elég jó biztosíték lesz arra, hogy a csoporttagok és a jelöltek ügyeljenek a szavahihetőségük látszatára.

1 komment

Adószedés helyett adófizetést!

2014.10.20. 07:47 zombizan

Jobb pillanataimban én is adófizetőként tekintek magamra, mert ennek a szónak van valami kellemes, tizenkilencedik századi virilista zöngéje. Dédapámhoz hasonlóan csibukkal a fogaim között sétálgatok a falu utcáján, és arra gondolok, hogy a civilizáció olyan nagyszerű vívmányai, mint a csendőr és a választás, nem jöhetnének létre az én adópénzem nélkül.

Viszont jobban belegondolva nagyon kevés lehetőségem adódik arra, hogy az adófizetésnek a szó szoros értelmében valamely aktív cselekedettel tegyek eleget. Nem mondom, hogy semmi, mert vannak olyan furcsa szokásaim, mint a részvényekkel való időnkénti kereskedés, és mondjuk az árfolyamnyereség adóját tényleg aktívan szoktam befizetni a nagy kofferba. Biztos van egy sor másik ember, akitől az adót nem elveszik, hanem (természetesen jórészt csak az erőszakkal való fenyegetés hatására) maga fizeti be. De a közönséges tapasztalat a befizetett adóval kapcsolatban az, hogy ezt a kifizetőhelyek és az értékesítési pontok úgy levonják tőled, mint a huzat, szóval nem befizeted, hanem elveszik.

Nem vagyok olyan naiv, hogy a teljesen önkéntes adófizetést rövid távon működő megoldásnak lássam, de van egy kiváló, köztes javaslatom. Aki jártas valamelyest a külkereskedelemben, az nyilván ismeri az akkreditiv (letter of credit) intézményét. Ez röviden úgy működik, hogy a vevő befizeti a vételárat egy bankszámlára, majd a bank ezt akkor utalja az eladónak, ha az benyújtja a teljesítést igazoló dokumentumokat. A lényeg a kölcsönös biztosíték arra, hogy a tranzakció mind a két ága megtörténik.

Szerintem ezt praktikusan lehetne az adófizetés esetére is alkalmazni. Kell egy, az államtól független szereplő, például egy külföldi bank. A kifizetőhelyek levonják az adót, ahogy eddig, de ezt nem a költségvetési számlára utalják, hanem ennek a banknak, ahonnan az állam akkor hívhatja le ezeket az összegeket, ha az állítólagos társadalmi szerződés saját magára vonatkozó részét teljesítette. Meg lehet határozni például olyan mutatószámokat, amelyeket, ha az állam nem teljesít, az adópénzek visszatartásához lehet kötni. Ha nő a bűnözés, kevesebb pénzt kap a rendőrség. Ha rosszak az utak, nem megy az útpénz. Ha krónikusan alulteljesít az állam, és a pénzek tartósan beragadnak, egy idő után vissza kell utalni őket a feladónak. Esetleg kápéban felvehetik az emigráló polgárok a berlini fiókban.

8 komment

A politikai nihil alternatívája

2014.10.13. 09:00 zombizan

Véget ért az önkormányzati választás, meglepetés nélkül. A következő években még inkább unalomba és apátiába fog süllyedni a magyar közélet. A választások idején rövid időre sarjadásnak induló pártkezdemények szépen visszahervadnak majd a totális jelentéktelenségbe.

Számomra az eredményekben a leginkább érdekes (de nem meglepő) a Jobbik építkezése volt. Most már nem csak a keleti, hanem néhány kivétellel a nyugati országrész megyéiben is az első számú ellenzéki erő. A Jobbik a vidéki Magyarország ellenzéke, amelyik csak a „bűnös város” falain belül szorul a háttérbe. A rendszerváltás óta eltelt 25 évben az egyetlen olyan párt, amelyet szinte nulláról felépítettek. Jó, ott van az LMP is, de az LMP túlélése inkább biológiai csodának tekinthető, mint a levágott fejű tyúk, ami a kivégzők nagy ámulatára még kétszer körbeszalad az ismerős szemétdomb körül, mielőtt átadná testét a levesesfazéknak.

A liberális oldalon rég nem látott tolongás támadt a különböző látszatszervezetek aktivitása révén. A recept nagyjából mindenütt ugyanaz: van a VEZETŐ, többnyire középkorú férfi, aki képességei és/vagy politikai múltja révén alkalmasnak tűnik – leginkább saját szemében – a vezetésre. Kell egy CSAPAT, ami áll a NŐBŐL (esetleg azonos a vezetővel), a FIATALBÓL és a VETERÁN HARCOSBÓL. Utóbbi néhány évtizeddel ezelőtt közszájon forgó név volt, akire a hosszú élettel és jó memóriával megáldott emberek még mindig emlékeznek, bár meglepően sokan úgy, mint az 1986-os Interpop fesztivál negyedik helyezettjére.

Na most ebbe a nihilbe épeszű ember nyilván nem akar politikai szereplőként beszállni. Amin én gondolkodom már egy ideje, az a hagyományos dilemma megfordítása lenne.

A szervezetépítés a fenti séma szerint úgy néz ki, hogy van egy-két politikai ambícióval megáldott ember, akik elkezdenek valamit szervezkedni, nyilván arra számítva, hogy mozgalommá válnak, ami behozza a tenni akaró embereket. De mivel a közeli barátokon és a családtagokon kívül mást nehéz beugrasztani egy ilyen MLM szerű történetbe, előbb vagy utóbb belátják, hogy eljutottak a számukra adott tér határáig, létszámban valahol egy swinger klub fiatal női szekciója és egy nagyon ritka kutyafajta tenyésztői tábora között. De ha már elkezdték, nem akarnak „megmérettetés” nélkül az enyészeté lenni, tehát megpróbálnak elindulni a választásokon, amihez kell program. A programot ízlés szerint össze lehet válogatni a Google kereső „politikai eszme” találati listájából. Megpróbálják összegyűjteni az induláshoz szükséges ajánlásokat, satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Az általános probléma, hogy van ambíció, nincs program, pénz, szervezeti háttér. Mi lenne, ha fordítanánk egyet a dolgon, és létrehoznánk azt a politikai gépezetet, ami specifikus kérdésekben a legnagyobb sikert ígérő formációt vagy formációkat támogatja? Ha ebben az egy vagy néhány ügyben valaki a siker reális esélyét hozza, akkor különösebb finnyásság nélkül hajlandó mögé állni, de ha valaki ezekkel valaha is szembe megy, akkor onnantól már csak szép lehet, de okos és támogatásra érdemes nem.

Az ötlet nem eredeti, mert az amerikai politikában igencsak fontos szerepet játszanak ilyen nyomásgyakorló csoportok. A Tea Party mozgalom vagy a gombamód szaporodó PAC (Political Action Committee) szervezetek is ennek a trendnek a részei. Ami hungarikum, az a politikai szerepvállalástól való zsigeri iszonyodás és a politika alacsony presztízse, ami a pártok számára eleve behatárolja a teret. Akik szavaznak, azok többnyire személyes okokból, egyfajta törzsi kultúra részeként teszik ide vagy oda a voksukat, miközben sokszor maguk is tisztában vannak az általuk támogatott szervezetek züllött ostobaságával.

Mi lenne az a témakör, ami mögé én személy szerint pénzemmel és munkámmal beállnék?

1)      Adócsökkentés: itt legalább olyan fontos a status quo védelme, mint a további adócsökkentésre vonatkozó ígéretek. Semmilyen adóterhet sem szabad növelni, azzal a kapcsolódó ígérettel sem, hogy az egyik helyen megemelt adókból befolyó pénzek majd a másik helyen teret engednek a csökkentésre. Ezekből csak az emelés része valósul meg, a csökkentés nem, vagy messze nem abban a mértékben.

De amúgy is, ha valami erkölcstelen, márpedig a hatósági kényszerrel megvalósuló adószedés az, akkor az egyik ember szabadságát ne lehessen a másik ember rabságával megváltani.

A „semmilyen adó sem emelkedhet” ígéret mellett az a kérdés, amelyre várnánk az ajánlatokat, hogy a maradék adókat milyen megoszlásban és ütemezésben lehet csökkenteni.

2)      Kisebb állam: semmilyen szinten sincs új állami pozíció. Nem lehet létrehozni új állami intézményt, nem lehet növelni a meglévő intézmények költségvetését és dolgozói létszámát. Minden változás csak a megszüntetés és leépítés felé mutathat. A tényleges állami feladatokat oldják meg a meglévő intézmények és pozíciók keretein belül (személycserék természetesen lehetségesek).

 3)      Állami költekezés: semmilyen, állami kifizetéssel járó díjat, alapítványt, támogatási formát sem lehet létrehozni, a meglévőket pedig szépen fel kell számolni. Ha az erkölcsi elismerés nem elég, akkor gyűjtsenek magánszemélyektől támogatást.

És igen, ez vonatkozik a Fidesz által lecsökkentett adókra és a Fidesz által felszámolt állami pozíciókra is. Azokat sem lehet visszahozni.

10 komment

Jesus II for president!

2014.10.01. 08:04 zombizan

Ismert érv a vallással kacérkodó emberek szájából, hogy racionális alapon hívő kell legyél. Ha tévedtél, és nincs isten, túlvilág stb, nem veszítesz semmit. Ha mégis van, és te nem hittél, vagy nem tettél úgy, mint ha hinnél, jól megszívod. Most lépjünk túl azon, hogy a szívekbe látó istent mennyire lehet ilyen olcsó trükkel átverni, vagy azon a problémán, hogy "ok, hívő leszek, de konkrétan melyikben higgyek az n+1 verzió közül?", és nézzük meg, mi ennek a tanulsága a politikai verseny számára.

Közkeletű vélekedés, hogy minden politikus cinikus, hazug csaló, aki csak a saját és haverjai érdekét nézi. Ha ez így van, akkor a még ismeretlen és ki nem próbált politikusok közötti versenyt nem a valószínű kimenetel (tényleg cinikus, hazug csalók) következményeivel, ami minden esetben ugyanaz, hanem annak a roppant valószínűtlen esetnek a hatásaival kell megítélni, hogy mégis igazat mondanak. Ha a kifizetési mátrix roppant alacsony valószínűséggel egy hatalmas pozitív értéket tartalmaz, akkor mégis lehet valami okod arra, hogy ezt a politikust támogasd.

Ilyen alapon viszont nem érdemes szarral gurigázni, és tényleg be kell ígérni a MINDENT. A legegyszerűbb megoldás, ha kiáll a reménybeli politikus, és közli a választókkal, hogy ő Jézus Krisztus újbóli inkarnációja. Bármilyen csodára képes, de a kampány alatt nem fog csodákat tenni, mert azt akarja, hogy higgyenek benne, nem azt, hogy a csodákat kövessék. De, ha egyszer megválasztják, örök életet ad az embereknek, megszabadítja őket a betegségektől, lakhatóvá varázsolja az idegen égitesteket stb stb stb. Mindenkinek kurva jó lesz, kivéve a rohadt szemét Zolit, mert ő meg majd jól megszívja. Kell ennél jobb program? 

Ha kiderül, ami, hát, elég valószínű, hogy ő is csak egy cinikus, hazug csaló, akkor ugyanott vagyunk, ahol bárki mással lettünk volna. De, habár nullához közelítő valószínűséggel, megkapjuk ígéretként a végtelen jólétet, akkor a végén sokkal jobb szám van, mint ha valaki csak egy új metróvonalat tud ígérni, oszt azt se csinálja meg.

3 komment

Az állam vigyáz rád - vagy nem

2014.09.26. 07:49 zombizan

Az elmúlt hetekben sűrűn szerepelt a hírekben a Norbi Update Lowcarb Nyrt. tőzsdei bevezetése, főleg a potenciális befektetőknek adott ellentmondásos tájékoztatás, az ezt követő MNB beavatkozás, majd a befektetői tájékoztató kiegészítése kapcsán. Látszólag happy end, amennyiben a céggel kapcsolatos egyik bizonytalanság – mi lesz a cég működése számára elsődleges fontosságú védjegyek sorsa – csökkent. Az állam mégis hasznos és jó, nem de bár?

Hát, nem egészen. A mostani állami szabályozással az egyik, nagyon komoly probléma, hogy olyan várakozásokat kelt, amelynek nem képes megfelelni. Nem csak a befektetői védelem és az általános fogyasztóvédelem területén. A rendőrség és tűzoltóság is veszélyes illúziókat gerjeszt, hogy majd ők megvédenek téged a különböző veszélyektől. Hány ember tart otthonában tűzoltó készüléket? Néhány ezer forintért megvásárolhatók, nem foglalnak sok helyet, még bizonyos esztétikai értékkel is bírnak, legalábbis egy minimalista-posztindusztriális vizuális környezetben :-). Mi történik, ha tűz üt ki lakásban? Hívod a tűzoltókat? A rendőrség is max abban jó, hogy utólag elfogja az elkövetők egy bizonyos, nem túl magas hányadát, amivel a bűnözés kockázatát növeli. Védelemnek nem sok, ha a saját bőrödről és értékeidről van szó.

A tőzsdei szabályozásnál, és a legtöbb, gazdasági életre vonatkozó szabályozásnál is az van, hogy pont a visszaéléseket nem tudják megakadályozni, viszont a jóhiszemű cégek életét megkeserítik. Annak a látványos demonstrálásával, hogy van egy szervezet, aki őrködik a befektetők (más esetekben: fogyasztók) érdekei felett, éppen azt az egészséges gyanakvást és józan észen alapuló felelősségvállalást altatják el, amely mindenek előtt a saját érdekeidet kellene, hogy megvédje.

Úgy tűnik, a magyar embereket n+1-edik alkalommal is el lehet csábítani a kockázatmentes gazdagodásról szóló mesékkel, bár van egy csomó hivatal, aki azon őrködik, hogy ezt ne lehessen. És ha mégis csalódniuk kell, akkor mennek tüntetni, hogy az állam adja vissza a pénzüket. Az OTP elemzői csapata korrekt értékelést készített a cégről, még a kibocsátás felfüggesztése előtt. A védjegyekkel kapcsolatos bizonytalanságra ők is felhívták a figyelmet, de az értékelést ettől függetlenül elkészítették. A modelljük eredményeként a megcélzott kibocsátási árfolyamnál jóval alacsonyabb fair érték adódott. Természetesen mindenkinek jogában áll máshogy értelmezni a publikus információkat, okosabbnak lenni az elemzőknél, esetleg vélt vagy valós igazságtartalmú további értesüléseit a saját mentális modelljébe integrálni. De ha téved, csak saját magát, esetleg a cég menedzsmentjét okolja. Attól, hogy az MNB is beszállt a kommunikációs játékba, az egyén döntési felelőssége semmit sem csökkent. Ha jó üzlet a Norbi részvény, előtte is az volt. Ha nem, ettől még nem lett az.

 

11 komment

A korrupció elleni küzdelem átláthatósága

2014.09.11. 12:34 zombizan

A norvég pénzek körüli kalamajka kapcsán felértékelődni látszik a civil szervezetek magánszemély támogatóinak a szerepe. Akárhogy is végződik most ez az ügy, lényegesen jobban rá lesznek szorulva a közemberek kisösszegű adományaira, mint korábban. Ez valójában nagyon jó, azzal együtt, hogy a kormány szándékait és lépéseit aljasnak, félrevezetőnek, kártékonynak gondolom (és még hosszasan lehetne a negatív jelzőket sorolni).

Teljesen egyetértek azzal, hogy az emberek nyúljanak be a pénztárcájukba és támogassák a nekik szimpatikus ügyeket felkaroló civil szervezeteket. Sőt, igazából nagyon rossznak tartom, ha egy civil szervezet állami pénzből él, legyen az magyar, norvég, amerikai vagy központilag osztott EU pénz. Ha egy tízmilliós országban nincs néhány ezer ember, aki havonta néhány ezer forinttal támogat egy ügyet, akkor valószínűleg azzal az üggyel nem érdemes specializált civil szervezeteknek foglalkoznia (a nagyon niche témákra ott van a szabadidős lehetőség).

Ami nekem nem világos, hogy mondjuk csak abból a három, korrupcióval foglalkozó civil szervezetből, akik most a norvég ügy kapcsán fókuszba kerültek (atlatszo.hu, Transparency International, K-monitor), melyik, milyen hatékonysággal működik? Hol vannak a benchmarkok, ami alapján egy potenciális támogató meg tudja ítélni, hol hasznosul az ő x ezer forintja a legjobban? Hol a teljesítménykényszer?

Megpróbáltam az érintett szervezetek honlapjáról tájékozódni, és érveket keresni azzal kapcsolatban, miért az egyiket vagy a másikat lenne érdemes támogatnom?

Az atlatszo.hu nagyon aktív a támogatók toborzása kapcsán, 4000 olyan embert keresnek, akik havi 1000 forint rendszeres támogatással életben tudják tartani a szervezetet. Ma reggeli állapot szerint 951-nél tartottak, ami azért még elég távol van a céltól. De legalább van cél, potenciális támogatóként nagyjából világos, mit kell tennem és ezért mit várhatok cserébe. A három szervezet közül ők tűnnek leginkább aktivistának, akik utána mennek a dolgoknak. A honlap bemutatja eredményeiket, konkrét, általuk indított ügyeket látunk, aktuális státusszal.

Érdekes módon a "mission statementként" is szolgáló bemutatkozás csak angolul érhető el a honlapon, amelyben a tényfeltáró újságírásra, a korrupcióra vonatkozó adatok gyűjtésére helyezik a hangsúlyt. Ezzel foglalkozik a szervezethez kapcsolódó MagyarLeaks, kimittud.org, Fizettem.hu is. A támogatásokról szóló részben leszögezik, hogy magyar kormányzati forrásból nem fogadnak el pénzt, ugyanakkor a norvég alapot feltüntetik támogatóként, ami ellentmond annak, hogy nem kormányzati forrásból finanszírozzák a működésüket (the NGO is financed by nonpartisan and non-governmental sources).

A K-Monitor is várja a támogatásokat, mind az 1 % felajánlásával, mind eseti alapon. A szervezet tevékenysége a honlap alapján főleg szemléletformálás és ismeretterjesztés, kevésbé oknyomozás, de azért ez utóbbi is említésre kerül, és a honlapon konkrét bejelentések olvashatók. Sajnos az nem derül ki, hogy a bejelentésekkel történt-e bármi azon kívül, hogy ott közzétették őket. Ők nem határolódnak el a kormányzati szponzoroktól, ami annyiban helyes, hogy ők is kapnak norvég és izlandi pénzeket.

A Transparency International magyar irodája a honlap szerint közérdekű érdekérvényesítéssel, oktatással, kutatással, elemzéssel, monitorozással foglalkozik. Támogatást természetesen ők is kérnek.

A fentiekkel nem a három szervezet minősítése volt a célom, csak azt akartam jelezni, számomra nem világos, hogy a három, átfedő tevékenységi körrel rendelkező szervezet közül melyik, milyen módon és mértékben járult, és főként, a jövőre nézve, járulhat majd hozzá a magyarországi korrupció elleni küzdelemhez.

A támogatási kéréseikkel abszolút megszólítottnak érzem magamat, viszont mind a hármat biztosan nem fogom egyszerre támogatni. Jelenlegi benyomásaim alapján az atlatszo.hu támogatását megkezdem, és innentől kezdve szeretnék további eredményeket látni a pénzemért. Nem gondolom, hogy a magyar korrupció felszámolása a norvég kormánynak inkább érdeke, mint a magyar magánszemélyeknek, szóval valahol a dolgok rendes állása az kéne legyen, hogy mi tartjuk el ezeket a szervezeteket. Annyit és azokat, akikre szerintünk szükség van, akik ezt szerintünk megérdemlik. 

10 komment · 1 trackback

Mégis liberális gyíkemberek irányítják az országot

2014.08.25. 14:20 zombizan

Az Indexen "Hiába vártak az ingyenpénzre a fiatal vállalkozók" címmel jelent meg egy sajnálkozó írás arról, hogy korábbi ígéretek ellenére nem kaptak támogatást az ötletekkel pályázó fiatal vállalkozók.

A cikk egy HVG anyagra hivatkozik, amelyből további, érdekes részletek is kiderülnek. Az egyik pályázó már nyárra bevételre számított a "frissen alapított vállalkozásából". Mások pedig, horribile dictu, "saját felelősségre elindították a vállalkozásukat".

Tanulság:

1) Vállalkozókat nem pályázatokkal és államilag finanszírozott képzésekkel kell teremteni. Ez max a munkanélküliség ideiglenes alternatívája lehet.

2) Aki ingyenpénzre vár, az nem vállalkozó, hanem élősködő. Ha saját felelősségre nem indítja el a vállalkozását, akkor légyszi-légyszi az én adópénzemből se tegye!

3) Az országot, minden ellenkező jel dacára, mégis liberális gyíkemberek irányítják. Valószínűleg a trafikmutyi és az állami földbérlet kiosztása is csak arról szólt, hogy be akarták azonosítani a parazita mentalitással rendelkező "vállalkozókat". A nagy leleplezést követően újra lesz cigi a Tescoban, a felsült ügyeskedők pedig jó útra térve mobil appok fejlesztésével lesznek világhírűek.  

 

 

 

Szólj hozzá!

Fagyi lett az ellenzék jéghegyéből

2014.06.26. 07:50 zombizan

2012 elején, amikor a Fidesz kormányzás relatív mélyponton volt, írtam az akkori kormányellenes tüntetéssel kapcsolatos élményeimről. Sajnos úgy tűnik, gyorsan elolvadt az a jéghegy, amelyen a Fidesz Titanicjának léket kellett volna kapnia. Lehet, hogy néha a csokifagyi is jéghegynek képzeli magát a hűtőpultban....

Az eredeti poszt (http://libertarius.blog.hu/2012/01/03/a_jeghegy_visszanyal)

A jéghegy visszanyal

Tegnap végre én is kimentem az éppen aktuális kormányellenes hacacáréra az Operához. Az időzítés (most miért igen, eddig miért nem) részemről inkább praktikus, mint elvi okoknak volt köszönhető, de tény, hogy mostanára nekem is kurvára elegem lett a regnáló társaságból. A szerveződés alapvetően civil jellege is vonzott, továbbá az utolsó pillanatban szerveződő bulik szerencsésebb válfajaként a végére nagyon jó kis baráti társaság gyűlt össze, akikkel aztán még éjfélig múlattuk az időt egy közeli kocsmában. Szóval személyes élményként nagyszerű volt a megmozdulás. 

Ami a demonstrációt illeti: a részvétel élménye, a jelenlévők nagy száma és sokszínűsége, a jogos frusztrációnk közösségi ventilálásának a lehetősége a plusz oldalon áll. A mikrofonhoz jutó szónokok többsége és az egész megmozdulás alapvető koncepciótlansága viszont óhatatlanul a „bóvli ország, bóvli kormány, bóvli ellenzék, bóvli tüntetés” szólánc szövögetésére inspirál. Nem baj, inkább erény lehet, hogy nem egy meghatározott ideológia, politikai platform, akcióterv mentén hívtak minket össze. A hatalomgyakorlás módjával való elégedetlenség, a pökhendi ostobaság miatti felháborodás akkor is összetartó erőt jelent, ha egyébként nagyon szűk az a mezsgye, ahol az ellenzéki összefogás végbemehet. Nem is azt vártam, hogy a végére megszületik az új 12 pont, vagy egy alternatív alkotmányszöveget fogunk az Andrássy út aszfaltjára festeni. De két dolog világosan lejött az este során: egyrészt ez tényleg egy műkedvelő társaság, akiktől egy ilyen demonstráció megszervezése és lebonyolítása is nagyon szép, hősi cselekedet. Valószínűleg a maximum, amire képesek lehetnek. Adakoztunk is rendesen a rendezvény költségeire gyűjtők dobozába. Ugyanakkor egy ország kormányzását ilyen társaságra bízni nyilván nem lehet. Ennyiben Orbán Viktor nyugodtan alhat, nem fogják az utcáról megpuccsolni politikai ellenfelei. 

A másik, lényegesebb dolog az a tátongó üresség, ami a pozitív oldalon, a „milyen országot akarunk Orbánland helyett” kérdésénél megfigyelhető. A jogállamiság védelme rendben van, fontos dolog. Amennyit eddig láttunk az új világból, az a korábbi, tökéletesnek messze nem nevezhető berendezkedés iránt is nosztalgiát ébreszt. Tegyük fel, holnap lesznek a választások, amikor a Fidesszel szemben kialakuló egységfront kétharmados többséget szerez. Lehetőség nyílik mindent visszacsinálni, amit „ezek” tettek, tabula rasaként visszatérhetünk 2010 tavaszának közjogi berendezkedéséhez. De mi lesz azután? 

A szónokok egy része bedobott konkrét sérelmeket, ezekből levezethető vágyakat, amelyekre én olykor Gőgös Gúnár Gedeon hangos sziszegésével válaszoltam. A regionálisan differenciált minimálbér, mint népsérelem? Mi legyen helyette? Egyáltalán ne legyen minimálbér, amit liberális oldalról javasolnak? Kétlem, hogy a szónok erre gondolt. Valószínűleg úgy gondolja, a minimálbéren keresztül az állam keze ügyében olyan kapcsoló van, amelynek tetszés szerinti forgatásával az emberek jólétéről dönthet. Ha Orbán bukik és jön egy új kormány, akkor nyilván jól feltekeri majd a kapcsolót és halleluja. A mélyszegénységben élők nyomoráról a középosztálybeli közönség előtt sírásba forduló hangon megemlékezni szép dolog. Amikor elkezdtek a helyszínen pénzt gyűjteni, először azt hittem, ennek nyomán nekik próbálunk segíteni. De nem. 

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha a demonstráció szervezői nem tudnak a kormányénál jobb programmal előállni, akkor maradjunk otthon. Csak nagyon hamar el fog jönni az a pillanat, szerintem már el is jött, amikor ki kéne teríteni a kártyákat, a 2010 évi állapothoz való visszatérés mellett mi legyen a továbbiakban? Ugyanis 2010 tavaszán szarban volt az ország, ezért lett Orbánnak kétharmada. A tömegben nagy számban voltak MSZP politikusok és aktivisták. Az előbbieknek nagyon komoly, személyes felelőssége van mindazért a nyomorúságért, amit magunk előtt látunk, beleértve, közvetett módon, Orbán Viktor elszabadulását és kontrollálatlan ámokfutását. Önkritikának, megbánásnak semmi jelét sem láttam. 

Az egyik szónok olyan képzavarral élt, amit sokat fognak idézni. A miniszterelnököt a Titanic kormányosához hasonlította, aki a jéghegy felé tart. Eddig rendben is van a dolog, de aztán meglepő módon kiderült, mi nem a Titanicon utazunk, amire a hasonlat alapján én kapásból gondoltam, hanem mi lennénk a jéghegy. WTF? Ha a Titanic elsüllyed, mi majd elégedetten sodródunk a tengerben tovább?

Szólj hozzá!