libertárius

Félig én-blog, félig politikai pamflet. Miről NEM szól a blog: nem akarja a libertárius eszmerendszer minden árnyalatát megjeleníteni, pláne nem kisajátítani. Nem képvisel és nem támogat egyetlen politikai pártot vagy létező szervezetet sem.

Friss topikok

Linkblog

Facebook oldaldoboz

Libertárius "szociálpolitika"

2017.05.31. 08:35 zombizan

Egy libertárius elvek mentén szerveződő, szabad társadalomban a szegények és elesettek sorsa rossz lenne, ugye? Legalábbis a mai, állami gondoskodásra épülő modellnél rosszabb? Nem feltétlenül. Ehhez érdemes végigvenni, milyen területek esnek ma a széles értelemben vett szociálpolitika fogalma alá, mert nagyon különböző problémákat és potenciális megoldásokat jelentenek.

Nyugdíj:

Ma a magyar állami költségvetés 15 %-a nyugdíjkiadásokra megy, szóval ez a legnagyobb szociális terület. A nyugdíj megoldása nagyon egyszerű: minden embernek magának kell gondoskodnia a saját időskori ellátásáról. Nagy csoda itt nincs. Sokáig élünk és ehhez képest relatíve keveset dolgozunk. Ha egy olyan egyszerű modellt veszek, ahol egy ember 25 éves korában kezd dolgozni, 40 évig dolgozik, majd 20 évig nyugdíjas, akkor állandó jövedelemmel, évi 2 % reálhozammal és az aktívkori jövedelem 80 %-ának megfelelő nyugdíjjal egy 21,5 %-os nyugdíjjárulék az, ami egyéni szinten stabilizálja a rendszert, vagyis az aktív évek reálhozammal növelt megtakarításaiból a 20 év nyugdíjas lét finanszírozható. A modellszámítás eredménye erősen érzékeny mind a munkában töltött évek számára, mint az elérhető reálhozam mértékére, mind a várható élettartamra (vagyis a nyugdíjas évek számára). Ha egy pesszimistább verziót veszek, ahol csak 1 % az elérhető reálhozam, viszont 25 évig nyugdíjas az illető, akkor a nyugdíjjárulék szükséges mértéke mindjárt 32,5 %-ra emelkedik. Ellenben ez a 32,5 % járulék a 25 nyugdíjas év mellett is 20,5 %-ra csökkenthető, ha a megtakarítások reálhozama évi 3 %.

Aki azt állítja, hogy egy olyan életpálya esetében, ahol az ember az évei kevesebb, mint felében dolgozik, az aktívkori jövedelemből ne kéne nagyon jelentős részt megtakarítani az inaktív évei finanszírozására, hazudik.

Érdemes azon is elgondolkozni, hogy az inaktív évek számának növekedése az aktívak rovására két oldalról történt: nem csak a nyugdíjas évek száma tolódott ki, hanem a munkába állási idő is egyre későbbre esik (bár ebben lehet majd változás, lásd oktatási rész). Ez látszólag nem az egyén problémája, hanem a szüleié. Ugyanakkor, ha azt az alapesetet veszem, hogy az egyén később maga is szülő lesz, akkor az aktív évei nagyobbik részében egyszerre kell a gyerekei eltartásáról és neveléséről gondoskodnia, valamint a saját nyugdíjas éveire spórolnia.

A tanulság mindebből az, hogy az aktív évek magas elvonása ebben az életpálya modellben szükséges rossz. Ma ezt az állam teszi, nagyon gyenge hatékonysággal. Egy szabad társadalomban az egyén felelőssége lenne, hogy erről gondoskodjék.

A „majd a gyerekeim eltartanak” fatalista hozzáállásával két baj van: egyrészt a gyerekeknek nincs igazán morális kötelezettsége a szülők eltartására, és praktikusan sem lehet arra számítani, hogy biztosan olyan helyzetben lesznek, hogy erre képesek. Másrészt ez nem oldja meg a problémát, ami az aktív és inaktív évek arányából jön, csak eltolja egy generációval. Ha nekem a saját gyerekeim eltartása mellett a szüleimről is gondoskodni kell, akkor nem tudok a saját öregkoromra spórolni. Persze erre ott lesznek majd az én gyerekeim, akik ezáltal a saját öregkorukra nem tudnak spórolni, és így tovább. Szóval a probléma tök ugyanaz, csak belép egy komoly morális kockázat is. Hagyjuk békén a gyerekeinket és vegyük a saját kezünkbe öregkori sorsunkat.

Oktatás:

Egy másik jelentős szociálpolitikai terület az oktatás, amire a magyar állam ma a kiadásai 10 %-át fordítja. Ez összefügg a nyugdíj kérdésével, mert a rövid aktív életpálya főleg a későbbi munkába állás miatt van. Elméletileg az oktatástól az egyén jövedelemszerző képessége nő, ami bőven kompenzálja a rövidebb aktív életet. Legalábbis eddig ez volt az empirikus tapasztalat, mert az iskolázottabb emberek sokkal jobban keresnek. A mai modellben az oktatás nagy része „ingyenes”, vagyis a szülők nem közvetlenül fizetnek érte, hanem az állam költ rá annyit, amennyit jónak lát, a szülőktől elvett adópénzekből.

Az oktatás problémáját én jóval egyszerűbbnek látom, mint a nyugdíjét vagy a később tárgyalt segélyezést és egészségügyet. Nincs okunk feltételezni, hogy a szülők döntő többsége ne akarna a gyerekei oktatására költeni a jövedelméből. Az internet korában az információhoz jutás költsége hihetetlen alacsony. A mai oktatási rendszert magánviszonyok között értelmetlen lenne reprodukálni. Egy szabad világban egymás mellett léteznének a maihoz hasonló intézmények (mint a mai magán- és alapítványi iskolák), az oktatás egyéb formáival, amelyek a mai tanoda rendszerhez, az otthontanuláshoz és a céges tréningekhez hasonítanak. Elmosódna a határ a tanulással és a munkával töltött idő között, mert a gyerekek szívesen végeznének pénzkeresettel járó tevékenységet, és ebből az iskolapad koptatásánál többet is tanulnának, ha erre lehetőségük lenne. A nyolcadikos lányom simán be tudna segíteni a munkámba, tudnék neki heti 1-2 nap értelmes elfoglaltságot adni, a fennmaradó időben pedig tanulhatna máshogy. Ma ezért börtönbe kerülhetnék.

Bizonyos, hogy a szülők egy része nincs azon a szinten sem szellemi, sem anyagi értelemben, hogy a gyerekei oktatásáról maga gondoskodni tudjon. De a tudás átadása, a következő nemzedék ismereteinek és szemléletének formálása olyan cél, ami nagyon nagy önkéntes aktivitást eredményez. Ki ne akarna tanítványokat? Ki ne akarná, hogy odafigyeljenek rá, élettapasztalatát mások hasznosítsák? Egy szabad világban nem lenne hiány az ingyenes oktatási opciókból. Ezek egy része árukapcsolás formájában ideológiai nevelést is célozna, például vallásos iskolák. Másik része nem.

Egészségügy:

Ez a legnehezebb probléma, amire ma sem az állami, sem magán rendszerben nincs ideális megoldás. A magyar állam a kiadások 10 %-át fordítja egészségügyre, ami az eredmény alapján kevésnek tűnik. A rendszer olyan, amilyen, de nem gondolom, hogy ebben olyan hatékonysági tartalék lenne, hogy pusztán a magánszolgáltatók beengedésével egycsapásra megjavulna.

A világ összes pénzét el lehet költeni egészségügyre. Aki ezt szeretné, annak a magánszolgáltatók nyilván megteremtik a lehetőséget arra, hogy a pénzétől megváljon. Mindannyian ismerünk hipochondereket, akik boldogan mennek vizsgálatokra, minden hónapban újabb és újabb betegség kezdeti jeleit vélik felfedezni magukon. Negyvenéves embereket fogszabályzóval. Aki igyekszik távol tartani magát az orvosoktól és kórházaktól, azzal két dolog történhet: ha szerencséje van, leélhet egy életet úgy, hogy ritkán kell orvoshoz mennie, amit a saját zsebéből simán finanszírozhat. Amerikában a biztosítók által nyújtott szolgáltatások költségének töredékéért lehet a szabad piacon jó minőségű orvosi szolgáltatást vásárolni. Lehet, hogy egy szülés 500 000 forintba kerülne a magánkórházban, de a legtöbb nő csak egyszer vagy kétszer szül életében. Ha ő és a férje 25 éves koruktól minden hónapban 5000 forintot félretesznek a gyerekük születésére, akkor 30 éves korukra lesz 600 000 forintjuk erre a célra. Sokan költenek ennél többet egy nyaralásra. Persze lesz olyan család, akinek nem lesz erre pénze. Az oktatáshoz hasonlóan a kisgyerekek életének javítása is egy olyan cél, amire ma is szívesen adakoznak az emberek. A szegény nők gyerekei majd megszületnek a jótékonysági alapon fenntartott kórházban vagy szülőotthonban. Valamiért nem hiszem, hogy ezek sokkal rosszabbak lennének a mai állami kórházaknál.

Mi van azokkal, akiknek nincs szerencséjük, és olyan egészségi problémájuk lesz, aminek a komoly kezelési költségét nem tudják saját zsebből fizetni? Szerencsére azért ez viszonylag ritka, tehát valamilyen biztosítási konstrukcióval ez a kockázat részben kezelhető. De ne legyenek illúzióink, ez nem lesz olcsó. Amint az elején említettem, ez egy olyan probléma, amire mai viszonyok között sincs jó megoldás. Ami segítséget jelenthet, az az orvostudomány és a technológia fejlődése. Itt is igaz az, ami az oktatásnál, hogy ha a mai rendszert próbáljuk teljesen magán alapon elképzelni, az nem lesz életképes. A mai egészségügyi rendszerek által átvállalt kockázatot részben vissza kell adni az egyéneknek, mert oda való (egészséges életmód), részben szét lehet teríteni egy biztosítással, részben pedig jobb megoldás híján ott fog maradni az egyéneknél, bár ez morális szempontból problémát jelenthet. Amiben bízni lehet, hogy a fejlődés miatt ez a kockázat egyre kisebb lesz.

Segélyezés:

Ez bizonyos értelemben mind a három, előbb tárgyalt terület szerves része. Mi lesz azokkal, akik öregkorukra nyugdíj nélkül maradnak, nem tudnak a gyerekeikről gondoskodni vagy súlyosan betegek? A szegénység mindig relatív. A mai szegények sok szempontból jobban élnek, mint a száz évvel ezelőtti gazdagok. Ennek a másik oldala, hogy egy szegény társadalomban nem lehet mindenkit szegénynek tekinteni azért, mert nem úgy él, mint egy gazdag társadalom tagjai. Aki tényleg szegény, azon a szinten szegény, ami az adott társadalomban szegénynek számít, az a többiek jóindulatára lesz bízva. Az ember társas lény, nem szívesen nézi mások szenvedését. Meg fogják kapni a segítséget, annyit és olyan formában, ami a többiektől kitelik. A segélyen élés csak a kivétel lehet, nem lehet életstratégia. Aki segélyre szorul, annak bele fognak szólni az életébe. Biztos lesz olyan is, akiről lemondanak. De a szegénység mai mértékét, ami az állami ellátórendszer elméleti gondoskodása mellett is fennáll, nem lesz nehéz pozitív értelemben meghaladni. A mai rendszer sokkal inkább szól a pazarlásról, a rendszer működtetőinek megélhetéséről és érdekeiről, mint a szegénység felszámolásáról. 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://libertarius.blog.hu/api/trackback/id/tr5212553995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

szofter 2017.06.04. 15:55:19

A nyugdíj a legnagyobb kihívás, mert ott még egy emberöltőn keresztül fenn kéne tartani az állami rendszert. Hiszen, ha most megmondjuk a pályakezdőknek, hogy "nektek már nincs állami nyugdíj, abból élhettek, amit félretesztek magatoknak", akkor 40 év múlva lesznek először olyan nyugdíjasok, akik már nem jogosultak állami nyugdíjra. Ha kitaláljuk és 20 éven keresztül fenntartjuk a működőképes magánnyugdíjrendszert (és sikerül a 2011-ben sárba taposott bizalmat is feléleszteni benne), akkor már sikeres az átállás. Onnan kezdve már a GDP alig 1-2%-át kell állami nyugdíjra költeni a rendszer kifutásáig.

Az oktatás és az egészségügy jóval kisebb falat. Tökéletes persze egyik sem lesz, ha beengedjük a magántőkét, de a jelenlegi állapotnál csak jobb lehet magánpénzből. A magánpraxisok annyira összehasonlíthatatlanul jobb színvonalat képviselnek, hogy már a magyar lakosság fele fizet valamilyen egészségügyi szolgáltatásért magánszolgáltatónál (jelentős részük nem is kis összeget áldoz erre).

Az oktatásban leginkább a papírfétist kell kezelni. Ehhez persze nem elég az, ha magánkézbe adjuk az egyetemeket. Ehhez szemléletváltást szorgalmazó kampány kell (amit legjobb, ha nem a kormánytól várunk). Ebben megkísérelhetjük megértetni a munkáltatókkal: az, hogy valaki X egyetemen végzett, marhára nem garancia a szakértelemre, és valószínűleg ugyanúgy hónapokat kell áldozz a betanítására, mint egy diploma nélküli jelentkezőére.

Segélyezés: az erre költött pénz (teljesen mindegy, hogy állami vagy alapítványi) sokkolóan nagy része megy a rendszert üzemeltető nem rászorulóknak. Fizetni kell azokat, akik feldolgozzák a beadott igénylőlapokat, akik ellenőrzik a jogosultságot, ill. egyáltalán akik kitalálják az újabb segélyezési formákat. Ráadásul a magánalapítványok pénzéből sok marketingre megy, nem segélyezésre (nem olcsók áprilisban és májusban az adó 1%-os hirdetések). Itt az átláthatóság segíthet sokat. Van az a szint, ami fölött már közfelháborodás tárgya lehet, hogy miért költ ennyire hatékonytalanul egy segélyszervezet. És ezt egyiknek sem érdeke elérni, mert akkor az adakozók elfordulnak tőlük. Csak ehhez kell egy platform, ahol könnyen ellenőrizhető, hogy mire költi a pénzét egy-egy alapítvány.

zombigyilkos 2017.06.10. 22:28:49

Felkerültél a listámra, kedves cikíró! :)

(Nem kell megijedni, egyszerűen csak elég sok dologban egyetértünk, tetszenek a gondolatmeneteid.)