A mai nemzetállamok kevés kivétellel bevándorlás eredményeként jöttek létre, vagy bevándorlások sorozata alakította ki azt a speciális jellegüket, ami a konzervatívok számára megőrzendő értéket képvisel. Az emberi faj vándorlásaival benépesítette a Földet. Ahol az emberek rosszul éltek, onnan elmentek. Ha jobb helyet találtak, ott maradtak. Az el- és bevándorlás nem valamilyen aberráció, hanem az emberi viselkedés normája.
Az európai államok a huszadik századra jutottak oda, hogy gátat szabjanak az emberek többé-kevésbé szabad ki- és belépésének, ami a korábbi időszakokra jellemző volt. A határok többé már nem csak térképre rajzolt vonalakat, fokozatosan, átmenetekkel érzékelhető nyelvi, kulturális és gazdasági változásokat jelentettek, hanem konkrét fizikai akadályokat, amelyeken csak a megfelelő papírok birtokában lehetett átkelni.
A határok szilárdulása ellenére a jó gazdasági helyzetben lévő országokba korábban nem látott tömegek vándoroltak, mind a szegényebb európai országokból, mind a többi kontinensről. Az ötvenes-hatvanas években a megszűnő gyarmatbirodalmakból és a nyugati ipar munkaerő éhségét kihasználva a dél-európai országokból is milliók mentek északra és nyugatra. A hetvenes-nyolcvanas években a nagy nyugat-európai országok gazdasági helyzete valamelyest romlott, de a bevándorlás folytatódott, hiszen a relatíve rossz nyugati viszonyok is sokkal jobbak voltak, mint ami helyben várt volna ezekre az emberekre. Azóta pedig a folyamatos, egyenletes ütemű vándorlás, és az időnként jelentkező nagyobb bevándorlási hullámok váltogatják egymást. Ebben a történetben az elmúlt két év kiugró értékei csak ütemváltást jelentettek, az alapvető minta már adott volt. A bevándorlás folytatódni fog, ahogy mindig is folytatódott, ahogy a biológiai logika szerint folytatódnia kell.
A bevándorlókkal szembeni ellenérzés, a xenofóbia éppen olyan ősi jelenség, mint a vándorlás maga. Az idegen mindig gyanús volt, eltérő nyelve, külseje, szokásai miatt. És hát azért, mert idegen, nem tudunk róla semmit, nem ismerjük a családját, kapcsolatait, lehetőségeit. Ez nem csak afféle belénk nevelt rosszfejség, ennek túlélési értéke volt. A bevándorló feladata volt az, hogy ezekkel az ellenérzésekkel szemben is boldoguljon. Szorgalmával, kedvességével, a törvények és szokások kínos betartásával kivívja a befogadó közeg elismerését. Többségüknek ez sikerült is.
A destruktív, a befogadó ország polgárai számára komolyan zavaró, életminőségüket rontó, szélsőséges esetben életüket fenyegető bevándorlás békeidőben egyáltalán nem normális dolog. A bevándorló ahhoz, hogy a szabad piacon saját magát és családját el tudja tartani, legalább akkora értéket kénytelen átadni az őt befogadó környezetnek, mint amennyit a környezetből magáévá tett. Ez az érték jellemzően tudás és munka volt, vagy valamilyen speciális szaktudás, vagy csak nyers emberi erőfeszítés. Időnként pénzbeli vagy kapcsolati tőke, mint a kelet-európai zsidó bevándorlóknál. A bevándorlás a befogadó országok számára egyértelmű, mérhető gazdasági haszonnal járt. Nem véletlen, hogy a földesurak tárt karokkal fogadták a telepeseket, akik az elnéptelendett vidékekre visszahozták az életet.
A XX. század nem csak a határok lezárásának, és az ennek ellenére fokozódó bevándorlásnak az időszaka, hanem a ma ismert jóléti állam is a század találmánya. Állami nyugdíjrendszer és munkanélküli ellátás a század első évtizedeiben kezdett kiépülni Angliában. Általános, állami egészségügyi ellátás a második világháború után.
A jóléti állam és a szabad bevándorlás nagyon rossz kombináció. Onnantól kezdve, hogy a bevándorló már nem csak a szabad piacon értékesített munkaerejét fordíthatja boldogulására, hanem különböző jogcímeken állami ellátásban részesül, megváltozik az alapvető szociális és gazdasági modell, ami korábban a bevándorlást ésszerű keretek között tartotta, és egyfajta minőségbiztosításként működött a befogadó ország lakói számára. Az állami segélyen élő bevándorló okkal népszerűtlen. Soha, egyetlen ország számára sem okozott problémát saját lustákat, saját élősködőket előállítani. Nem csoda, hogy nem kell a másé.
A negatív hatások nem csak ott jelentkeznek, hogy a már bevándorolt idegen viselkedése a lecsökkent alkalmazkodási kényszer miatt megváltozik. A kihasználható jóléti állam olyan ígéret földjeként lebeg a szegény országok tömegei előtt, ami olyanokat is vándorlásra késztet, akik enélkül inkább otthon maradnának. Az nem akkora sztori, hogy Juszuf nagybácsi három műszakban tolja a német üzemben a fárasztó munkát, és ennek eredményeként majd az ő gyerekei kicsit jobban élhetnek. Az már inkább, ha Juszuf nagybácsi megjelenik munkaidőben a segélyből vett autójával az otthoni faluban.
Az, hogy a mostani terrorista hullám, ami első-második-harmadik generációs bevándorlók követnek el, mennyire írható a jóléti állam számlájára, vitatható. Szerintem nagyrészt ez is abból adódik, hogy a céltalan, tengődő élet, amit a jóléti állam lehetővé tesz, súlyos lelki torzulásokhoz vezet. De kétségtelen, hogy nem csak parazita életmódú emberekből lesz terrorista, és sokan már eleve ezzel a céllal érkeznek a háborús övezetekből. Így azt nem állítom, hogy a jóléti állam felszámolásával, vagy legalább a bevándorlók számára elérhetetlenné tételével a terrorista fenyegetés egycsapásra megszűnne. Viszont azt igen, hogy a jóléti intézmények nélkül a bevándorlók száma erősen csökkenne, és ami sokkal fontosabb, a bevándorolt emberek minősége javulna. Ez a javulás vélhetően a bevándorolt közösségek önkontrollját is erősítené, ami a terrorista veszélyt is segíthet csökkenteni.
Miért nem egyszerűbb bezárni a határokat, és nem engedni be senkit? Egyrészt, ahogy korábban kifejtettem, a bevándorlás komoly nyereséget jelent a befogadó országok számára. Bár sokszor hivatkoznak a képzetlen, egyszerű munkát végző helyiekre, mint a bevándorlás kárvallottjaira, ez egyáltalán nem biztos, hogy így van, vagy hogy így kell legyen. Az átlag Joe vagy Helmut hatalmas előnyben van az átlag Rajeshsel vagy Mohameddel szemben. Ha más nem, hát anyanyelvi szinten beszéli az adott ország nyelvét. A bevándorlók jelenléte piacképes tudássá teszi ezt az erőfeszítés nélkül megszerzett készséget, ami nem sok mindenről mondható el egyébként. Ha nem korlátoznák minimálbérrel és más szabályozásokkal a bevándorlók profitábilis alkalmazását, akkor az átlag Joe-k és Helmutok lennének azok, akik ezáltal egy szinttel feljebb léphetnek a relatív viszonyrendszerben.
A másik szempont, ami nekem még fontosabb, bár ezzel libertárius körökben sem mindenki ért egyet, elvi. A menekülő emberen segíteni erkölcsi parancs, és számomra mindegy, hogy valaki a tényleges életveszélyből menekül, vagy „csak” a kilátástalan, fenyegető életkörülmények közül. Mindenki bevándorlók ivadéka, a kérdés csak az, hány generációt kell visszamenni ahhoz, hogy a mostani lakhelyétől távol született ősökhöz eljusson. Mindenkiből lehet még menekült. Ha van arra mód, és van, hogy segítsünk, akkor segíteni kell. De a segítség nem lehet egyenlő a kontrollálatlan, destruktív bevándorlással, vagy a szépelgő, vállvonogatós passzivitással. A piaci mechanizmus a legjobb szabályozási rendszer, ami ha teljesen meg nem is szünteti, de legalább láthatóvá teszi a parazita viselkedést. Ha a bevándorlók a szabad piacról kénytelenek megélni, az automatikusan biztosítja, hogy értékteremtő, hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. Akinek pedig ez nem tetszik, az otthon maradhat.
