Jobb pillanataimban én is adófizetőként tekintek magamra, mert ennek a szónak van valami kellemes, tizenkilencedik századi virilista zöngéje. Dédapámhoz hasonlóan csibukkal a fogaim között sétálgatok a falu utcáján, és arra gondolok, hogy a civilizáció olyan nagyszerű vívmányai, mint a csendőr és a választás, nem jöhetnének létre az én adópénzem nélkül.

Viszont jobban belegondolva nagyon kevés lehetőségem adódik arra, hogy az adófizetésnek a szó szoros értelmében valamely aktív cselekedettel tegyek eleget. Nem mondom, hogy semmi, mert vannak olyan furcsa szokásaim, mint a részvényekkel való időnkénti kereskedés, és mondjuk az árfolyamnyereség adóját tényleg aktívan szoktam befizetni a nagy kofferba. Biztos van egy sor másik ember, akitől az adót nem elveszik, hanem (természetesen jórészt csak az erőszakkal való fenyegetés hatására) maga fizeti be. De a közönséges tapasztalat a befizetett adóval kapcsolatban az, hogy ezt a kifizetőhelyek és az értékesítési pontok úgy levonják tőled, mint a huzat, szóval nem befizeted, hanem elveszik.

Nem vagyok olyan naiv, hogy a teljesen önkéntes adófizetést rövid távon működő megoldásnak lássam, de van egy kiváló, köztes javaslatom. Aki jártas valamelyest a külkereskedelemben, az nyilván ismeri az akkreditiv (letter of credit) intézményét. Ez röviden úgy működik, hogy a vevő befizeti a vételárat egy bankszámlára, majd a bank ezt akkor utalja az eladónak, ha az benyújtja a teljesítést igazoló dokumentumokat. A lényeg a kölcsönös biztosíték arra, hogy a tranzakció mind a két ága megtörténik.

Szerintem ezt praktikusan lehetne az adófizetés esetére is alkalmazni. Kell egy, az államtól független szereplő, például egy külföldi bank. A kifizetőhelyek levonják az adót, ahogy eddig, de ezt nem a költségvetési számlára utalják, hanem ennek a banknak, ahonnan az állam akkor hívhatja le ezeket az összegeket, ha az állítólagos társadalmi szerződés saját magára vonatkozó részét teljesítette. Meg lehet határozni például olyan mutatószámokat, amelyeket, ha az állam nem teljesít, az adópénzek visszatartásához lehet kötni. Ha nő a bűnözés, kevesebb pénzt kap a rendőrség. Ha rosszak az utak, nem megy az útpénz. Ha krónikusan alulteljesít az állam, és a pénzek tartósan beragadnak, egy idő után vissza kell utalni őket a feladónak. Esetleg kápéban felvehetik az emigráló polgárok a berlini fiókban.